Nefelejts, 1864. április - 1864. december (6. évfolyam, 1-39. szám)

1864-07-31 / 18. szám

195­6­ elrendelte a csődöt, s ennek következtében ő állásától el­­mozdíttatott. Színésztagjai, a­kik havi díjak hiányos fize­tése s összetorlódott hátralékban maradása miatt megta­gadták a további működést, most egyik tagtársuk Szilá­gyi Béla ideiglenes igazgatása alatt ismét játszanak. A napi jövedelmet hatósági ellenőrködés mellett a tömeg ke­zeli, mely a napi költségek levonása után a jövedelemből arányban osztja ki köztük a szerződött díjaikra eső részt, a netaláni többletet a tömeghez csatolván. Ezalatt az egész tényleges vagyon a tömeg javára összehratik. Ez eddig a tényállás. Mi történik tovább? Bennáll-e a népszínház tovább is; mily alakban fognak ügyet ve­zettetni; öszetartható lesz-e a reá nehezedett terhek mel­lett; derülnek-e reá ismét jobb napok? mindez aggodalom­mal töltheti el mindazon honfiak szivét, kik a kis, de elég­­mozgékony intézethez szép reményeket kötöttek, s kik­nek meggyőződésükké vált, hogy e háznak színművésze­tünk történetében rendeltetése van. A jövőre nézve mindenféle combinátió van. Molnár a csődöt fölebbezte. Talán tisztába hozza pénzügyeit, s újra élére áll azon vállalatnak, melyre nézve már hóna­pokra előkészített tervei voltak. Vagy a városnak fog sikerülni, hogy a népszínházra engedélyt szerezzen, s akkor ő fog e ház sorsáról tovább rendelkezni; vagy egy pénzes igazgató, vagy vállalkozó húzza ki a sárból — mindezt a jövő oldja meg. Mindenesetre a legszomorúbb fordulat az lenne, ha bármi okon a népszínház pályáját lefutotta volna és a költő szavaiként az történnék vele, hogy: Eloszlik mint a buborék S marad mint volt a puszta jég. Mi a népszínház lételét még azon több oldalról meg­támadott irány mellett is, melyben Molnár vezette, szüksé­gesnek és fontosnak tartjuk, — még alkalmunk lesz bő­vebben is kifejteni miért? — fontosnak már csupán azon egy körülmény miatt is, hogy Budapest lakosságának szá­mához, s a magyar fővároshoz kötött önérzetünkhez ké­pest egy magyar színházat kevésnek tartunk; fontosnak továbbá, mert a közönség egy újabb rétegét megnyerve terjeszti a magyar játékszín iránti érdeket, és hogy most többet ne említsünk, végre mert igen szükséges, hogy kész közegül álljon azon esetre, ha a népszínműnek nálunk valódi talentumai támadnának. Azon tudat, hogy áll egy népszínház és vannak színészei, kétszeres kedvet és ösz­tönt adand annak, a­kit tehetsége buzdítni fog, hogy a nép számára színműveket teremtsen. Ez emlőkön fog növekedni igazi drámai közönség a nemzeti színház számára is. Azért nincs melegebb óhajtásunk, minthogy a közön­ség, mely a népszínház eszméjét üdvözölte, most válsága napjaiban vegye megkettőztetett pártfogása alá. Látogas­sa azt, gyámolítsa; a színészek pedig kövessenek el min­dent, hogy a pártfogó közönség ott rendet s jó előadáso­kat lásson. Ne csüggedjen senki. A jó ügy erős akarattal párosulva nem bukik el. S mi ezt oly jó ügynek tartjuk, hogy elbukásán sír­ni tudnánk, mint Marius Carthago romjain. B. Gy. Ili íjjság. — Blondin múlt vasárnap és csütörtökön ismét roppant közönség előtt tartó mutatványait. Ő róla már a múlt számunkban körülményesebben emlékezvén érde­kes lesz, ha emberéről is szólunk valamit. E nevezetes férfiúról, ki Blondinnal annak hátán a kötéltáncz ve­szélyeit osztja, még eddig igen keveset, csak elvétve szó­lottak a lapok, pedig ily férfi megérdemli, hogy kimerí­­tőleg beszéljenek róla a nyilvánosság közlönyei. — Ezt írja egy bécsi lap. Részünkről, folytatja tovább, mi ben­nünk ezen férfiú sokkal nagyobb csodálatot gerjesztett, mint maga Blondin. Szenteljünk neki néhány sort, az ő élete folyása nem minden érdek nélküli. Blondin kísérője nem angol, mint a lapok beszélték, hánem olasz, Leccoból, ki azon városban kereskedést űzött, ismételve megbukott, s végre kivándorolt Amerikába, hogy ott uj viszonyok közt uj, szerencsésebb sorsot találjon. De az „uj világ“ban is üldözte balcsillagzata, úgy hogy a legnehezebb nélkülö­zéseket volt kénytelen szenvedni. Akkor hirtelen felmerült Blondin és az ő mutatványainak híre a Niagaránál száj­­ról szájra járt. A hírlapi jelentések a szegény olaszt is a Niagarához csalták. A meglepő látvány, a sajátságos báj, mely minden nagy veszély felidézésében rejlik, a zuhatag hódító zúgása, a lelkesült néptömeg fanatikus kiáltásai, mindezek úgy felizgatták a különben is szerencsétlensé­gek által kétségbeesésig jutott férfiút, hogy azon hatá­rozatot te ró, mikop szenvedéseinek véget vet és a Nia­gara mélységébe ugrik. Egy estre a zuhogó katarakt kö­zelében ült, és határozatát forgatta elméjében, midőn hirtelen egy férfi kopogtatja meg vállát. Blondin állt előtte. Blondin a­ki épen egy­ik diadaláról tért vissza, vidáman és győzelem,­­ ittasan. Kérdezte a mélyen szomorgótól bánata okát, ez bizalmat kezdett érezni a kérdező iránt és elbeszélte neki élettörténetét, nem titkolta el előtte azt sem, minő kétség­beesett határozatot tett magában. Ekkor Blondin félig komolyan, félig tréfából, így kiáltott hozzá: „Én önnek egy mindkettőnkre nézve hasznos indítványt teszek! Ha ön el van határozva,magát megölni és a Niagarába ugrani, engedje, hogy én önt a folyam fölött keresztülvigyem a kötélen. Én azzal új, óriási hatást eszközlök. Ha ön a víz­be bukik, czélját úgyis elérte; ha pedig szerencsésen ke­resztül megyünk, akkor én önnek minden mutatvány után fényes dijat fizetek s idővel gazdag ember lesz ön.“ A meg­lepetett olasz kissé megütközött a különös ajánlaton, vég­re azonban elfogadta azt. E pillanattól kezdve hű kísé­rője a „Niagara hősének.“ — A redout épület belsejében folyvást nagy szorga­lommal dolgoznak. A nagy terem mennyezeti diszitménye jóformán készen van már, és csak a haza négy folyóját ábrázoló képleti festmények hiányzanak még, melyeket Than Mór szép hatással szerkesztett össze. — A karlsbadi magyar fürdő vendégek, kik közt a legfőbb úri családok tagjai számosan vannak, a mint Sza­lay László elhunytáról értesültek, f. hó 19-kén ünnepélyes gyász isteni tiszteletet rendeztek, melyen mindnyájan ma­gyar gyászruhákban jelentek meg. — A régi szép vendégszeretet egy jellemvonását beszéli­k—r hg. Eszterházyról. A herczeg palotájában, — úgymond az említett lap Szalay Lászlóról szóló gyászje­lentésében — évről évre vendéglakás állott készen a jeles történetbuvár számára, ki azt rendesen használta, ha Bécsbe jött, valamely irattárban okmányok után kutatni. „Míg egy kis helyecskével rendelkezhetem — szokta volt a her­­czeg mondani — nem engedem magamon azt a szégyent, hogy oly férfiú mint Szalay korcsmában lakjék.“ — A természettudósok Maros-Vásárhelyt tar­tandó gyűlését illetőleg a következő jelentést vettük: Miután a magas erdélyi királyi kormányszék június 2-án 2842 szám alatt kelt elnöki kibocsátványában a magyar orvosok és természetvizsgálóknak 10-ik gyűlése megtartá­sát helybenhagyólag tudomásul vette, lehetőleg számos megjelenésre azon figyelmeztetéssel hivatnak meg, hogy a behratások augusztus 24-én, 25. és 26-án történnek. M.-Vá­sárhelyt, 27-én az alakuló és September 2-án a befejező ülés lesz. Minthogy a közlekedés könnyítése végett a kel­lő lépések megtétettek, és M. Vásárhely városa gondosko­dik az illető vendégek ingyen elszállásolásáról és élelme­

Next