Nefelejts, 1864. április - 1864. december (6. évfolyam, 1-39. szám)
1864-08-07 / 19. szám
szép, szép a skajival. . . Szép, szép a hajnal így tele fénynyel, Oh, de én láttam még fényesebben. Szép, szép a rózsa nyiló virága, Oh, de én láttam virulni szebben. Szép a kies völgy, megszáll az illat, Miként ha egy nagy édenbe mennél . . . És szép a sugár, rezgő falombján, Oh, de én láttam még szebbet ennél. Láttam a hajnalt, szép, nyájas arczán, Láttam a sugárt, fénylő szemében, Láttam a rózsát, szép, piros ajkán, És forró keblén, ott van az éden! Hajnalka. Zöld erdőben virágzik a vadrózsa Rám mosolygott egy szép piros bimbója, Letörtem azt, s megvérzett a tövise, Barna fiú te jutottál eszembe! . . . Sötét felhő száll magasan fölöttem, Nedves szárnya röptét követi lelkem. Messze . . . messze túl a bérczen, völgyön át, Oh ha érted omló könyeim látnád! . . . Reszket az ág, lehullt tán egy levele? Vagy mert árnyában keserg a fülmile? Külemile, párjavesztett kis madár, Mért nem tudlak felejteni csapodát! Este van már, elbúcsúzott a nap rég, De nyugaton fölpiroslik még az ég. Pedig már . . . már majd az éj is közeleg, Érzem, hogy téged még mindig szeretlek! Pichler Vilma. — Beszélj. — írta: Csepeli Sándor. (Vége.) A legegyszerűbben öltözött, úgy hogy aki ezelőtt látta, most rá nem ismerne. Ah! istenem, ha az ifjú lánykák tudnák, hogy egyszerűen mily szépek, mily bájolók, ha szivük, különben gazdag lelkük szép, s minden kedves mozdulatuk egy nemes érzelemtől dobogó szivet, minden tekintetük egy szép gondolattól lángoló lelket fejez ki, s tükröz vissza, mint lehánynák magukról a czifra foszlányokat, mint átengednék azoknak, kik ezzel szív s lélekfogyatkozásukat takarva, legfölebb hiúságukat mutatják. Éioretta gyönyörű szép volt, mint szobaleányok szobaleánya. A szokott ablakban ült, s ékszereit, drága ruháit, miket ma félretett, örömmel átadná a festőnek, ki híven s maradandó színekkel ecsetelni tudná azt az érzést, mi szivén hullámzott keresztül, minek lángja a szerelem legszebb rózsáit lehellé arczára . . . mig a legszebb huszárt délezeg, de mégis remegő, tétovázó léptekkel házuk felé közeledni, a kapun belépni látta . . . Az inas, az igazi szobaleány vőlegénye kisérte az őrmestert a teremek hosszú során keresztül, s gondja volt rá, hogy az igazi szobaleányt meg ne lássa . . . Pista majdnem elvakult a sok szépségen, de amint a harmadik teremben Fiorettát megpillantotta, előtte elment, úgy tetszett neki, mintha a mennyországban járna, s épen most látta volna az első angyalt, szólni akart hozzá, de nem tudott, épen mint a lelkek hogy nem beszélnek. E tündér látomány után nem látott, nem hallott semmit — az inas bátran kivezethette volna a világból. .. szive, lelke Fiorettánál maradt. A kastély végszögletében volt a két ezredes. Pista keresztatyjára ismert, de a másikat Firenzit még soha sem látta. Firenzi meg volt lepetve a szép huszár megjelenésén, s igazán atyailag megdorgálta, hogy távozásról ne is álmod-19