Nefelejts, 1865. január-december (7. évfolyam, 1-53. szám)
1865-09-17 / 38. szám
4— — Mi dolga van Marat polgárral? — rivallt e nő a belépőre, kinek bátortalansága sértegető hangját még jobban fölingerté. — Nekem Marat polgárral magával van dolgom, — mond Sarolta szerény hangon, mely azonban az ezüstcsengetyű lágy hangjához látszott hasonlítani. — Bocsássátok be ! — kiálta Marat újólag. Sarolta belépett. Marat szobájában volt, a sötétség és világosság geniusa találkoztak ezen szűk térben egymással, a sors láthatlan hatalmától vezettetve össze, melynek utait nem ismeri a halandó. A találkozás rövid volt, alig lehetett több egy—két percznél, hanem mindkettőjükre halálos. Marat egy fürdőkádban ült. Forró és mérges vérét, mely a betegség és folytonos ingerektől fölizgattatott,mindig hűteni kellett, hogy egészen föl ne emésztessék. A kád egy piszkos lepellel volt betakarva, az alatt volt elrejtve a beteg kinyomorgatott teste. A kádon egy deszka volt keresztültéve, mely tele volt rakva iratokkal, mivel a daemon gonosz érzelmei még a kádban sem találtak nyugalmat. S míg saját vérét a vízben hűteni igyekezett, addig keze, mely halálos ítéleteket irt, mások vérét onta ki. A kád mellett egy faszéken ólom téntatartó volt, melyből minden csepp már százak életét olta ki. A lepel alól sárga kiaszott jobb válla, jobb karja, melle és förtelmes ábrázata látszott ki — azon ábrázat, melyre az alacsony kislelkűség és ördögi boszu minden bélyege rá volt sütve. A két szobát csak egy ajtó választá el egymástól, s Albertine féltékenységből ezt is nyitva hagyá. — Polgártárs, — úgymond Corday Sarolta, — én Caenból, a fölkelés színhelyéről jövök s önnel beszélni kívántam. — Ülj le gyermekem, — válaszolá Marat zord és visszariasztó hangon, — tehát mit művelnek Caenben a fölkelők, kik vannak ott küldöttségben? Sarolta néhány girondistát említett, kiket Marat vérszomja Párisból elűzött. — Jó, jó, — mormogá az undok teremtmény, — két hét múlva ne legyen közölök többé életben egy sem . . . Jer közelebb, nevezd meg őket még egyszer, följegyzem neveiket. Dorday Sarolta fölemelkedők, a kádhoz közeledett, jobb keze titokban a tőr után nyúlt, mely kendője alatt szivén nyugodott. — Tehát Peston ... — ismétlő Marat, mialatt, hogy kényelmesebben írhasson, a kádban úgy igazodott, hogy jobb vállát a leány felé forditá, Pesson, Louvet, Barbaroux. . .. Ezen ember neve, kit Sarolta a jóérzelműek közt legtöbbre becsült , határozott Marat sorsa fölött. Ezen név, midőn kiejté, oly rémesen hangzott. Midőn ezt kimondá, meg kellett halnia. S azonnal, a mint e nevet kimondá, és le akará írni, Corday Sarolta tőre mint villám fúródott szívén keresztül. A tollat elejte, karjai gyengültek, a vér erős sugárban ömlött a sebből. Egy a tigriséhez hasonló ordítást hallatott . . . „Segítség! hű barátnőm, segítség!“ , azzal visszahanyatlott. Midőn segítség érkezett, már késő volt. A vértől festett kád vizében hevert Marat. Sarolta jól czélzott s jól is talált. Az áldozat már élettelen volt. A gyilkos a hullát rejtő kád s az ablak közé menekült. Ott állt e vérrel fecskendett fehér ruhájában, melynek zománczaival a lenyugvó nap arany sugarai játszadoztak, a véres gyilok lábainál hevert. Védpajzsul maga az áldozat szolgált Albertine bántalmazásai ellen, ki őt széttépéssel fenyegette. A hít egész Párist hallatlan sebességgel futotta be. Marat házát csakhamar tomboló népcsoport ostromolta, az udvar, a lépcsők s a szobák megteltek sötét és rongyos alakokkal, kik mindnyájan borzasztó boszút ordítottak a gyilkos fejére, Sarolta azonban a rendőrök megérkeztéig védte magát. Midőn megérkeztek, e szavakkal állt eléjök: Én öltem meg őt! Önkényt adáát magát nekik, mind a két kezét kinyújta, hogy azt megkötözzék, szuronyaik között lépdelt át a szobán, a lépcsőkön le s az udvaron keresztül, mindenütt tomboló néptömegtől környezve, kik durva szitkokkal fenyegették. A nélkül, hogy csak egyetlen pillantása által félelmet árult volna el, büszkén tekintett a csőcselékre. Kocsit hoztak (ugyanazon kocsit, mely őt egy órával azelőtt idehozta.). Sarolta őreivel beleült s rövid negyed óra múlva már az Abbaye sötét falai előtt voltak . . . Corday Sarolta tömlöczében vala. Paris rettentő izgatottságban volt. A terroristák rettegték életét. Valami összeesküvést gyanítottak. Még azon este kihallgatták a bűnöst. — Én magam öltem meg őt, —úgymond ő, —mivel hazámat az elfajultság legmagasb fokára emelte, s a polgárháború elkerülhetlenné válandott volna. Saját életemet áldoztam föl ezen czélra, hogy őt megölhessem. Bűntársaim nincsenek. Tervemet senkivel sem közlöm, annak kivitelénél senki sem nyújtott segédkezet. A tényt magam követtem el, s így magam várom a büntetést.• Hasztalan igyekeztek belsejébe tovább hatolni. Arczán diadalmi mosoly ült, tettét nem bánta meg, sőt büszke volt reá. A legkisebb ellentállás nélkül engedő magát megmotoztatni. Zsebében kevés pénzt, egy ezüst gyüszüt s egy gombolyag fonalat találtak, s kendőjén egy melltüvel odaszúrt papirt. Midőn fölbontották, e czim volt rajta: A szabadság- és békeszerető francziákhoz. A következőket olvasták belőle: „Oh, hazám! szerencsétlenséged mélyen sebzi szívemet. Éltemnél egyebet nem ajánlhatok föl, s köszönöm istenemnek, hogy szabadon rendelkezhetem fölötte. Halálom által senki sem fog veszteni. De én nem fogom önmagam meggyilkolni; azt akarom, hogy véglehejletem polgártársaim hasznára váljék, s hogy fejem habár Páris utczáiban fogják is meghordozni tele, legyen a törvény szeretők egyesülésének. . .!“ A bírák, midőn elolvasták, borzadva néztek egymásra s a bűnösben, kit nekik kellett elitélni, egy őrültet vagy h hősnőt véltek látni. Törődött szívvel távoztak el attól, kire rövid időn a halálos ítéletet kellett kimondaniuk, ő azonban a börtön erős falai közé vonult vissza, melyet csak a vérpaddal cserélend föl. E sorokat még azon este írta: „Hazám szerencséjén álmondhatlanul örülök. Nincs áldozat, mely ha már meghoztuk azt, ne nyújtana több gyönyört, mint a mennyi erőbe került, hogy magunkat rábírjuk.“ Két nap múlva a Conciergeriebe vitték, hogy ott a forradalmi törvényszék elé állítsák. Itt végzi be levelét Barbarouxhoz. „Isten önnel, polgártárs, így itt, az itteni foglyok korántsem akarnak engem megsérteni, mint az utczai nép, sőt sajnálni látszanak. A szerencsétlenség rokonszenvet gerjeszt, ez utolsó tapasztalatom.“ Ekkor a forradalmi törvényszék elé vitték, mely a Palais de Justice-ben a földalatti börtönczellák fölött tartá