Nefelejts, 1865. január-december (7. évfolyam, 1-53. szám)
1865-11-26 / 48. szám
#■ 474 forma rozsdás fringiát, minőt apád urad ő kegyelme visel érdemes derekán, de száz szónak is egy a vége, Takaró uram csél-csap ember, csali-fali mint mondani szokták, a hol jó bor van meg szép asszony elmulatott hetekig, aztán családját a mennykő ütheti, török, tatár viheti miatta. De hiszen, édes leányom, ne mentsd apádat, ismerem én őt jól, — folytatá a nagyasszony példás nyelvességgel. — Igen is, jó anyácskám, igazad van, hogy neheztelsz, s ha nem ismerném a férfiúi kötelességeket, s nem tudnám, hogy ő nem a maga embere, hanem Alapi uram parancsa alatt álló személy, kárhoztatnám értte, de. . . — Mit de? . . . ezt az egy dolgot nem szeretem én, Margit, egy olyan vén ember, egy — kis varangyok, uram bocsáss! egy emberek szemetje parancsa alatt áll! kiáltott tüzes hangon a nagyasszony, álla alatt lefityegő bőrét duzgálva kezében. — Ah, jó anyám! — szól a mosolylyal a leányka, nem a test nagysága adja az erőt és érdemet, hanem a lélek nagysága, s a szív tiszta jósága. Alapi Gáspár uram testére nézve ugyan törpe, de lelkére nagy és bámulatos. — Tedd hozzá még édes rajongó leányom, Zrínyi uram sógora , ez itt a főérdem, rang és születés, pénz és nexus, ehhez egy kis merészség, s a többi, bifejezé be szavait a mámika egy lélegzet alatt, s mint aki valami nagy és fontos igazságot mondott, kimeresztett szemekkel bámult a leány arczára, várva a hatást. Margit nem szólt semmit, hanem annál erősebben folytatta munkáját. Kevés vártatva újra megszólalt Takaróné asszonyom, nagyon roszul esett neki, hogy leánya nincsen vele egy véleményen. — Apád hányszor áldozta életét heves csatákban, mikor elvégült elválasztották kanizsai alvárnagynak, hogy oltalmazza a kis törpét, ez pedig lerázva a terhet, nyűgöt nyakáról, mind az apád nyakába akasztotta. E perczben éles kürthang zendült meg a várkapuban. A nők az ablakhoz siettek. — De végre csak megérkezek az én öregem, — szóla csendesülten a Xantippe, megpillantván Takaró uram alakját szürke paripáján. — Alapi Gáspár is vele van! — mondá Margit örömmel. — Hordja el a szélvész a csodabog . . . — Ne bántsd, kérlek, anyácskám, — szóla a hölgy esdve anyjának, keze fejére egy csókot adván, ő oly jó családunk iránt. Takaróné asszonyom nem szólt erre semmit, csak morgott, mint nyári zivatar előtt a felleg nyomta lég, miközben karkézlis fejkötőbe zárt fejét megcsóválta. — „Az ördög nem alszik.“ Sietve hagyá el a termet, Margit nyomban követte anyját, mire az udvar megtelt gyönyörű szép fegyveres néppel. Mihály vitéz, midőn meglátta nejét, tőle telhető sebességgel leigyekezett lováról, futott kedves oldalbordája ölelésére, ki már tárt karokkal várta s fogadta az ősz bajnokot. — Isten hozott, öregem, hol kószáltál annyi idő óta, ideje is már, van egy . . . két . . . esztendeje, mióta nem láttam kegyelmed szürke bajuszát, — kezdé pirongatóriumát Xantippe, meg nem állhatván, hogy örömszavai közé a szokott szemrehányásokat ne vegyítse. — Tüzes kanyargató! már megint a durból kezded. Ugyan, édes lelkem, feleségem, csak a régi maradsz, látom. Te csak örökké feddezni tudsz?! — Elég okom van arra, hogy a régi maradjak s feddőzködjem, annyi idő óta védtelen állapotban hagyni nőt s gyermeket. — Hol jártam? majd megmondják azok a szekerek, melyek most döczögnek befelé terhükkel, — szólapáthoszszal a hős. —• Szent Isten! mi van azokban a zsákokban? — kérdé ijedten a matróna, — talán csak nem pénz?! — Annál is drágább, nagybecsű ékszerek! — Ékszerek ? — kiálta a nő, kigyulladt arczcal. — Arany, ezüst —• — Értékű törökfejek, kedves asszonynéném, —• kiálta egy kis vérhenyeges képű emberke, az ölelkezők háta mögött. — Jézus Mária, török fejek, — sipegő a nő ijedten. — A hulló rózsák közt alig találom föl a legszebb bimbót, — szólt derülten a talpig fegyverben övezett kis vitéz. — Isten hozta, Alapi úr, nem történt semmi vész? — Részünkről semmi baj, kedves Margit, hanem a töröknek volt egy kis meleg napja. — Azt meghiszem, —— szólt elismerőleg a leányka. — Bizony méltán szólsz elismerve leányom! kiáltott a párbeszédbe Takaró uram, nézd csak e vén kardot, melylyel annyi csatában győztem, most ott talált maradni Báli uram házában darabja,de azért se baj!utána köszörültetem e vén jószágot, s beszolgál még egy életen keresztül. Jer, jer kebelemre, aranyos Margitom, — rikantott hevélylyel az öreg hős, ereszsz, bocsáss anyjok, hadd csókoljam meg ez angyalnak arczát. — Atyám! — Leányom! kedves görlicze-madaram, aggódtatok ugye miattam? — Oly nehezen vártuk jó atyámat. — No — már most a tiétek leszünk —sokáig — míg a török ágyú ismét ki nem csal fészkünkből, — szólt az öreg hadfi elégülten. E közben a szobába jutottak; az öreg mámika, hajlott korának daczára, úgy pattogott, mint az orsó, jó kezelője kezében, egyre ölette a baromfiakat; látás, futás, jövés-menés volt látható az udvaron, kertben, a konyha- és szobákban. A jó kedv ütötte föl sátrát Kanizsán, mindenki arctán a jó kedv s a fölszolgálási készség tükrözte magát. Lett vigalom és lakoma, öblös hordók huzattak föl a vár pinczéjéből, melyből a déli vitézek vidor kedélylyel üritgették a jó badacsonyit a nyert diadal öröme közben. II. Másnap Alapi Gáspár a szekereket ominózus terhükkel Palotus György és Róth Gáspár felügyelete alatt elindíttatta Maximilián udvarába, képzelvén, hogy majd mikép örülend a király a sok bozontos török fejnek. Míg a szekerek illető helyükre eldöczögnek, a vendég és régenvárt gazda lakosztályaikban elhelyezkednek, néhány szóval mondjunk valamit Takaróné asszonyomról, mint családanyáról és gazdasszonyról, melyből aztán következtetést vonandhatunk a derék asszonyság jellemére is. Takaróné asszonyom igen derék asszonyság vala történetünk korában, tiszta, rendtartó, jó gazdasszony, vendégei iránt szives, hanem ennyi szép tulajdon mellett nyelvet is adott a gondviselés neki akkorát, mennyivel itt is .