Nefelejts, 1866. január-december (8. évfolyam, 1-52. szám)

1866-06-03 / 22. szám

y a­kát a pasa élvsóvár odaliszkjai ölelgeték, kiket a boldog­talan lángoló karú huriknak képzelt, melyeknek csókjait ajkain érté égni . . . Ezalatt Azruela szorgalmasan elküldötte a levágott hajfürtöket Halil pasához . . . Egy sem volt ősz ... A pasa már szerette volna a vezért kézrekeríteni, a­kinek vérében akart megfürödni . . . IV. Tarján Etel másnap estre útra kelt egyedül, hogy fölkeresse a magányos völgyet. Mire leereszkedett a mere­dek hegyről, egészen sötét lett. Távol hangzik a szirén ábrándos dala, melynek rezgéseit az esti szél hordta tova. Tarján sietett. Alig volt ötven lépésnyire a rejtélyes lak­tól, midőn annak kapuja megnyílt, s a termetes aethiop kilépett rajta. Nemsokára ott állott az ifjú előtte. A sze­­recsen ránézett, s azután intett neki, hogy bemehet. Mikor ez megtörtént, becsukta az aethiop a kaput. Szótalan haladtak át egy lámpákkal világított, hosszú folyosón. Élő­lény sehol sem volt látható. Végre egy te­rembe léptek, melynek falain a legbizarrabb alakok kör­rajzait lehetett megpillantani. Pompás kerevetek s finom szőnyegek tevék a szoba bútorzatát. Egy kristálylámpa tündéri fénybe bob­ta az egészet. Az aethiop megállóit az ajtónál. Nem messze onnan egy kis asztalka foglalt helyet, válogatott étkek-­s borokkal megrakva. A szerecsen in­tett Tarjánnak, az asztalra mutatva. Az ifjú leült egy ke­­revetre, s néhány falatot kezdett enni. Alig múlt néhány pere­, s egyedül volt a szobában. Az aethiop eltűnt. Tarján meg nem foghatta, hol mehetett ki. Sehol egy ajtót, sehol egy nyílást észre nem ven a falakon. Kivéve azt, melyiken bejöttek, de attól meg eltávozott a szerecsen. Egyszerre csak valami távol halk zene hatott fülei­hez, melynek rezgései elragadó női hangoktól kisérve, mindinkább közeledtek; végre úgy tetszik neki, mintha háta mögött susognának füleibe ama láthatlan hurik. Az ifjú meglepetve ugrott föl helyéből. Aztán oda tapintott a falra, de sehol sem von hézagot észre. Az­ ifjú ismét leült. Azután egy pohárba bort töltött, s inni kezdett. Egyszerre valami megfoghatlan zsibbadtságot érzett testében. Mindazokkal megtörtént ez, a kik meglá­togatták a szirén lakót. A ki abból a borból csak néhány csöppet ivott, különös álomba esett, melyben az em­ber a legtarkább dolgokat tapasztalja, milyenekről soha életében sem volt fogalma. A testet valami ideges rázkó­dás fogja el, s érzékei a kéjtől reszketnek. Végre a test elalszik, s csak a lélek marad ébren, mely a körülötte levő dolgokat a legkülönfélébb alakban jeleníti. A mámorba helyzeti képzelem működik benne, mely a legegyszerűbb tárgyakat valami túlságos, csodás színezettel lépteti föl. Az ilyen a puszta hurpendülést elragadó túlvilági éneknek képzeli, melyet angyalok zöngenek; a forró kéz érintése ajkain tündérek lángoló csókjának tetszik előtte . . . Tarján néhány perczig mereven nézett maga elé . . . Arcza elhal­vány­ult, szempillái lecsukódtak, s valami meg­­fejthetlen reszketegség fogta el idegeit . . . Nemsokára ez­után eszmélet nélkül dőlt vissza a kerevet párnáira ... A mámor erőt vett rajta . . . Nem feküdt öt perczig, midőn fölötte megnyílt a fal, s egy kis rejtett ablakon rendkívül szép női arcz tekintett le az alvó ifjúra . . . Ezalatt távolról egy mandolin dalla­mai rázták föl a csöndet. . . Az alvónak minden tagja resz­ketett; arczvonásain az elfojtott szenvedély rángatódzását lehetett észrevenni. A hölgy sokáig nézte a lovagot; sötét szemeiben va­lami szilaj tűz gyuladt föl. Keble emelkedék, s lihegő aj­kain pompás fehér fogsor tűnt elő. Sokat látott már ugyan e helyen, kiket a kiváncsiság vont ide, de egyik sem ten reá oly benyomást, mint e férfiú, kinek vonásai homályos álom­kép gyanánt tűntek föl előtte. Régen, régen keresett már ily arczot, milyent csak tüzes képzelm­e teremthetett ma­gának; most itt feküdt előtte sóvárgó vágyainak eddig nél­­külözött eszményképe. A török lány betéve az ablakot, eltűnt. Nem múlt el öt perc­, midőn egy rejtek ajtón belépett a terembe, mely­ben Tarján feküdt. Lábhegyen ment a köreveiig, a­hol a mámorba helyzett ifjú csodálatos álmait alva. A hölgy le­ült melléje, azután megfogta kezeit, mialatt szemei folyto­nosan annak arczára voltak tapadva. Sóhaj sóhaj után szállt kebléből, s arczvonásain valami szomorú merengés árnyalata vonult el. A lány gondolkodók. Egyszerre mintha fölrázták volna, valami visszataszító, vad kifejezést nyert arcra; szemei szikráztak, s dühös indulattal harapta össze ajkait. — Átok reád, Halil! — suttog­ magában a lány; ezerszer átok! ki gyalázatos kéj vágyadnak nőket vetsz ál­dozatul, ártatlan, gyönge nőket! Alláhra! nem fogsz­ czélt érni! Ezen ifjúnak itt köszönheted majd halálodat. . . Átok reád! . . . A lány oda simult az ifjúhoz, mintegy segélyt kere­sendő a pasa ellen, kit fölizgatott képzelme rémkép gya­­ránt állított lelke elé, a boszutól iszonyatosan eltorzított vonásaival. A kebel tüze elűzi, megsemmisíti a félelem és az ag­gály időtlen árnyképeit. Amint a lány az ifjú keblére ha­jolt, feledé a pasát, feledé átkos tervét, mely annak halá­lát vala előkészítendő. Forró ajkai a lovag arczán nyűg­­várak, s szive dobbanása egy egész életüdvét éreztetett vele e pillanatban. A hölgy órákat töltött igy az ifjú mellett, s ez órák perczeknek tetszettek előtte. Egyszerre eszébe jutott valami. Megfogta a lovag tö­mött hollóhaját egyik kezével, míg a másikban ollót for­gatott. Olykor olykor egy-egy halk sóhaj tört elő keblé­ből, mintha sajnálnák azt a szép­ hajat úgy elcsúfítani. Végre elhatározta magát, egy gyors fordulattal levágott az ifjú hajából egy kis fürtöt, melyet aztán szépen eltett, hogy másnap elküldhesse Halil pasának. Ezalatt a hölgy távozni készült, hogy ittlétének némi emlékét hagyja hátra, egy nefelejtset tűzött az ifjú keb­lére, melyre azután­ valami fájdalmas elszóródással hajta le fejét. A válás oly nehezére esett! Az idő gyorsan múlt, s a hölgy még mindig ott volt az álmodó lovag mellett, fejét annak keblére nyugasztva. Ezalatt Tarján mozdulni kezdett, a mámor megszűnt . . . Nemsokára megnyitó sze­meit, s rendkívüli bámulattal nézett maga körül . . . Nem tudta, hol van! . . . Hiszen oly sok tarka dolgot álmodott, hogy nem csoda, ha kissé meg volt zavarva . . . Azonban nemsokára eszére tért . . . Nézett, s látott maga mellett egy gyönyörű szép hölgyet, s érzett karjain forró, valami kimondhatlan, villanyszerű kézszorítást. . . Tarján sok szé­pet látott álmában e helyen, de mindez csak hitvány árny­kép volt a valósághoz mérve . . . Kellett-e, hogy sokat gondolkozzék e körülményről? ... Az a meleg kézszom­- 258 ■§.—

Next