Nefelejts, 1866. január-december (8. évfolyam, 1-52. szám)

1866-08-05 / 31. szám

VII. Tolnai Lajos. Kétségkívül örömmel fogadják olvasóink a forradalom után feltűnt költői nemzedék azon tagjának arczképét, ki utóbbi időben legtöbb elismerést vívott ki magának. E szép, férfias arcz magyaros kifejezése megfelel a képzeletnek, mit a jeles ballada- és beszélyíróról olvasóink alkothattak maguknak. Sötéten kéklő szemeiben érzéseinek mélysége és igazsága, homlokán erőteljes és megfontolással mondott gondolatai tükröződnek vissza, s egész lénye elárulja azt a komolyságot, mely könnyűség helyett tartalmasságra igyekszik. Költeményei inkább férfiasságot, mint az ifjúság könynyű játsziságát tüntetik föl, mert ő nem tartozik azok közé, kik a pillanat benyomásainak rögtön engedve, tartózkodás nélkül papírra dobják minden perez történetét. (Sőt egész egyéniségét bizonyos tartózkodás, bizonyos tiszteletre gerjesztő szabatosság különbözteti meg. Nemcsak balladáiban, lyrai költeményein is meglátszik, hogy szabályozni szokta múzsáját, s inkább keveset mond, semhogy túlságokra ragadtassa magát. Nem becsüli annyira a közvetlenség báját, mint a megfontolás erejét. A magyar nép keblén növekedve föl, jól ismeri a népélet mozzanatait, s nemcsak kifejezéseit, érzületét is eltanulta, ami különösen velős tollal irt, jellemző vonásokkal gazdag beszélyeiből tűnik ki. Itt sem nyújt ő magával ragadó, változatos mosót, hanem inkább arra tör, hogy egy-egy élő alakot megtestesítve varázsoljon elénk, s a helyzet körülményes megismertetése által hangulatot keltvén, humorának hatását is biztosítsa. Lyrai költeményeiből főként a családi élet boldogságának forró óhajtása látszik; nem akart ő a szalonokkalfényben ragyogó, sem a nagyvilág rafinirozott gyermeke lenni, mert mindennél többre becsülte a meleg tűzhely kilobbanó lángját, a virágos tavasz gyümölcsöző nyarát, a szenvedélyektől nem zaklatott ifjúság csöndességét. Nem tartozott azok közé, kik lehetlen után sóhajtozván, még ha oly nagy költők is, mint Byron volt, a meghasonlottság örvényébe hullanak. Az ő vágyai teljesültek is. Egy évvel ezelőtt nőül vette azt, kiért lantjának húrjai megrendültek, ki nem könnyen hangolható kedélyét elragadta: — a szép és szellemdús Sugár Fannit, kivel a zavartalan boldogság édes perczeit élvezi. Elmondjuk most már életiratának néhány vázlatos adatját. Tolnai (családi nevén Hagymásy) Lajos 1837-ben született, Győrkönyön, Tolna megyében. Atyja előbb itt, majd Váralján jegyzői hivatalt viselt. Halála után, édesanyja két fiát Gyünkre vitte, hogy iskolába járhassanak. Majd saját szárnyukra eresztvén, Nagy-Kőrösre küldte őket. Legörömestebb időzött Duna-Szentgyörgyön, édesanyja utóbbi lakhelyén ; itt támadtak benne a gyermekálmok, itt olvadt lelke egybe a magyar nép érzületével, itt szerette meg a nép mulatságát és munkálkodását. A költő fejlődésének alapját a gyermekkori élmények vetik meg, s Tolnai szellemében bizonyára már ekkor ott szunynyadt legszebb költeményének a „Mostoha leányának gyönyörű compositiója, bár évek hosszú sora után lebbent föl phantasiájából a mostoha leány alakja, mint „Zöld lombok közt kesergő gerle“, s a mostohaanya,mint a „kígyós sziget undok békája.“És a többi szép költemény:a messze földön haldokló szegény vándorlegény, Lengyel Józsi, ki a toronyból kedvesének alant elhaladó nász kiséretét fájó szívvel tekinti, Virág Lidi, ki megcsalt szerelme miatt őrülten bolyong a bérczeken, Rábán lovag, kinek szelleme éjfélkor holt menyasszonyát keresi stb. stb. Gyermekkori emlékeit, családi életüket „Az alvégi kőháznál“ czimü költemény egyszerű soraiban hiven tükrözi vissza ; e költeményében nem mindig jelentkező sajátosság által is hat reánk. A nagykőrösi iskolában Arany János tanítványa volt, és ennek köszönheti sok tekintetben azt, hogy hamar megtalálta a helyes irányt, mit követnie kellett, s Arany János balladáin kívül a székely és svéd balladákat is sok sikerrel tanulmányozta. Csak későn 1860 ban lépett föl először a „Hölgyfutárában, s az Arany János által szerkesztett „Szépirodalmi Figyelőben“ tűnt föl legelőbb. A pesti helv. hitv. főiskolában a költészet és szónoklattan, majd a latin és magyar irodalom tanárává választották, s e hivatalt mai napig folytatja. Költeményeinek egy vastag kötetét 1864 végéndta ki, ára két uj forint. 1866 februárjában a Kisfaludy-társaság díszes tagjai sorába választotta. Jelenleg egy regényen dolgozik, melyet a társaság fog kiadni. Hogy tehetsége mit sem lankad, az meglátszik lapunk homlokán ma közlött szép balladájából, mely az ismert műgondot árulja el, s erőt és népies szellemet lehel. Egressy Gábor: Meghalt 1866. jul. 30. A békébe már csak valahogy belevergődnénk, habár elég drágán kell megfizetni azon tanulságokat, miket a válságos napokból meríthetünk, s még mindig kérdés, hasznunkra tudjuk-e fordítani? — de a vitéz természetünk mellett is elég sürgősen óhajtott béke újra derengése daczára sem tudunk egy kis búfelejtőül örömre szert tenni, úgy látszik, a felhők sokkal könnyebben tolulnak össze, mint oszlanak. A vérrel áztatott föld sokáig veti még a lezajlott harcz után is sötét árnyékait az égboltra, honnan a szeretet angyalát alvilági gőzkörök riasztották el. Időbe telik, míg a béke nyájas sugárzó verőfénye utat tör magának ismét azon vastag rétegeken keresztül, melyeket az emberi bűnös nagyravágyás, szenvedélyek, haszonleső érdekek összetorlasztottak. Hanem ha a vihar ledühöngött, annyi vigasztalása mégis van a vele el nem sodortaknak, hogy tisztább levegő követi, mit politikai légkörünkre nézve epedve kell óhajtanunk, hogy a béke aranyszobra ne csak agyaglábakon álljon, mint egykor Nabucodonozoré, melyet egy erős légvonat is ledönthetett állványáról.