Nefelejts, 1866. január-december (8. évfolyam, 1-52. szám)

1866-01-14 / 2. szám

Pest, 1866. 2-dik szám. Január 14-én. Ha semmink nincs is a nagy világban, Csupán árnyékunk követ halványan, Az is mindegyre enyészőbb lés­zen, S egyedül állunk utóbb egészen: Még a szerencse nem sokat vett el, Valamig szívünk egy hü szivet lel. Oh te fénylő szem, ti piros ajkak, Miket kis dolgok lángra lobbantnak, Amazt egy kép, min lopva pihen meg, Ezeket egy név, mit elrebegnek, Te szent imádság, lányka szerelme: Hozzátok képest mi a szerencse ? Felküldöm lelkem a tisztaságba, Hol minden jónak ragyog világa: Nyíljék meg néki az örök rejtély, Keressen jobbat a szerelemnél. Visszatér s mondja: hiába minden, A szerelemnél jobb ottan sincsen! Lányka, ne zárd be ablaktábláid, Hadd lássam arczod szelíd rózsáit, Hogy a szerencse, mely kerül régen, Sorsomra irigy szemekkel nézzen. És hozzám jöjjön, eldőleg kérni: Gazdagságomból juttassak neki! Dalmady Győző. — Beszély. — Kazár Emiltől. (Folytatás és vége.) Cornelia durczásan fordult el, s hanyagul oldva le nyakából a kendőt, mely egész nap félre volt csúszva, a szék mellé dobta. Férje látta, hogy a megkezdett orvoslás még nem vezetett eredményre, azért elhatározta, hogy föl nem hagy az orvoslással, míg a betegség meg nem lesz gyógyítva. Most azonban elhagyta nejét, hogy kipihenhesse ma­gát. Károly gyöngéd orvos akart lenni. Az orvosi szerepet csak másnap reggel folytatta. Cor­nelia ép oly hanyagul fésülködve és öltözködve ült a reg­gelinél, mint máskor. Férje, ki öltözetére máskor oly nagy gondot szokott fordítani, ma szintén igen pongyola volt. Haja, bajusza a legnagyobb rendetlenségben álltak, mellénye keresztbe gombolva, csizmahúzója kilógva. Cornelia néhány éles te­kintetet vetett reá, de hallgatott. E nap bizonyos irományokat kellett rendbehozni Ivá­­rolynak. Míg az irományokat megtalálta, felkutatta az egész könyvtáros poros iratcsomagokat oldozgatott széjjel. Sok keresés után találta meg,­­ ekkor a könyvtárt, az iratcso­magokat a legnagyobb rendetlenségben hagyta. Délután valahová készült, s a kabátja keresése miatt elkésett, mert a kabátot a mosni való ruhák közt találták meg. Az elké­­sés szembetűnő boszúsággal töltötte el. Nem vacsoráit sem­mit, egyre csak szivarozott. Vacsora után Borosa két zseb­kendőt vitt be Corneliának, melyeket a nagyságos úr nap­közben elhagyogatott. — Hát az én kötőkosaramat nem találtad meg? — kérdezte Cornelia a cselédtől. Borcsa semmit sem tu­dott róla. A másik reggel (épen oly rendetlenül öltözködve, mint tegnap) ez volt Károly első szava nejéhez: — Ugyan kérlek, nem láttad azt a levelet, melyet tegnapelőtt ügyvédemtől kaptam? — Nem is tudok felőle semmit.

Next