Nefelejts, 1867. január-december (9. évfolyam, 1-52. szám)
1867-01-06 / 1. szám
IX. ÉVFOLYAM. NE FELEJTS. 3 HARMADSZOR IS . . . Nem tudtad megbecsülni e Szivet, mely úgy szeretett; Harmadszor is ráemelted Szentségtelen kezedet! Ki volt atyád? Ki volt anyád, Hogy ily szörnynek születél? Bűneidért a pokolnál Mélyebb hely sem volna mély. Ember, a ki érez, vágyik, S boldogságot keres itt, Térítőjén is siratja, Ha egy szivet elveszit. Te mint a bűn, akkor örülsz, Ha a jóban kárt tehetsz, Neked a szív csak játékszer . . . Mit bánod, ha odalesz! Isten veled! Találj szivet, Hivebbet mint ez vala, És tanulj meg imádkozni S istent félni általa. Én azalatt elvonulok, Bekötöm sok mély sebem. Tán elég lesz ez az élet, E munkát bevégzenem! DALMADY GYŐZŐ. A VETELYTÁRSAK. — TÖRTÉNETI BESZÉLY. — P. SZATHMZÁRY KÁROLYTÓL. I. Sólymászat. A középkorban, sőt le egész a XVII-ik század végéig, alig volt a nemes uraknak és hölgyeknek kedvenczebb időtöltésük, mint a sólymászat. Általánosan ismeretes, hogy a keresztes vitézek még a szent földre is elvitték kedves sólymaikat; a papok, míg misét szolgáltattak, az oltárra, vagy szószékre helyezték. A frank törvény a fogságba esett nemesnek megengedte, hogy magát 200 jobbágya árán kiválthassa, de sólymát nem volt szabad váltságdíjul adnia. A betanított sólyom, urát se útjában, se harcban el nem hagyta, sőt gyakran a koporsó hideg labát is mllett osztania gazdájával; a sírkőre vésett sólyommadár illető nemességéről tett tanúságot. Egy sólyom elorzása, s egy rabszolga megölése egyenlő büntetést vont maga után, a hűbériség regényes századaiban. Ily becsben állván ez ügyes vadászmadár, értéke is ahhoz volt mérve. Hazai krónikáink följegyezték, hogy a szerencsétlen Ilik Lajos király egy szathmármegyei erdésznek negyvenezer arany tartozását engedte el egy betanított sólyomért; a szultánoknak magyar földről küldött ajándékok között ez volt a legbecsesebb; néha két-háromszáz jobbágyból álló birtokot sem sokalltak érette. A sólyomé nagy becsét nem az abból vont haszon képezte; néhány általa elfogott s urához vagy úrnőjéhez szállított gerle, galamb, vagy még ezeknél is kisebb szárnyas volt az általa nyert haszonvétel; nem is fölötte nagy ritkasága tette a kegyelet és a szeretet ily ünnepek tárgyává, mert hiszen a többek között hazánk hegyes vidékein is fölös számmal jő elő: értékét egyetlen szóval lehet kifejezni, de amely aztán tökéletesen meg is fejti: jó divat volt! Előkelő, nemes urhölgyet, vagy lovagot, sólyom nélkül ép úgy nem lehetett képzelni e korban, mint XV-iki Lajos korában franczia hölgyet rángatható báb, vagy később ölebecske, mint ma ifjú mágnást kapók s általában a sport élményei s eszközei nélkül. A solymárok az udvartartás egyik népes osztályát képezték. Ezek némelyike a kedvencz madarak betanításával, másika eltartásával, hordása és öltöztetésével, vagy inkább fölfegyverzésével foglalkozott. Igen, fölfegyverzésével. A szárnyas hős, miseelőtt elleneire bocsátották volna, kis tollas sisakot és mellvér-etét, vagy finom lánczinget kapott; mellvértje elől élesen kidundorodott, mint a hajó orra, hogy azzal kiszemelt áldozatát annál könnyebben leüthesse, s az egész által vértezve legyen elleneitől. De legyen elég a sólymok divatáról; forduljunk a madaraktól tulajdonosaikhoz. s Az 1437-ik év egyik szép septemberi reggelén vidám s színezetében is eleven lovagcsoport vonult le ama kis völgyek egyikén, melyek Erdély közép havasaitól a regényesen vonzó, tágas Maros térre vezetnek. Legelői gazdagon ezüst szerszámmal s gyöngy hálóval ékített fekete paripán fiatal leányka, kinek üde szép arcza boldogságot látszott lehelni és beszíni a felséges természet egészséges legéből. Domborúan ivezett homlokát gazdag gesztenyeszin haj födte; szemeiben ama lappangó tűz zsarátnoka, melyet a szerelem istene még legfelebb álmokkal bolygatott meg, s arczán, ajkain a serdülő kor vidám mosolya, örök derűje. Ez eleven virágnak találó körzet volt az a halvány, aranyvirágokkal áttört zöld selyem köntös, mely mint dús levélzet a rózsabimbót, ölelte körül szép termetét, lefolyva a nemes állat baloldalán. A fiatal amazon akaratlanul is szembeötlő alakja mellett, magas fehér ménen kisded és zömök ősz férfin haladt; nyest süvege alól ezüstös szálakban aláhulló ősz fürtökkel, némi fensőbbség érzetében villogó fekete szemekkel, melyeket leánya oly ragyogó pompában örökölt, s azon soha el nem durvuló főúri bőrszínnel, melyet az öreg ur még a hadviselések fáradalmaiból is elpusztithatlanul hozott haza. Az agg férfiúnak tisztes, sötétebb szinü öltönyök boriták tagjait. A harmadik egyén, ki a leányka balján lovagol, 22—24 éves ifjú, folyvást ágaskodni készülő, de mindig féken tartott és ügyesen megült pejparipán, melyen pompás kagylókkal rakott török szerszám" volt, félhold alakú arany sallangokkal. Az ifjú maga közepesnél magasb, kissé szögletesen ívelt homlokát sötét gesztenyeszín haj árnyalja, mely akkori szokás szerint gazdag csigákban hull alá vállalta. Értelmes kék szemei ifjú tűzben ragyognak, s mosolyognak a néző felé; egyenes hajlású orra alatt csak nemrég jelenhetett meg a szőke bajusz; szakálla még alig képez könnyű árnyat az állak alatt. Testidoma nem óriási, de annyival ruganyosabbnak látszik, úgyhogy lova minden szökkenését tetsző, könnyű, s egyszersmind nagy lovagi ügyességgel kíséri. Türkizekkel kirakott nyergében oly biztosan ül,mintha nagymamája párnaszékén ülne.