Nefelejts, 1868. január-december (10. évfolyam, 1-52. szám)
1868-11-08 / 45. szám
530 NEFELEJTS. A derék anya gyermekeivel együtt és gyermekei által tanul. Isten igy akarta ezt s a természetnek is rende ez. Több anyát ismerünk, a ki latinul egész ügyességgel ejteget, és a verses nyelvtani szabályokat könyv nélkül tudja jobban egy negyedosztályos növendéknél, csak azért, mivel növendékeivel egykor azokat begyakorolta. Oly háznál, hol az iskolai dolgozatok fölött pontosan felügyelnek , hol a gyermekek komolyan és hűségesen teljesítik iskolai kötelmeiket, az intézet gyakorlása nem csupán jó eredményt, de a gyermekek részére örömet is szerez. Tanítóik és társaiktól szeretve s becsültetve érezvén magukat, a kötelesség betöltésének édes érzése tölti el keblüket; nem fognak unatkozni s minden gyönyör kétszeres lesz rájuk nézve, mivel az úgy jön, mint jutalma a munkálkodásnak. Az anya hogyha hűségesen a tanítók kezére dolgozik, nagyrészt nem csupán azok fáradozását könnyíti meg, de sőt a szó valódi értelmében ez által teszi lehetővé azt, hogy a tanítók fáradozása gyermekeire nézve eredménynyel bírjon. A tanítónak nem áll hatalmában egyéb a tanításnál; tanulni magának a növendéknek kell, és senki sem tanul, aki erre fáradságot és szorgalmat nem fordít, ki nem szabályszerűleg és figyelmesen végzi műveletét. De aki ekként tanul, az nem csupán ismeretet szerez, hanem a tanulás folytán jellemét is képezi, s boldog, tevékeny és áldásos jövőjének ezáltal alapját veti meg. Az anyák kezében vannak a növendékek szívei. Ők, egyedül csak ők hajthatják ezeket a jóra, ők vezérelhetik el gyermekeiket a földi és az örök boldogságra. Mily magasztos hivatás az anyai hivatás , vajjon hasonlíthat-e ehez valami magasztosságára nézve ?! . . . EGY SIR TÖRTÉNETE. ELBESZÉLÉS A 48-AS IDŐKBŐL. Irta: ÁBRAY KÁROLY. (Folytatás.) — Igaz, a külszin egészen ellenem van, — folytatá tovább szavait, — elitéltek . . . halálositéletem épen most van aláírás végett az ezredes előtt, holnap megérkezik, aztán mindennek vége, még csak síromat sem fogja senki fölkeresni, a hazaáruló megérdemli, hogy hamvait a világ minden tájai felé szétszórják. S szavaiban annyi lemondás, annyi titkolt fájdalom volt, mely a legnagyobb részvétet s a legnagyobb rokonszenv indulatát kelté fel szivemben. — S miért nem igyekszik ön magát ily rettenetes bűn gyanúja alól kimenteni ? A fogoly arczára fájdalmas kín jellege borult. — Lehetetlen, — sóhajtá, — lehetetlen! — Hogyan, bajtárs? Ön azt állítja, hogy ártatlan, s még sem tudja, vagy nem akarja magát menteni ? — kérdem félelmes csodálkozással. — Vannak esetek, Káplár úr, midőn az embernek szenvedni, hallgatni és meghalni kell, legyen bár a halál, mint épen jelen esetben a legirtózatosb büntetés reá nézve. Gondolkoztam szavai fölött, a nélkül, hogy azoknak értelmét föl tudtam volna fogni, meg tudtam volna magamnak magyarázni. — Gonosz szellemem buktatott meg, ő jól tudja, hogy ártatlan vagyok, de mert azt hiszi, hogy sirom tárja föl előtte a jövő boldogság kapuját, előkészítő halálomat. Pár óranegyed előtt hallottam elbeszéltetni, hogy egy honvéd főhadnagy vádolta be az illetőt, hogy az oláhoknak, s a közelben lévő cs. katonai parancsnokságnak kémje, hogy éjjel észrevétlenül, titokban el szokta hagyni táborát, hogy tudósistást vigyen az ellenségnek táborunk számáról és állásáról, s ís hogy ama legközelebbi éji megrohanás is, mely oly sok derék bajtársunk életébe került, az ő árulásának véres eredménye. Fejenr szédülni kezdett . . . minden vérem agyamba ’s tódult. — Mégis . . . mégis . . . kiáltok föl önkénytelenül. — S önnek nagy bűnösnek kell lenni, különben nem hagyná, hogy ily irtózatos vád terhelje. — Lelkem tiszta minden bűntől; isten nemsokára igaz-ságosabban fog megítélni, mint földi biráim. Ezer eszme, ezer gondolat czikázott át egyetlen pillanat alatt lelkemen, s mindenik menteni igyekezett a vádlottat. — Holnap legjobb esetben főbe lőnek, — folytatá az ifjú úr szavait a szomorú meggyőződés hangján, — a halálra ítélt kérését nem szokták megtagadni; kérem, legyen ön olyan jó, je adja át nekem a kért íróeszközöket. — Ugye szüleitől, testvéreitől akar ön elbúcsúzni? — kérdem meghatottan. — Árva vagyok, — felelé kitérőleg. — Vagy valamely jó barátjától, nemde? — Igen, — feleség, — jó barátomtól. — íme, — szólok átnyújtva a papirt és íróeszközöket, , — vegye ön, bajtárs, és én fogadom, hogy levelét eljuttatom fiához, kihez czimzendi. A fogoly arczán az öröm sugára lobbant föl. — S esküdjék meg ön, hogy soha senki előtt nem említi annak nevét, kihez e levelet intéztem. — Mégis bűnösnek kell lennie! — támadt föl bennem ismét a kétely; — különben . . . — Ön látni fogja, — szólt a fogoly, midőn hihetőleg arczomról olvasá gondolataimat, — hogy az, kihez e levelem intézem, épen nem lehet vélt bűnöm részese; fontos okaim van■nak, hogy hallgatását kérjem. — Jól van! — szólok rövid gondolkodás után, — esküszöm önnek, hogy hallgatni fogok. . . A fogoly arczán csendes öröm fénye derengett. ! . — Köszönöm . . . köszönöm! — mondá meghatottan, s szabadon levő kezét kinyujtá a szűk nyíláson, forrón szorítva , meg kezemet. Aztán átvevé az íróeszközöket. Rövid óranegyed múlva készen jön a levéllel, s — Még egyet kérek öntől, ugye nem fog követelőnek nevezni? — Szóljon ön, uram . . . s legyen arról meggyőződve, és hogy mindent mit csak lehet, örömmel megteszek önért. ’ — Hallgassa el ön e mai találkozásunkat, ne említse ■ s senki előtt; meglehet önre is részt fogna ez hozni. Megígértem a szerencsétlennek, mit tenni saját érde- 'kemben is feküdt. ! A hajnal első sugarai tűntek föl a láthatáron, midőn kezet szorítva elváltunk egymástól. ■) Ő nyugodtan dőlt szalmavánkosára, mig szemeimet kesrülte az álom; kevés idő múlva ismét betekintve hozzá, lassú, mély lélekzetvétele jelenté, hogy csöndesen alszik. r Minő rejtély lehet az, melyhez talán egyedül a halál fog X. ÉVFOLYAM.