Nefelejts, 1868. január-december (10. évfolyam, 1-52. szám)

1868-08-02 / 31. szám

A TAVASZ BÚCSÚJA VIRÁGAITÓL. Csendes őszi est borong a Zöld mezőkön; és a nesz, Mit a szellő nyög, talán egy Siró lélek hangja lesz. És beszél a hang; virágim, Lomb, levél s mind, a mi zöld, Sorsotokra nyög fel szivem, Sír tinektek már a föld. Lomb, levél s virág felelnek : — Oh, a föld nem sír nekünk; Sorsunk örökös virágzás, Haláltól nem remegünk. Harmattenger lágy vizében Fürdünk minden éte­len, S szellő csókdosó ajakkal Reggel, estve megjelen. Szól a szellő hangja ismét: Én vagyok, ki szültelek, Én adtam a szint, a melyben Lomb, virág, fa díszeleg. Hozzátok búcsúzni jöttem, Hogy még egyszer lássalak; Ez az ősz csak mostohátok, Elhaltok keze alatt. Nem az övé az a harmat, Melyet magasztaltatok: Könyeimnek árja mind az, Mit reátok hullatok. S S én vagyok, én az a szellő, Ki csókkal hint titeket, Hogy enyhítsem anyacsókkal Haldokló élteteket. BEÖTHY ZSIGMOND. A­KIK MEGHALNAK, HA SZERETNEK. — BESZÉLY. — BALÁZS SÁNDORTÓL. (Vége.) — Megengedi ön, hogy meglátogathassam? — Kérdém midőn már láttam, hogy a bizalmas beszélgetésnek ma estére­­ vége van. — Jöjjön ön, csak úgy, mintha anyjához jőne! Mondá a bárónő, és az utonérkezettek közé vegyült. Pár óra múlva lóra ültünk, s visszalovagoltunk Mila­­­nóba. Az éj enyhe, szelid, festői és költői volt. Olyan, minőket csak Olaszországban láthatni. És különösen nekem, a ki folyvást ama fehér liliomra gondoltam, a ki meghal, ha szeret! Másnap reggel még álmatlanul forgolódtam ágyamban, mert már ismertem azon érzést, mely elrabolja az étvágyat és tovaűzi az álmokat, midőn inasom lelkendezve rohant a s szobába, s azt mondá, hogy sietve öltözködjem, mert az ez­­­­redes hivat. Tíz percz alatt az ezredes előtt állottam. — Jó hirt tudathatok önnel. Kinevezése megérkezett. Mától fogva hadnagy, üdvözlöm önt! — Akkor hát egy kéréssel vagyok bátor ezredes úrhoz folyamodni. — És az? — Huszonnégy órai szabadságot kérek holnap déltől számítva. — Miért épen holnap déltől kezdve ? — Mert ekkorra kész lehet tiszti egyenruhám. — És hová utazik ön hadnagy úr? — Ezredes úr . . . — Értem, titok! . . . Nem akarok kimélytelen lenni. — Megadom a huszonnégy órai szabadságidőt, sőt egy másikkal meg is toldom. — Köszönöm, ezredes úr. — Jó mulatságot! Szabómhoz rohantam, ki a kijelölt másnap déli tizenkét órára csakugyan el is készítette új egyenruhámat.

Next