Nefelejts, 1869. január-december (11. évfolyam, 1-52. szám)
1869-05-30 / 22. szám
254 NEFELEJTS kép egész valóságában állt előttem. Bevallá irántam való határtalan szerelmét, s hogy nem kincsszomj, nem dús hozományom vezérli szivét bizonyítja az, mikép szerelmét még akkor kijelenté, midőn nevemet s kilétemet sem tudta. Az ifjú férfi szavai viszhangra találtak szivemben — s mi örök hűséget esküvénk egymásnak, s nincs hatalom, nincs erő, mely szerelmünket s egyesülésünket meggátolni képes lenne. Én neje leendek ama férfinak! . . . — Nem kétlem édes gyermekem, hogy midőn szived ösztönét követni elhatárzád, a mellett a hideg, megfontoló észnek is jutott némi szerepe, — szólt Königstein látszólag nyugodt hangon, de a kíváncsiságtól kissé izgatottan feszengett a pamlagon. — Mondd tehát kislányom, ki azon férfi, kit kezedre érdemesnek találtál? — Atyám! te hitsorsosaink előtt példánykép gyanánt tekintetes s gyakran mondád, hogy ment vagy minden babonától s előítéletességtől ... Ne ütközzél tehát meg, ha leányod szerelmére ... egy keresztyén ifjat érdemesste. Königstein bankár e nyilatkozatra halálsápadt lett s homokán veritékcseppek keletkeztek. Mindkét részről hosszú szünet állott be. A lányka szive hevesen dobogott s szép keble hullámzott a sebes lélekzetvételtől. Érzé, hogy ünnepélyes pillanat ez, mely sorsát döntheti el. Tűzben égő szép szemeit némi daczczal véte atyjára, ki némán meresztő rá szemeit. De e szemekből nem a harag, nem a düh tekintete lövelt ki. Oly fájó, oly szomorú tekintetet tüntete elő ez azcz, hogy a lánykának szivéig hatott s részvevő, édes-lágy hangonkérdé: — Atyám! az istenért, mi bajod? — Te roszul vagy! — Szólj, azonnal orvosért küldök . . . A bankár fagyossága, leányának melegítő szavai által engedni kezde. Mély sóhaj szállt föl kebléből, s homlokát kendőjével megtörölgetve, tompa, fájdalmas hangon szólt: — Gyermekem hangja mint búcsúzó hattyúdal üté meg füleimet. Ne is említsd nevét gyermekem, mert ti egymáséi úgy sem lehettek. Vesd ki kebledből és fejedből e chimerát, mely úgy a te, mint egész családunk boldogságát mérgezné meg, ha elejét nem vennék. Még nem késő . . . Ugyan gondolkozzunk e tárgy felől komolyan. Ha te azon ifjat követed, idegen légkörbe jutsz, melyet megszokni soha sem leszesz képes. Sok oly szokás van a keresztyén házaknál, miket te nem ismersz, s ha vétesz azok ellen, nevetség vagy gúny tárgyává válsz, s a félszegség színében tűnsz elé. S ha elhagyod őseid vallását érte, népünk családjából örökre száműzve vagy. Idegenül állasz régi hitsorsosaid és uj hitsorsosaid közepette. Gondold meg ezt leányom. Erkölcsi nyomást soha nem kívántam gyakorolni reád, s most mint tanácsadód, mint atyád szólok hozzád, ki gyermekének jövőjét szivén hordozza. — Oh atyám! te nem ismered azon ifjút, kihez lelkem oly visszatarthatlanul vonz. És én jövő boldogságomat hitfelekezeti formaságoknak áldozzam föl. Vallástalan sem leszek, mert még ha minden hitfelekezet kizárna is kebléből, megmaradna számomra a lekiismeret hitvallása, mely csak jót és nemest ismer — s ez nekem elég, hogy öntudatom nyugodt legyen. Hiszen a föld gyermekeinek nincs külön istenségük, legfelebb csak a szertartások különböznek alakilag. Én csak Károlyom szerelme által lehetek boldog, s ha valaki tőle elszakasztana, halálítéletemet mondaná ki ... Ah! csak ismernéd őt, atyám! Ő oly szép, oly nemes! . . . Hallanád őt csak beszélni, egészen megváltoznának nézeteid. — Úgy látszik leányom, hajthatlan vagy, és igy hiába vesztegetjük ez ügyben a szót. Ne beszéljünk e felől többet Az idő mindent megérlel. Kinek szemére hályog vonul, hasztalan tartjuk az elé a csillogó érctet. Én bízom okosságodban és gyermeki szeretetedben. A lányka megragadta atyja kezét s hévvel szokta ajkaihoz. Könyei záporként omoltak alá. A bankárnak nem volt fásult szive s ő is pár könycseppet morzsolt szét szemei közt. Hagyta azonban Reginát sírni, mert tudta, hogy a nők a kényekben találnak könynyebbülést. — Most pedig nyugodjál le édes leányom, az idő már későb s az álom jó tanácsadó szokott lenni. Aztán megcsókolta leánya szép homlokát s hálótermébe vonult vissza. A bankár távoztával a nagynéne, atyjának huga lépett be. Legfölebb öt-hat év különbség lehete közte és Regina közt. Arcza még meglepő szép volt, de bizonyos nehéz, titkos bánat látszott azt borítani. S Regina könyei már föl voltak száradva, s mosolyt erőltetett ajkaira. Laura — ez volt a hölgy neve — azonnal átlátta, részint (. bátyjának búskomoly arczából, részint Regina titkolózásaiból, hogy köztük valaminek történni kellett, de nem fürkészte a dolgot. — Feküdjünk le kedves gyermekem, már éjfél felé az idő van — Azonnal nénikém, de engedje, hogy előbb szokott napjómat bevégezzem. Ezzel egy szekrényhez ment s abból biborszin könyvet vett ki, s elkezdett írni sokáig, nagyon sokáig . . . Hiszen csordultig telt lelke, s úgy sem tudott volna aludni. Laura kisasszony már rég szendergett, midőn Regina S szép fejét párnájára lehajtá, hogy ott enyhülést keressen. IV. Regina egész éjjel nem aludt. Arcza halvány volt, s gyönyörű nagy fekete szemei alatt az álmatlanság s lelki küzdelmek kék gyűrűi vonultak el. De tekintetében volt valami határozott. Lelke nyugodtnak látszott, s midőn atyjával a reggelinél találkozott, édes mosolylyal nyújtá annak csókja homlokát. Különben mindketten hallgatagok voltak. Ki tudja merre jártak gondolataik? A bankárt ügyletei elhívták hazulról, s Regina nagynénjével maradt vissza közönyös tárgyak felől csevegve. Aztán toilettet csináltak, s midőn az öltözködései készen voltak, Regina rendelést adott ki szobaleányának, hogy fogasson be, mert ki akar kocsikázni. Néhány percz múlva előrobogott a kocsi, s Regina sietve hagyta oda szobáját. Mintegy fél óráig tartó kocsikázás után megállittatá fogatát s kiszállott az uri-utezán, vásárlás ürügye alatt, s a kocsist haza küldé, hogy atyja napi sétakocsikázását megtehesse. De gondolatában sem volt a szép leánynak ezúttal holmi piperevásárlás. Kis idő múlva egy tisztes arczú lelkész lakába lépett be. — Főtisztelendő úr! egy kéréssel vagyok bátor önnek kegyes jóindulatát igénybe venni. Én izraelita hölgy vagyok, de önök hitvallása fölvétele által lelhetem föl csupán üdvömet. Ön lel. XI. ÉVFOLYAM.