Nefelejts, 1869. január-december (11. évfolyam, 1-52. szám)

1869-05-30 / 22. szám

254 NEFELEJTS kép egész valóságában állt előttem. Bevallá irántam való ha­tártalan szerelmét, s hogy nem kincsszomj, nem dús hozomá­nyom vezérli szivét bizonyítja az, mikép szerelmét még ak­kor kijelenté, midőn nevemet s kilétemet sem tudta. Az ifjú férfi szavai viszhangra találtak szivemben — s mi örök hűsé­get esküvénk egymásnak, s nincs hatalom, nincs erő, mely sze­relmünket s egyesülésünket meggátolni képes lenne. Én neje leendek ama férfinak! . . . — Nem kétlem édes gyermekem­, hogy midőn szived ösztönét követni elhatárzád, a mellett a hideg, megfontoló ész­nek is jutott némi szerepe, — szólt Königstein látszólag nyu­godt hangon, de a kíváncsiságtól kissé izgatottan feszengett a pamlagon. — Mondd tehát kis­lányom, ki azon férfi, kit ke­zedre érdemesnek találtál? — Atyám! te hitsorsosaink előtt példány­kép gyanánt te­kintetes s gyakran mondád, hogy ment vagy minden baboná­tól s előítéletességtől ... Ne ütközzél tehát meg, ha leá­nyod szerelmére ... egy keresztyén ifjat érdemesste. Königstein bankár e nyilatkozatra halálsápadt lett s hom­­­­okán veritékcseppek keletkeztek. Mindkét részről hosszú szünet állott be. A lányka szive hevesen dobogott s szép keble hullámzott a sebes lélekzetvételtől. Érzé, hogy ünnepélyes pillanat ez, mely sorsát döntheti el. Tűzben égő szép szemeit némi daczczal vé­te atyjára, ki némán meresztő rá szemeit. De e szemekből nem a harag, nem a düh tekintete lövelt ki. Oly fájó, oly szomo­rú tekintetet tüntete elő ez azcz, hogy a lánykának szivéig ha­tott s részvevő, édes-lágy hangonkérdé: — Atyám! az istenért, mi bajod? — Te roszul vagy! — Szólj, azonnal orvosért küldök . . . A bankár fagyossága, leányának melegítő szavai által engedni kezde. Mély sóhaj szállt föl kebléből, s homlokát ken­dőjével megtörölgetve, tompa, fájdalmas hangon szólt: — Gyermekem hangja mint búcsúzó hattyúdal üté meg füleimet. Ne is említsd nevét gyermekem, mert ti egymáséi úgy sem lehettek. Vesd ki kebledből és fejedből e chimerát, mely úgy a te, mint egész családunk boldogságát mérgezné meg, ha elejét nem vennék. Még nem késő . . . Ugyan gon­dolkozzunk e tárgy felől komolyan. Ha te azon ifjat követed, idegen légkörbe jutsz, melyet megszokni soha sem leszesz ké­pes. Sok oly szokás van a keresztyén házaknál, miket te nem ismersz, s ha vétesz azok ellen, nevetség vagy gúny tárgyává válsz, s a félszegség színében tűnsz elé. S ha elhagyod őseid vallását érte, népünk családjából örökre száműzve vagy. Ide­genül állasz régi hitsorsosaid és uj hitsorsosaid közepette. Gon­dold meg ezt leányom. Erkölcsi nyomást soha nem kívántam gyakorolni reád, s most mint tanácsadód, mint atyád szólok hozzád, ki gyermekének jövőjét szivén hordozza. — Oh atyám! te nem ismered azon ifjút, kihez lelkem oly visszatarthatlanul vonz. És én jövő boldogságomat hitfele­kezeti formaságoknak áldozzam föl. Vallástalan sem leszek, mert még ha minden hitfelekezet kizárna is kebléből, megmaradna számomra a lekiismeret hitvallása, mely csak jót és ne­mest ismer — s ez nekem elég, hogy öntudatom nyugodt le­gyen. Hiszen a föld gyermekeinek nincs külön istenségük, leg­­felebb csak a szertartások különböznek alakilag. Én csak Ká­­rolyom szerelme által lehetek boldog, s ha valaki tőle elsza­­kasztana, halálítéletemet mondaná ki ... Ah! csak ismernéd őt, atyám! Ő oly szép, oly nemes! . . . Hallanád őt csak be­szélni, egészen megváltoznának nézeteid. — Úgy látszik leányom, hajthatlan vagy, és igy hiába­­ vesztegetjük ez ügyben a szót. Ne beszéljünk e felől többet Az idő mindent megérlel. Kinek szemére hályog vonul, hasz­talan tartjuk az elé a csillogó érctet. Én bízom okosságodban és gyermeki szeretetedben. A lányka megragadta atyja kezét s hévvel szok­ta ajkai­hoz. Könyei záporként omoltak alá. A bankárnak nem volt fásult szive s ő is pár könycsep­­pet morzsolt szét szemei közt. Hagyta azonban Reginát sír­ni, mert tudta, hogy a nők a kényekben találnak köny­­­­nyebbülést. — Most pedig nyugodjál le édes leányom, az idő­­ már késő­b s az álom jó tanácsadó szokott lenni. Aztán meg­csókolta leánya szép homlokát s hálótermébe vonult vissza. A bankár távoztával a nagynéne, atyjának huga lépett be.­­ Legfölebb öt-hat év különbség lehete közte és Regina közt. Ar­­cza még meglepő szép volt, de bizonyos nehéz, titkos bánat látszott azt borítani. S Regina könyei már föl voltak száradva, s mosolyt erő­­l­tetett ajkaira. Laura — ez volt a hölgy neve — azonnal átlátta, részint (. bátyjának búskomoly arczából, részint Regina titkolózásaiból,­­ hogy köztük valaminek történni kellett, de nem fürkészte a dolgot. — Feküdjünk le kedves gyermekem, már éjfél felé­­ az idő­ van — Azonnal nénikém, de engedje, hogy előbb szokott nap­­j­­ómat bevégezzem. Ezzel egy szekrényhez ment s abból biborszin köny­vet vett ki, s elkezdett írni sokáig, nagyon sokáig . . . Hiszen csordultig telt lelke, s úgy sem tudott volna aludni. Laura kisasszony már rég szendergett, midőn Regina S szép fejét párnájára lehajtá, hogy ott enyhülést keressen. IV. Regina egész éjjel nem aludt. Arcza halvány volt, s gyö­nyörű nagy fekete szemei alatt az álmatlanság s lelki küzdel­mek kék gyűrűi vonultak el. De tekintetében volt valami ha­tározott. Lelke nyugodtnak látszott, s midőn atyjával a regge­linél találkozott, édes mosolylyal nyújtá annak csókja homlo­­­­kát. Különben mindketten hallgatagok voltak. Ki tudja merre jártak gondolataik? A bankárt ügyletei elhívták hazulról, s Regina nagy­­nénjével maradt vissza közönyös tárgyak felől csevegve. Az­tán toilette­t csináltak, s midőn az öltözködései készen voltak, Regina rendelést adott ki szobaleányának, hogy fogasson be, mert ki akar kocsikázni. Néhány percz múlva előrobogott a kocsi, s Regina sietve hagyta oda szobáját. Mintegy fél óráig tartó kocsikázás után megállittatá fo­gatát s kiszállott az uri-utezán, vásárlás ürügye alatt, s a kocsist haza küldé, hogy atyja napi sétakocsikázását meg­tehesse. De gondolatában sem volt a szép leánynak ezúttal holmi piperevásárlás. Kis idő múlva egy tisztes arczú lelkész lakába lé­pett be. — Főtisztelendő úr! egy kéréssel vagyok bátor önnek kegyes jóindulatát igénybe venni. Én izraelita hölgy vagyok, de önök hitvallása fölvétele által lelhetem föl csupán üdvömet. Ön lel. XI. ÉVFOLYAM.

Next