Nefelejts, 1869. január-december (11. évfolyam, 1-52. szám)

1869-10-10 / 41. szám

483 NEFELEJTS: az ifjút látta, folytonosan róla gondolkozik, hogy akármenynyire igyekszik, hogy vele ne foglalkozzék, sehogy sem tud menekülni tőle, pedig önhittnek, nyersnek, sőt szilajnak találta, kinek modora bántó s beszéde sértő volt. Pedig gyűlölöm, s van okom rá, mert nem volt hozzám udvarias, mint a többi; mind való, igaz, ő nem hasonlít a többihez; ha hozzánk jön, én kerülni fogom, egy szót sem fogok hozzá szólani, nem, nem, egy szót sem fogok vele beszélni . . . Kelendi kissé meg volt lepetve a meghívás által, de azért örömmel ment, mert a jó társaságot, vigságot szerette s jól esett, hogy az öreg Hollunder ily nagy figyelemmel volt iránta . . . Másnap a társaság össze is gyűlt az öreg Hollunder kőbányai villájában, s pontban egy órakor Kelendi is megérkezett a Bokrossi fiukkal. A házi kisasszonyt egész finomsággal üdvözlé s szeméből látszott, hogy meg van ütődve halványságán. Szerette volna megkérdezni, ha beteg-e, de Hermin oly kimért s annyira elfoglalt volt vendégeivel, hogy nem igen volt rá alkalom. Az öreg Hollunder pedig majd megette Kelendit; még ebéd előtt elmondta neki a fehérvári históriát, s ebéd alatt maga mellé, az öreg urak közé ültette és folytonosan katonai dolgokról, az uj rendszerekről, az uj fegyverekről s más ehez hasonló dolgokról társalgott. A kisasszonyok közt volt egy-kettő elevenebb is s ezek egymásnak csípős megjegyzéseket tettek — mint azt a leányok a legtöbbször tenni szokták. — Nézz csak arra a Kelendire, még úgy szólva, nem is köszönt. — Köszönni ugyan köszönt, de biz ő keveset beszél velünk, s még Herminnel sem sokat törődik, pedig bizonyosan azért hívták ide, hogy a házi kisasszonynak egygyel több udvarlója legyen. — Oh, édesem, hidd el, te is szívesebben fogadnád az ő udvarlását mint a Kalicsek űrét, vagy épen a Barczell űrét. — Ugyan ne boszants avval a kiállhatatlan Barczellel, hát nem látod, hogy játsza a házi uralt, mindegyre Herminhez megy, kérdez valamit, aztán a cselédekkel susog, mindenkinek kedveskedik, még kínálgat is, szóval, el akarja hitetni a világgal, hogy ő leend a szerencsés, ki Hermint oltárhoz vezeti. — Hermin pedig rá se néz, de nézd csak mily komoly ez a Hermin és szokása ellenére mily keveset beszél. Hidd el lelkem, szerelmes. — Ugyan kibe lenne az? persze, mivel te mindig Kelendire gondolsz, azt hiszed más is . . . — Te mondod, édes galambom, nem én . . . Az ebéd azonban teljesen sikerült, amennyiben mindenkinek derült, jó kedve volt. Később a kertbe mentek, a társaság összejött, majd ismét szétoszlott különböző csoportokba. Barczell úr jött, ment, figyelt, szemeskedett s egyszer csak ajkába harapott, mert Kelendi és Hermin egy gazdag rózsabokor előtt csak ketten állottak. Barczell nem hatolhatott anynyira, hogy szavukat is meghallja: — Mily szép e rózsatő . . . — Csoda, hogy oly komoly ember mint ön, észre vesz egy rózsát. — Nem vagyok komoly, hogy a természet szépségeit ne élvezzem, de egyáltalában nem is vagyok komoly természetű... — Akkor hát kevély és gúnyolódó . . . — Talán az sem, kisasszony. — Oh, én még igen jól emlékszem, mint megrótta ön a fővárosi lányokat, és annyira hangsúlyozva, hogy azt nem lehet oly mindennapi beszélgetésnek venni. — Lehet, de talán fel voltam izgatva; talán alkalmat adott valami körülmény. — Na, azt mondhatom, hogy a mentség sokkal gyengébb, mint a vád . . . — Pedig kisasszony, kegyed maga volt . . . — Én? — Igen. Elpirult, midőn egész egyszerűen felemlítem egy nemes tettét ; nem akart annak látszani a mi valóban, jószívű érzelmes leánykának. Igen, bensőleg ilyen kegyed, de inkább szereti, ha hideg, nagy világias, érzéketlen, efféle kicsinységekkel nem törődő nagyszellemű hölgynek tartják, mintsem hogy valaki egyszerű, jó leánynak gondolja, és ez volt, mi engem felizgatott. Egyéb semmi . . . — Kelendi úr, bocsásson meg, igaza lehet, de hát önnek valódi véleménye az, mit akkor mondott? . . Kelendi bámulva nézett a leánykára, kinek szemei kényekkel voltak tele, de nem felelhetett, mert sokan közeledtek. Az est már előre haladt s midőn a vendégek eltávoztak, Hermin atyja keblére borulva mondá: — Atyám, ma oly jól mulattam! . . Másnap kilencz órakor Holländer ur az elnöki irodába ment s mikor a leveleket átnézte, Barczell ur jelentéseit meghallgatta, ez még mindig a szobában állott. — Mi mondanivalója van még, édes Barczell ur? — Tudhatja uram, hogy én házának barátja vagyok s lehetetlen, hogy az ön figyelmét fel ne ébresszem, bizonyos körülményre. — Kereken kimondva, ez az uj ismeretség, ez a Kelendy ur nekem nem tetszik. — És miért? — Már ha nekem leányom volna , én másként gondolkoznám. — Hogy érti ezt ön? mit akar ezzel mondani? — Tudja kérem, ez a Kelendi olyan rové, olyan szoknyahős, minden lánynak udvarol, mindeniknek megzavarja az eszét, el is csábítja ha teheti, s aztán végre is szegény ördög; semmi üzlete,semmi jövője,megyei aljegyző s végre legfelebb szolgabiró — mi az ? Semmi. Azt hiszem tehát legjobban tesz ön, ha többször nem hívja házához; tegnap is a mennyi leány, mind róla susogott, és tovább félóránál halkan beszélgetett Hermin kisasszonynyal . . . — Kihallgattam önt, és fölötte meglepett az ön eljárása, hogy házi dolgaimba ily meggondolatlanul beleszól. Én azon ifjú urat becsülöm, sőt szeretem. Bokrossi barátom szüleit is ismeri és derék úri embereknek mondja; egyébiránt mint eddig nem tettem , úgy ezután sem fogom az ön tanácsát kérni sem barátaim megválasztásában, sem más magánügyeim elintézésében. — Uram, — szólt kissé elpirulva Barczel — ön nem értett meg. Talán nem szóltam elég világosan. — Én, uram, az ön tapasztalt barátságos indulatától sokat reméltem, számíték pártfogására, mert én szeretem Hermin kisasszonyt és uram, én leánya kezét kérem . . . — Ön ?! . . . Már most értem uram, és én is őszintén kimondom, hogy e részben az elhatározást egészen leányomra bízom. Ha ő igent mond, én sohasem fogok nemet mondani. XI. ÉVFOLYAM