Nefelejts, 1869. január-december (11. évfolyam, 1-52. szám)
1869-02-14 / 7. szám
Szárnyat ad a jókedv néki, Csak úgy repdes a teremben, S mindannyinak a nők közül Tud mondani édes bókot. Izabella szép kacsáit Megcsókolja s tovaröppen, Elébe ül Elvirának, Ez derülten néz szemébe. Vígan kérdi Leonórát: Tetszik-e ma néki várjon? S mutogatja köpenyén a Belehímzett szent keresztet. Minden hölgyet biztosit, hogy Szivén hordja bájos arczát. S százszor is megesküszik rá: „A mily igaz, hogy keresztyén!“ III. Alkolea kastélyában Elhangzott a kedv, a csengés. Urak, hölgyek eltűnőnek, Kialudtak a csillárok. Donna Clara és Almanzor Maguk vannak a teremben, Homályosan hint a végső Lámpa reájuk világot. A karszéken ül az úrnő, A lovag a zsámolyon lenn, S feje álmosan lehajtva A szeretett térden nyugszik. Szép aranyos üvegcséből Rózsa-olajt önt a szép hölgy Almanzoinak hajzatára — S szive mélyéből sóhajt az. Elragadó ajakéval Édes csókot nyom a szép hölgy Almanzornak hajzatára S elkomorul annak arcza. Tündökölő két szeméből könyörönt áraszt a szép hölgy Almanzornak hajzatára — És vonaglik ajka annak. S azt álmodja: újra ott áll Csurgó fejét aláhajtva A nagy dómban Cordovában, S hall sok komor tompa hangot. Hallja a nagy oszlopot mind kedvetlenül morgolódni, — Nem akarnak tovább tűrni, Reszketnek és ingadoznak. NE FELEJTS. S letörnek vad csattanással, jj Papság, népség elhalványul, Roppanva szakad le a kúp, És a szentek nyöszörögnek. KOJAZI LAJOS: . GRÓF DE LA FÉRE KOMORNYIKJA. — Beszély. — Irta: SZABÓ RICHARD. A világosi catastropha után számosan voltak, kik a nél- ii kül, hogy számot vetettek volna magukkal, hol, hogyan, mi- S ként élnek meg, külföldre menekültek. Lehettek többen, kik a vész közeledését megérezték sőt legalább darab időre el voltak látva a szükség ellen, de a nagyobb részt készületlenül találta a vihar s menekült úgy, a ■ hogy volt, mert a menekülők árja elsodorta. A menekülők között volt egy csinos, fiatal, barna huszárkapitány is, ki rajongott az ügyért, melyért harczolt s nem egy csatában tüntette ki magát. A véletlen úgy akarta, hogy Kmetty legyen parancsnoki ka, kinek nemcsak tisztelője de bámulója is volt. Kmetty eszít fényképe volt, s azon kis hős csapattal küzdött, mely Kmetty alatt Kossuth, Perczel, Dembinszky stb. menekülését fedezte, s azután maga is idegen földre menekült. Huszárkapitányunk nem igen volt ellátva hosszú időre való költséggel, ámbár rendes, békés időben igen tisztességes új jövedelemmel rendelkezett, sőt mondhatnék, nagyuriás kényelemben élt, de akkoriban az anyagi élet bekövetkezhető gondíjai nem igen jutottak eszébe az embernek ; a fődolog az volt, S menni a többivel s inkább szenvedni, nélkülözni, mint az osz-trák hatalmába kerülni. Persze, ha tudtuk volna 1848—1849-ben mi fog bekövetkezni 1867—1868-ban, akkor kár volt részünkről 48-ért is csak egy csepp vért is ontani, és az osztrák hadsereggel akár előre is „bruderschaftot“ ihattunk volna. Huszárkapitányunknak a törökországi élet nem igen tetje szett, és mielőtt teljesen kiürült tárczája, elhatározta, hogy Párisba megy, hol egy évek előtt kiköltözött nagybátyja meglehetősen kedvező körülmények között élt, s kinél hitte, hogy ír a hazai viszonyok változásáig, — természetesen sejtelme sem ■? volt arról, a mi bekövetkezett, — menhelyre vagy a mindenig napi szükség ellen biztosító kölcsönre talál miután otthon igen szép fekvő vagyonnal bírt, de az átalános zavarban arra nem számíthatott, hogy hazulról kapjon pénzt, különben meg tusdatni sem akarta, hova menekült. Viddinben elvált bajtársaitól és sok fáradság, küzdelem és nélkülözés után „megfogyva bár, de törve nem“, Párisba érkezett. Számos honfitársa előtt, kik előtte és vele érkeztek Párisba, az az előnye volt, hogy ő előtte Páris nem volt ismeretlen, és hogy a szükség első napjaiban volt kihez fordulnia. Fölkereste rokonát, de az távol volt Páristól és csak a ji télre volt visszatérendő. E váratlan kellemetlenség számításán S kívül esett; ismerősei szintén szorult állapotban voltak, és S nem volt egyéb választása, mint egy padlásszobácskában bevárni a választ, melyet jószágfelügyelőjéhez írt levelére várt, Ő, melyben azt kérte, hogy azonnal pénzt küldjön. A felelet megérkezett, de kevés vigasztalót tartalmazzott. A jószágfelügyelő szomorúan tudatta, hogy „őnagysága“, XI. ÉVFOLYAM