Nefelejts, 1870. január-december (12. évfolyam, 1-52. szám)

1870-01-02 / 1. szám

• p* ■ Ki kopog szobámban? Ki kopog szobámban, Félénk, halk léptekkel? Szétnézek, s im látom: Egy angyal ébreszt fel. Ott áll az ablakban, Virágot öntözget, Beszél a madárral . . . Csupa szív, üdvözlet! Alakján nemesség, Tartásán nyugodtság, Mozgásán kellem báj, Tettein boldogság. Nem kérdem: ki légyen ? Angyalom! tudom jól, Fölkeres álmomban, Fölébreszt álmomból. Megfordul, ream néz: „Én vagyok!“ suttogja, Virágra, madárra Nincs aztán több gondja. Odajö ágyamhoz, Elborít csókjával, Szerelmes beszédje Szebb, mint a madárdal. Óh mikor ő ébreszt, Szivemnek nincs gondja, Felettem egész nap Derült az ég boltja. Dalmady Győző. A 42-ik számú vasúti őr. Elbeszélés. Irta: Abonyi Lajos. i. Kranczer urat igen jól ismertem; német-cseh volt, Dilim­ből az auschaui kerületből származott és állomás főnök volt a S Zajgó-Surjáni vasut-társulatnál. Egy, a természeti szépség és re­gényesség kellőméivel elárasztott palócz helységben szolgált. Azt ' a bájos teknőt, melyben e falucska fekszik, köröskörül őstölgyek­kel, cserekkel egész a tetőig beborított magas bérezek szegélyezik, s a völgyteknő közepéről élénk zöld völgyek buja, dús növényze­teikkel benyúlnak egész a bérezek aljáig. A vadonként sűrű ár- \ nyas erdők madarak dalától, pásztorok tilinkójaitól, a nyájak } csengőitől zengenek, mint egy óriási orgona, melyben minden /> hang egy lélekemelő harmóniába olvad össze, s a völgy friss rétje ) szekfűivel, liliomaival örökös harmat üdeségében úszik. A lég, a mit beszivuiik ambra, a virág, melyet keblünkre tűzünk balzsam, a hegyi források, a régi bit regék ezen szent helyei, egytől-egyig gyógyerővel bírnak. A lélek és test egyaránt frissül, elevenedik, újjászületik itten. A mit látunk az tele van ábránddal, a mit mélázunk álom, s a mit álmodunk az már maga az éden. A vaspálya a völgyteknő közepén kígyózik, a bérezek alján. A természet nagyszerű pompáját a polgárisultság széligőze sem ij bírja beárnyalni, a nyers erő nem bírja megtörni, agyonzúgni a költészetet, mert bármely utas, a ki iiti-koe.sija ablakából ide kinéz, itt feledi szemeit, gondolatát, a vidék bubáján, és ha már messze elhagyta is lelke visszajár oda. A kilátás különben legszebb Madarályon túl a rétibesi lejtő hajlatáról: a bérezek félkört képeznek; szemben két völgy nyí­lik, melyek egyike árnyas, ős vadonba téved, másika egy piros tor- \ nyu kis falut mosolyogtat elénk. A festő, ha e tájképet lefesteni akarná, bizonyosan e hajlat legmagasabb pontján épen az erdők lábában üliie le a nagy tölgy alá. Itt épen a 42-ik számú őrháztól van a legszebb kilátás. A kis falu ide alig egy negyedórái távol; át fogja az egész ) völgyet, s körében akár a mit a teremtés, akár a mit az embe­ri rek állítottak elé mindazokhoz a bűbáj kelleme tapad. A kis falu \ egész kert, a házikók berkekből fehérlenek elé. A völgy túlsó ol- ^ dalán, a szerény, «pirostornyu templomkán túl ódon. tornyos vár­1

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék