Nefelejts, 1870. január-december (12. évfolyam, 1-52. szám)
1870-01-02 / 1. szám
• p* ■ Ki kopog szobámban? Ki kopog szobámban, Félénk, halk léptekkel? Szétnézek, sem látom: Egy angyal ébreszt fel. Ott áll az ablakban, Virágot öntözget, Beszél a madárral . . . Csupa szív, üdvözlet! Alakján nemesség, Tartásán nyugodtság, Mozgásán kellem báj, Tettem boldogság. Nem kérdem: ki legyen ? Angyalom! tudom jól, Fölkeres álmomban, Fölébreszt álmomból. Megfordul, reám néz: „Én vagyok!“ suttogja, Virágra, madárra Nincs aztán több gondja. Odajö ágyamhoz, Elborít csókjával, Szerelmes beszédje Szebb, mint a madárdal. Óh mikor ő ébreszt, Szivemnek nincs gondja, Felettem egész nap Derült az ég boltja. Dalmady Győző: A 42-ik számú vasúti őr. Elbeszélés. Irta: Abonyi Lajos. I. Kranczer urat igen jól ismertem, német-cseh volt, Dilimből az auschaui kerületből származott és állomásfőnök volt a Sajgó-Surjáni vasút-társulatnál. Egy, a természeti szépség és regényesség kellemeivel elárasztott palócz helységben szolgált. Azt a bájos teknőt, melyben e falucska fekszik, köröskörül őstölgyekkel, cserekkel egész a tetőig beborított magas béretek szegélyezik, s a völgyteknő közepéről élénk zöld völgyek buja, dús növényzeteikkel benyúlnak egész a bérezek aljáig. A vadonként sűrű árnyas erdők madarak dalától, pásztorok tilinkójaitól, a nyájak csengőitől zengenek, mint egy óriási orgona, melyben minden hang egy lélekemelő harmóniába olvad össze, s a völgy friss rétje ) szekfűivel, liliomaival örökös harmat üdeségében úszik. A jég, a mit beszivunk ambra, a virág, melyet keblünkre tűzünk balzsam, a hegyi források, a régi hit regék ezen szent helyei, egytől-egyig gyógyerővel bírnak. A lélek és test egyaránt frissül, elevenedik, újjászületik itten. A mit látunk az tele van ábránddal, a mit mélázunk álom, s a mit álmodunk az már maga az éden. A vaspálya a völgyteknő közepén kígyózik, a bérezek alján. A természet nagyszerű pompáját a polgárisultság széligőze sem is bírja beárnyalni, a nyers erő nem bírja megtörni, agyonzúgni a költészetet, mert bármely utas, aki iti kocsija ablakából ide kinéz, itt feledi szemeit, gondolatát, a vidék bubáján, és ha már messze elhagyta is lelke visszajár oda. A kilátás különben legszebb Madarályon túl a rétibesi lejtő hajlatáról: a bérezek félkört képeznek; szemben két völgy nyílik, melyek egyike árnyas, és vadonba téved, másika egy piros tornyu kis falut mosolyogtat elénk. A festő, ha e tájképet lefesteni akarná, bizonyosan e hajlat legmagasabb pontján épen az erdők lábában ülne le a nagy tölgy alá. Itt épen a 42-ik számú őrháztól van a legszebb kilátás. A kis falu ide alig egy negyedórás távol, átfogja az egész völgyet, s körében akár a mit a teremtés, akár a mit az emberisek állítottak elé mindazokhoz a bűbáj kelleme tapad. A kis falu egész kert, a házikók berkekből fehérlenek elé. A völgy túlsó oldalán, a szerény,pirostornyú templombán túl ódon. tornyos vár-1