Nefelejts, 1870. január-december (12. évfolyam, 1-52. szám)

1870-01-02 / 1. szám

2 NEFELEJTS. kastély óriás parkjával büszkén tekint alá. A völgy innenső olda­lán uj telepek vannak, köztük a vasút­állomás épületei. Máshol évtizedek kellenek ahhoz, hogy ily uj telepek kel­lemesekké szépüljenek; itt a föld hálás, termékeny, az uj ültet­vények máris erőteljes növésben vannak; az ifju hársak, platá­nok, ledicsék méltó utódjai a vadon ős tölgyeinek. Az állomásfőnök a pályaháznál szép kis kertet varázsolt elő, melyet a vonal hosszában minden állomásfőnök méltán iri­gyelhet. De mi az ő kertje, mik az ő virágai azokhoz képest, melyek közel hozza, de lejebb a völgyben valóban bámulásra ragadók. Ez a kérdéses kert a falu legszélén esik, a rétibesi lejtő felé. A kik látták egész csodálkozással beszélnek e piczi, két holdnyi te­rületről; jobban meglepte őket, mint a falu túlsó oldalán emelkedő pompás grófi park; a növényzet erőteljessége, gyors növése ez uj törés földben a csodával határos. Gyümölcsös, veteményes virágos telep, minden van e piczi­­ségen, s lenn a kert alsó végén, a mint az a kis patakra menete­lesen dől le, hol ifju cyprusok, szomorú fűzek, acerek inogtatják egészséges kövér derekaikat, egyszerre csak elámul a szem: egy tündér­mese van a szemlélő előtt. Emberkarnyi vastagságú ró­zsatövek, nem rózsatövek, hanem rózsafák öl, másfél öl magas su­­darakkal és széles koronákkal, melyeken több a virág a levélnél. És mily virágok, nem oly aprók, silányok, mint a divatos rózsa­tenyésztések, üveg­házak virágai, hanem valódi csoda példányok nagyságban, elevenségben s kövérségben. Az ember előtt egy rózsa­erdő van; száz, két­száz ily rózsatő válogatva a bourbon, thea, moh, noisette, damascai, bengal, centifolia rózsák legszebb fajaiból a hófehértől a májbarnáig, a lila, rózsa, tarka színek min­den változataiban a sárga s gránát színűek által vegyítve. Igen szerencsés és hálás véletlen volt az, hogy valaki ide e rózsákat ültette. Azt mondják, hogy ezelőtt, 10—12 évvel egy, a grófi szolgálatból kimaradott egyszerű, ostoba kertész-bojtár, ül­tette ide tulajdon oltásait nádas viskója kertje aljában, mivel azokat nem tudta tenni sehova, s látva az elültetettek gyarapo­dását, jónak látta fölszaporitani. Oda fenn, a grófi parkban ezen rózsák anyái, elcsenevészett törpék, férgesek, az utódok messze elhagyták őket. Hogy a palócz még­sem volt egészen ostoba, megmutatta néhány év múlva, midőn már kertje elegendő szépséggel birt, gyü­mölcsfái termővé indultak, egy tavaszon a kinyesett, tisztán tar­tott utakon, különösen akkor mikor a rózsák virítottak, az állo­máson várta a leszállókat, hogy őket kertjében egy kis sétára hívja meg. Voltak is látogatói többen, s azok között nem egy, aki fölkiáltott: „Én istenem­be szeretnék itt lakni; itt a lejtő alján a lúgos mellett építenék egy kis folyosós házat, csak egy nyári la­kot, három-négy szobára, mint a városiak nyaralói, szellős sárga redőnyű ablakokkal, szembe a rózsatövekkel a kertre nézne ele­jével ; ezeket a venyigéket, folyondárokat fölfuttatnám a falakra, a veteményest egyéves virágágy-csoportozatra alakítanám át.“ És azután csakugyan egynél ez eszme erős gyökeret is vert. A palócz a kis nádas viskót néhány ezer forintért adta el a kertecs­­kével. Még azon évben ott állt az álmodott szép lakás. Midőn az utas a rétibesi lejtőn jött lefelé, a 42-ik számú őrházn­ál ez volt a legelső, a­mi szemébe tűnt, mint egy fény, mely ellenzője mögül ott bukkan ki. A mint festett lécz­ sorom­­pói mellett elhaladt s látta a kert szegletén a kisded pavillont, belebb az ifju fák friss lombjai mögött a venyigés falusi nyári lakot, a mint édelgett a kiviritó rózsatömegen, — és a szelíd nyári alkonyaton arra ragyogott, mosolygott, önkéntelen mondogató: itt bizonyosan valamely boldog ifjú szerelmes pár lakik. Ezen gondolatot még jobban erősíthette az is, hogy a patak mentén, a kert alján levő bokrokban esténkint a csalogány dalolt, a nyári lakból pedig a nyitott ablakon át, a zongora zengzetes hangjai hullámzottak. Azonban, •— ha az olvasó nem figyelmeztet is, —■ a­mint , észreveszem Kranczer úrtól nagyon messze eltávoztam. Ámbár ezen beszély folyamatában minden eddig érintettek fontosabbak az ő személyénél, mégis az elbeszélés rendes menete és a tisztelt olvasó kedvéért hozzá visszatérek.­ ­ Kranczer úr április harminczadikán, épen szombati napon, nagyon rosz kedvében volt. Különben is borongás, nedves idő volt,­­ mely a csúfos bajokat előtérbe csalta, de Pröck úrnak, a központi­­ főnöknek bizonyos levele egészen kihozta sodrából; ámbár inkább ,­­ magán­levél volt az, mint hivatalos, mégis annál inkább bos­­­­­szantó, mivel abban a tartalom föltétlen teljesítése ki volt mondva. ’ Semmiről sem szólt kevesebbről az a levél, mint arról, hogy egy­­ bizonyos egyént, a­ki ezt a levelet s a hozzá csatolt okmányokat­­ neki átadja, és igy és igy nevezik, a pályaudvarnál bármely helyre be kell helyeznie. Pröck úr írja: v. „Borum Sichtzig igazgató ur ő nagysága hozzám utasította­­ ez embert, hogy a központban, akár a raktárnál, akár a málha­­­­szállító irodában okvetlenül alkalmazzam, mivel ez ember Tor­nyai Gáspár ő méltóságának pártfogoltja a ki a társulat igazgató választmányának egyik legtekintélyesebb tagja, nagy, hatalmas gazdag úr, s a­mint az idők fordulatai mutatják nemsokára mi­­­niszter is lesz. Miután sok minden furcsa megtörténik ebben az­­ árnyék­világban, s még több furcsa ebben az áldott országban, s úgy hajlandó vagyok hinni azt, hogy ez a mostani sok zsinóros­kodás és az örökös szózat-éneklés viszik a dolgot oda, hogy mi m­­­nisztériumunknak itt lehet egy kis fiók minisztériumkája, mivel­­ ez embert tehát okvetlen be kell helyezni, s itt a központban én­­­neki helyet nem adhatok, s tudomásom van arról, hogy az ön rak- t tár­felügyelője az érdemes Trombischer valamely kőszén-szállí­­­­tási vállalkozáshoz szegődött, helyezze be, csakhogy be legyen már­­ helyezve valahová, hogy egyszer nyughassam a zaklatásoktól.“ • Ha nem a központi főnök levele lett volna ez, Kranczer úr ■ talán darabokra tépte volna. Csakis utósorai adtak dühe kifuvá­­■J fának némi enyhületet. „Egyébiránt tegye, a­hova tudja.“ No ez vigasztalta mégis egy kissé. Legalább nincs kitűzve,­­ megparancsolva, hogy mivé tegyem; legalább tehetek egy példát, a­mely által ennek a sok fajankónak elmegy a kedve a folyamo­­­­dásoktól, s nem vágyakoznak kitúrni azt a sok becsületes embert, a­kik magukat évek óta egyenesen e pályára képezik. Mert Kranczer úrnak egyenesen az volt a fogalma, hogy a magyar ember a vasúti állomásokra, hivatalokra nem is alkalmas. Értetlen, lusta, nyakas, sokkal kevésbé ismeri az alárendeltséget,­­ mint­sem pontos szolga lehessen belőle. E mellett szent meggyű­lő­­ődése volt, hogy Magyarországon a sors, az ipar, a kezdeményező­­ főegyéniségek buzgalma, a lakosok áldozatkészsége csakis azért­­ sietett létrehozni a vasút­vonalakat, hogy a sok német, cseh,­­ morva becsületes egyéneknek alkalmas szolgálati helyük lehes­­­­sen. Ez okán nem is képzelhetett mást, minthogy a vasútvonalak a tulajdon saját birodalmi területet képeznek, s gyakran elmondá:­ua „minek is tolakodnak ide idegenek, midőn annyi meg annyi alkal­mas szakértőt ki bírunk állítani enkebelünkből.“ XII. ÉVFOLYAM

Next