Nefelejts, 1870. január-december (12. évfolyam, 1-52. szám)

1870-01-02 / 1. szám

2 NEFELEJTS. XII. ÉVFOLYAM alkonyaton arra ragyogott, mosolygott, önkéntelen moudogatá: itt bizonyosan valamely boldog ifju szerelmes pár lakik. Ezen gondolatot még jobban erősíthette az is, hogy a patak mentén, a kert alján levő bokrokban esténkint a csalogány dalolt, a nyári lakból pedig a nyitott ablakon át, a zongora zengzetes hangjai hullámzottak. Azonban, •— ha az olvasó nem figyelmeztet is, —■ a mint , észreveszem Kranczer úrtól nagyon messze eltávoztam. Ámbár ezen beszély folyamatában minden eddig érintettek fontosabbak az ő személyénél, mégis az elbeszélés rendes menete és a tisztelt olvasó kedvéért hozzá visszatérek. n Kranczer ur április harminczadikáu, épen szombati napon, nagyon rósz kedvében volt. Különben is borongás, nedves idő volt, . mely a csúzos bajokat előtérbe csalta, de Pröck urnák, a központi ! főnöknek bizonyos levele egészen kihozta sodrából; ámbár inkább , | magán levél volt az, mint hivatalos, mégis annál inkább bosz- ; szántó, mivel abban a tartalom föltétien teljesítése ki volt mondva. ’ Semmiről sem szólt kevesebbről az a levél, mint arról, hogy egy ; bizonyos egyént, a ki ezt a levelet s a hozzá csatolt okmányokat 1 neki átadja, és igy és igy nevezik, a pályaudvarnál bármely helyre be kell helyeznie. Pröck ur Írja: v. „Borúm Sichtzig igazgató ur ő nagysága hozzám utasította I ez embert, hogy a központban, akár a raktárnál, akár a málha- ’ szállító irodában okvetlenül alkalmazzam, mivel ez ember Tor­nyai Gáspár ő méltóságának pártfogoltja a ki a társulat igazgató választmányának egyik legtekintélyesebb tagja; nagy, hatalmas gazdag ur, s a mint az idők fordulatai mutatják nemsokára mi­> niszter is lesz. Miután sok minden furcsa megtörténik ebben az : árnyék világban, s még több furcsa ebben az áldott országban, J úgy hajlandó vagyok hinni azt, hogy ez a mostani sok zsinóros­kodás és az örökös szózat-éneklés viszik a dolgot oda, hogy mi- S niszterinmunknak itt lehet egy kis fiók miniszteriumkája: mivel l ez embert tehát okvetlen be kell helyezni, s itt a központban én \ neki helyet nem adhatok, s tudomásom van arról, hogy az ön rak- J tár-felügyelője az érdemes Trombischer valamely kőszén-szálli- ) tási vállalkozáshoz szegődött, helyezze be, csakhogy be legyen már ' helyezve valahová, hogy egyszer nyughassam a zaklatásoktól.“ • Ha nem a központi főnök levele lett volna ez, Kranczer ur ■ talán darabokra tépte volna. Csakis utósorai adtak dühe kifuvá- ■J sának némi enyhületet. „Egyébiránt tegye, a hova tudja.“ No ez vigasztalta mégis egy kissé. Legalább nincs kitűzve, > megparancsolva, hogy mivé tegyem; legalább tehetek egy példát, ; mely által ennek a sok fajankónak elmegy a kedve a folyamo- \ dásoktól, s nem vágyakoznak kitúrni azt a sok becsületes embert, ; kik magukat évek óta egyenesen e pályára képezik. Mert Kranczer urnák egyenesen az volt a fogalma, hogy \ magyar ember a vasúti állomásokra, hivatalokra nem is alkalmas. Értetlen, lusta, nyakas, sokkal kevésbé ismeri az alárendeltséget, \ mint sem pontos szolga lehessen belőle. E mellett szent meggyű­lj ződése volt, hogy Magyarországon a sors, az ipar, a kezdeményező ) főegyéniségek buzgalma, a lakosok áldozatkészsége csakis azért > sietett létrehozni a vasut-vonalakat, hogy a sok német, cseh, S morva becsületes egyéneknek alkalmas szolgálati helyük lehes- \ sen. Ez okon nem is képzelhetett mást, minthogy a vasútvonalak > tulajdon saját birodalmi területet képeznek, s gyakran elmondá: ÍJ „minek is tolakodnak ide idegenek, midőn annyi meg annyi alkal­mas szakértőt ki bírunk állítani enkebelünkből.“ kastély óriás parkjával büszkén tekint alá. A völgy innenső olda­lán uj telepek vannak, köztük a vasut-állomás épületei. Máshol évtizedek kellenek ahhoz, hogy ily uj telepek kel­lemesekké szépüljenek; itt a föld hálás, termékeny, az uj ültet­vények máris erőteljes növésben vannak; az ifju hársak, platá­nok, ledicsék méltó utódjai a vadon ős tölgyeinek. Az állomásfőnök a pályaháznál szép kis kertet varázsolt elő, melyet a vonal hosszában minden állomásfőnök méltán iri­gyelhet. De mi az ő kertje, mik az ő virágai azokhoz képest, melyek közel hozza, de lejebb a völgyben valóban bámulásra ragadók. Ez a kérdéses kert a falu legszélén esik, a rétibesi lejtő felé. A kik látták egész csodálkozással neszéinek e piczi, két holdnyi te­rületről; jobban meglepte őket, mint a falu túlsó oldalán emelkedő pompás grófi park; a növényzet erőteljessége, gyors növése ez uj törés földben a csodával határos. Gyümölcsös, veteményes virágos telep, minden van e piczi- ségen, s lenn a kert alsó végén, a mint az a kis patakra menete­lesen dől le, hol ifju cyprusok, szomorú fűzek, acerek inogtatják egészséges kövér derekaikat, egyszerre csak elámul a szem: egy tündér-mese van a szemlélő előtt. Emberkarnyi vastagságú ró­zsatövek, nem rózsatövek, hanem rózsafák öl, másfél öl magas su- darakkal és széles koronákkal, melyeken több a virág a levélnél. És mily virágok; nem oly aprók, silányok, mint a divatos rózsa­tenyésztések, üveg-házak virágai, hanem valódi csoda példányok nagyságban, elevenségben s kövérségben. Az ember előtt egy rózsa-erdő van; száz, két száz ily rózsatő válogatva a bourbon, thea, moh, noisette, damascai, bengal, centifolia rózsák legszebb fajaiból a hófehértől a májbamáig, a lila, rózsa, tarka színek min­den változataiban a sárga s gránát színűek által vegyítve. Igen szerencsés és hálás véletlen volt az, hogy valaki ide e rózsákat ültette. Azt mondják, hogy ezelőtt, 10—12 évvel egy, a grófi szolgálatból kimaradott egyszerű, ostoba kertész-bojtár, ül­tette ide tulajdon oltásait nádas viskója kertje aljában, mivel azokat nem tudta tenni sehova, s látva az elültetettek gyarapo­dását, jónak látta fölszaporitani. Oda fenn, a grófi parkban ezen rózsák anyái, elcsenevészett törpék, férgesek, az utódok messze elhagyták őket. Hogy a palócz még sem volt egészen ostoba, megmutatta nehány év múlva; midőn már kertje elegendő szépséggel birt, gyü­mölcsfái termővé indultak, egy tavaszon a kinyesett, tisztán tar­tott utakon, különösen akkor mikor a rózsák virítottak, az állo­máson várta a leszállókat, hogy őket kertjében egy kis sétára hívja meg. Voltak is látogatói többen, s azok között nem egy, aki fölkiáltott: „Én istenem be szeretnék itt lakni; itt a lejtő alján a lúgos mellett építenék egy kis folyosós házat; csak egy nyári la­kot, három-négy szobára, mint a városiak nyaralói, szellős sárga redőnyü ablakokkal; szembe a rózsatövekkel a kertre nézne ele­jével ; ezeket a venyigéket, folyondárokat fölfuttatnám a falakra, a veteményest egyéves virágágv-csoportozatra alakítanám át.“ És azután csakugyan egynél ez eszme erős gyökeret is vert. A palócz a kis nádas viskót néhány ezer forintért adta el a kertecs- kével. Még azon évben ott állt az álmodott szép lakás. Midőn az utas a rétibesi lejtőn jött lefelé, a 42-ik számú őrháziiál ez volt a legelső, a mi szemébe tűnt; mint egy fény, mely ellenzője mögül ott bukkan ki. A mint festett lécz-sorom- pói mellett elhaladt s látta a kert szegletén a kisded pavillont, belebb az ifju fák friss lombjai mögött a venyigés falusi nyári lakot, a mint édelgetta kiviritó rózsatömegen, — és a szelíd nyári

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék