Nefelejts, 1870. január-december (12. évfolyam, 1-52. szám)
1870-01-02 / 1. szám
2 NEFELEJTS. kastély óriás parkjával büszkén tekint alá. A völgy innenső oldalán uj telepek vannak, köztük a vasútállomás épületei. Máshol évtizedek kellenek ahhoz, hogy ily uj telepek kellemesekké szépüljenek; itt a föld hálás, termékeny, az uj ültetvények máris erőteljes növésben vannak; az ifju hársak, platánok, ledicsék méltó utódjai a vadon ős tölgyeinek. Az állomásfőnök a pályaháznál szép kis kertet varázsolt elő, melyet a vonal hosszában minden állomásfőnök méltán irigyelhet. De mi az ő kertje, mik az ő virágai azokhoz képest, melyek közel hozza, de lejebb a völgyben valóban bámulásra ragadók. Ez a kérdéses kert a falu legszélén esik, a rétibesi lejtő felé. A kik látták egész csodálkozással beszélnek e piczi, két holdnyi területről; jobban meglepte őket, mint a falu túlsó oldalán emelkedő pompás grófi park; a növényzet erőteljessége, gyors növése ez uj törés földben a csodával határos. Gyümölcsös, veteményes virágos telep, minden van e picziségen, s lenn a kert alsó végén, a mint az a kis patakra menetelesen dől le, hol ifju cyprusok, szomorú fűzek, acerek inogtatják egészséges kövér derekaikat, egyszerre csak elámul a szem: egy tündérmese van a szemlélő előtt. Emberkarnyi vastagságú rózsatövek, nem rózsatövek, hanem rózsafák öl, másfél öl magas sudarakkal és széles koronákkal, melyeken több a virág a levélnél. És mily virágok, nem oly aprók, silányok, mint a divatos rózsatenyésztések, üvegházak virágai, hanem valódi csoda példányok nagyságban, elevenségben s kövérségben. Az ember előtt egy rózsaerdő van; száz, kétszáz ily rózsatő válogatva a bourbon, thea, moh, noisette, damascai, bengal, centifolia rózsák legszebb fajaiból a hófehértől a májbarnáig, a lila, rózsa, tarka színek minden változataiban a sárga s gránát színűek által vegyítve. Igen szerencsés és hálás véletlen volt az, hogy valaki ide e rózsákat ültette. Azt mondják, hogy ezelőtt, 10—12 évvel egy, a grófi szolgálatból kimaradott egyszerű, ostoba kertész-bojtár, ültette ide tulajdon oltásait nádas viskója kertje aljában, mivel azokat nem tudta tenni sehova, s látva az elültetettek gyarapodását, jónak látta fölszaporitani. Oda fenn, a grófi parkban ezen rózsák anyái, elcsenevészett törpék, férgesek, az utódok messze elhagyták őket. Hogy a palócz mégsem volt egészen ostoba, megmutatta néhány év múlva, midőn már kertje elegendő szépséggel birt, gyümölcsfái termővé indultak, egy tavaszon a kinyesett, tisztán tartott utakon, különösen akkor mikor a rózsák virítottak, az állomáson várta a leszállókat, hogy őket kertjében egy kis sétára hívja meg. Voltak is látogatói többen, s azok között nem egy, aki fölkiáltott: „Én istenembe szeretnék itt lakni; itt a lejtő alján a lúgos mellett építenék egy kis folyosós házat, csak egy nyári lakot, három-négy szobára, mint a városiak nyaralói, szellős sárga redőnyű ablakokkal, szembe a rózsatövekkel a kertre nézne elejével ; ezeket a venyigéket, folyondárokat fölfuttatnám a falakra, a veteményest egyéves virágágy-csoportozatra alakítanám át.“ És azután csakugyan egynél ez eszme erős gyökeret is vert. A palócz a kis nádas viskót néhány ezer forintért adta el a kertecskével. Még azon évben ott állt az álmodott szép lakás. Midőn az utas a rétibesi lejtőn jött lefelé, a 42-ik számú őrháznál ez volt a legelső, ami szemébe tűnt, mint egy fény, mely ellenzője mögül ott bukkan ki. A mint festett lécz sorompói mellett elhaladt s látta a kert szegletén a kisded pavillont, belebb az ifju fák friss lombjai mögött a venyigés falusi nyári lakot, a mint édelgett a kiviritó rózsatömegen, — és a szelíd nyári alkonyaton arra ragyogott, mosolygott, önkéntelen mondogató: itt bizonyosan valamely boldog ifjú szerelmes pár lakik. Ezen gondolatot még jobban erősíthette az is, hogy a patak mentén, a kert alján levő bokrokban esténkint a csalogány dalolt, a nyári lakból pedig a nyitott ablakon át, a zongora zengzetes hangjai hullámzottak. Azonban, •— ha az olvasó nem figyelmeztet is, —■ amint , észreveszem Kranczer úrtól nagyon messze eltávoztam. Ámbár ezen beszély folyamatában minden eddig érintettek fontosabbak az ő személyénél, mégis az elbeszélés rendes menete és a tisztelt olvasó kedvéért hozzá visszatérek. Kranczer úr április harminczadikán, épen szombati napon, nagyon rosz kedvében volt. Különben is borongás, nedves idő volt, mely a csúfos bajokat előtérbe csalta, de Pröck úrnak, a központi főnöknek bizonyos levele egészen kihozta sodrából; ámbár inkább , magánlevél volt az, mint hivatalos, mégis annál inkább bosszantó, mivel abban a tartalom föltétlen teljesítése ki volt mondva. ’ Semmiről sem szólt kevesebbről az a levél, mint arról, hogy egy bizonyos egyént, aki ezt a levelet s a hozzá csatolt okmányokat neki átadja, és igy és igy nevezik, a pályaudvarnál bármely helyre be kell helyeznie. Pröck úr írja: v. „Borum Sichtzig igazgató ur ő nagysága hozzám utasította ez embert, hogy a központban, akár a raktárnál, akár a málhaszállító irodában okvetlenül alkalmazzam, mivel ez ember Tornyai Gáspár ő méltóságának pártfogoltja a ki a társulat igazgató választmányának egyik legtekintélyesebb tagja, nagy, hatalmas gazdag úr, s amint az idők fordulatai mutatják nemsokára miniszter is lesz. Miután sok minden furcsa megtörténik ebben az árnyékvilágban, s még több furcsa ebben az áldott országban, s úgy hajlandó vagyok hinni azt, hogy ez a mostani sok zsinóroskodás és az örökös szózat-éneklés viszik a dolgot oda, hogy mi mnisztériumunknak itt lehet egy kis fiók minisztériumkája, mivel ez embert tehát okvetlen be kell helyezni, s itt a központban énneki helyet nem adhatok, s tudomásom van arról, hogy az ön rak- t tárfelügyelője az érdemes Trombischer valamely kőszén-szállítási vállalkozáshoz szegődött, helyezze be, csakhogy be legyen már helyezve valahová, hogy egyszer nyughassam a zaklatásoktól.“ • Ha nem a központi főnök levele lett volna ez, Kranczer úr ■ talán darabokra tépte volna. Csakis utósorai adtak dühe kifuvá■J fának némi enyhületet. „Egyébiránt tegye, ahova tudja.“ No ez vigasztalta mégis egy kissé. Legalább nincs kitűzve, megparancsolva, hogy mivé tegyem; legalább tehetek egy példát, amely által ennek a sok fajankónak elmegy a kedve a folyamodásoktól, s nem vágyakoznak kitúrni azt a sok becsületes embert, akik magukat évek óta egyenesen e pályára képezik. Mert Kranczer úrnak egyenesen az volt a fogalma, hogy a magyar ember a vasúti állomásokra, hivatalokra nem is alkalmas. Értetlen, lusta, nyakas, sokkal kevésbé ismeri az alárendeltséget, mintsem pontos szolga lehessen belőle. E mellett szent meggyűlőődése volt, hogy Magyarországon a sors, az ipar, a kezdeményező főegyéniségek buzgalma, a lakosok áldozatkészsége csakis azért sietett létrehozni a vasútvonalakat, hogy a sok német, cseh, morva becsületes egyéneknek alkalmas szolgálati helyük lehessen. Ez okán nem is képzelhetett mást, minthogy a vasútvonalak a tulajdon saját birodalmi területet képeznek, s gyakran elmondá:ua „minek is tolakodnak ide idegenek, midőn annyi meg annyi alkalmas szakértőt ki bírunk állítani enkebelünkből.“ XII. ÉVFOLYAM