Nefelejts, 1870. január-december (12. évfolyam, 1-52. szám)

1870-01-02 / 1. szám

XII. ÉVFOLYAM NEFELEJTS. 3 No de nem csoda, ha ő igy gondolkozott, midőn Pröck úr leveléből láthatjuk, hogy a métely felülről kezdődött. Kranczer úr különösen ez embernél botránkozott meg, ki­nek múltjáról, helyzetéről, irományaiból értesült. Furcsa köve­telménynek tartotta, hogy egy ember, ki vagyonnal birt, s azt nem bírta megtartani élhetetlenségével miként meri követelni azt, hogy róla mások, s az állam gondoskodjanak, elhelyezzék, szemben azokkal, a­kik szegényül születnek, s csupán szorgalmuk által emelkedhetnek. Pedig ha Kranczer úr a kérdéses ember helyzetét magában meghányta, vetette volna, még furcsábbnak találta volna azt, mennyi szenvedéseken, változatokon kell keresztül hatolni egy szerencsétlen embernek, hogy a rázúdult csapások után csak oly helyzetbe is juthasson, hogy alkalma legyen mindennapi kenye­réről gondoskodnia.­­ Az előtte fekvő okmányokat,, erkölcsi és személyi bizonyít-­­ ványokat, melyek ez embert egyénileg föltüntették mellette; sokkal jobban érdeklék azon levelek, melyek ezen ember ügyében írattak, s csomagosan oda voltak csatolva s hozzá irt folyamo­­dáshoz. ( E levelek megindultak a szerencsétlen első, közvetlen párt­fogójától, az első lépcsőtől tovább, tovább a czél felé; a legelső­nél még némi szép, illő állás kecsegtető reményét hordták a so­­­­rok magukban, de mennél inkább közeledtek a czélhoz, annál­­ jobban silányult mind a nyerhető állás minősége, mind az elnyer­­hetés reménye. Keserű kedélyeskedései voltak a sorsnak e le­­velek. Az elsőt az első pártfogó Marjas ügyvéd úr írta, Sármai­­ tekintetes úrhoz, ki valaha igen befolyásos egyéniség volt; alis­­pánság, a követség­ viselt igen tisztelt ember, de a kinek mindezen nevezetességekből a tiszteletnél egyéb nem maradt. Sármai te-­­­kintetes urban Marjas ügyvéd ur a kulcsot vélte föltalálni Tor­­­­nyay ur ő méltóságához, kit a kitűzött czél elérésénél mindenha­tónak képzelt. „Édes barátom“ — szólt Marjas ur szerencsétlen pártf­o­­goltjához, a ki kisvárosi irodájában, egy szomorú, keserves őszi esős napon, megkoppadt ruházatban, sovány arczczal, bánatos bádgyadt tekintettel megjelent, s kinek még annál a pipa dohánynál is, melylyel Marjas úr megkínálta, jobban esett az ozsonna , abban is a legszolidabb rész a kenyér és sajt — „jól vélekedtél felőlem, midőn hozzám jöttél, nem csalódol bennem, én nem tartok azok­kal, kik ha tempója szerint nubila az embert elhagyják. Gyer­mekkorunk, ifjú korunk boldog időit együtt töltöttük, a­mint a­­ halhatatlan költő mondta: életünk alkonyára a támaszbot ebben a korban nő. — Ne mondd, hogy ég, föld elhagyott. Abból egy­­ szó sem igaz. Ne tarts mindenkit szívtelennek. Az emberek sem olyan roszak, mint a világ általános fogalma; az emberek csak emberek, s mint emberek önzők és gyarlók; ez az egész. Én meg­­ akartam azonban mutatni, hogy az önzés nem éli el bennem a­­ nemesebb érzéseket; meg tudok emlékezni arra, hogy én is vol­­tam szegény hit, s te a ki jó vagyonos családból származtál és a családod mennyiszer tettetek jót velem, . . . hallod-e Mihály... hej de csak sok jó vakácziót éltünk át együtt, de sokszor segité­­tek te és áldott­ jó boldogem­lékü szüleid rajtam . . . egy szóval s a mint a Béla futásában hajdanában dalolni hallottuk: „Köszö­­­­nöm jószivü lélek, hogy házadba befogadtál. Meghálálom a mig­­ élek, hogy ennem és innom adtál.“ No, de te el se mosolygod­­ magad szegény barátom, pedig látod én még most is mily vig-­­ természetű vagyok. — Vagy tán el sem akarod hinni azon te­ljes­en meggyőződésemet, hogy életem pályájának egyik főtényező ereje­­ te voltál ahhoz, miszerint valaha ügyvéd, és istennek hála, nyu­­­­galmas életű családapa lehessek. Szegény jó barátom! hát, hogy­­ ne legyek én hálás irántad. Hozzám fordultál ? hát igen is kije­­­­lentem, tudok, akarok rajtad segíteni, tudok és fogok kitalálni,­­ keríteni neked illő becsületes állást.“ Bár mint csodálkozzék is az olvasó, de én határozottan ál­lítom, hogy ezen itt előadottak, természetesen más szókötésben, de teljes tartalommal bennfoglaltattak Marjas Gábor úrnak Sár­mai tekintetes úrhoz írott levelében. „Tekintetes úr“ — igy szólt a közepén a levél — „most, midőn előadtam, hogy mi köt ezen becsületes férfihoz, kit én a mélyen és különösen tisztelt tekintetes urnák legmélyebb kegyébe ajánlok, s midőn föltárom azt, mi kevesek előtt van tudva, mily nemes, áldozatkész baráti szív honol e szerencsétlen ember kebe­lében, kinek a szomszédos tekintetes egyesült megyékben családja tekintélyes ősi birtokkal birt, és szép hírben állott, ki példás életű jeles szülőitől — kikre örökké hálásan fogok emlékezni ■— kitűnő neveltetést nyert, kit nem saját hibája, nem is a sorsnak va­lamely véletlen csapása fosztott meg minden vagyonától, hanem egy rész, elvetemedett asszony gonoszsága tett szívben, lélekben és anyagilag tönkre. Midőn az elvetemedett gonosz lélek e sze­rencsétlen ember minden vagyonát jogilag és tényileg hatalmába kaparitotta, törvényesen lefolyt váló­per után elűzte a nagy vi­lágba, hogy a vagyonban örökössé tegye szégyene zálogát, melyet orozva lopott családi fészkébe. — Megtörve, megalázva, túl a férfi koron, az agg kor küszöbén 49. évvel, mint koldus áll e szeren­csétlen e világon; helyzetét még borzasztóbbá teszi hazánk jelen zilált viszonya, midőn megyei tisztviselők választásáról sem ren­delkezhetünk. Egyedül én vagyok pártfogója, s nekem is mint régi vén, elfeledett fiskálisnak ismerőseim n­agy része eltűnik az élet láthatárán. A tekintetes úr lehet az egyedüli, kinek tapasz­talt jószívűségébe ajánlom szerencsétlen barátomat. Barátom nem azon az időponton áll már, hogy valami tes­tileg fáradságos pályát választhatna; keserű és nyomasztó is lennne az rá nézve, mint a­ki a mivelt közép­osztályhoz tartozott, hogy élelmét kézi napszámmal keresse. A zalgó-tarjányi vasút­vonal kiépítése, megnyitása küszöbön áll; nem hiszem, hogy azon or­szágos tekintélyek között, kik ennek létrejöttét vezetik, tekintet ne lenne a hazafiak alkalmazására; miután tudom, hogy a tekin­tetes urnak azon, az ügy élén álló sok méltóságos úr között bizal­mas és jószívű barátai vannak,­­ oda terjed kérésem, kegyes­kedjék a különösen és mélyen tisztelt tekintetes úr szerencsétlen barátomat egy állomás­főnöki hely elnyeréséhez méltóságos Tor­­nyay úrnál segíteni, a­ki ezen társulat igazgató-választmányának legbefolyásosb, sőt mondhatni, mindenható tagj­a. Egy csepp két­ségem sincs a­felől, hogy tekintetes urnak csak pár sora is régi jó barátjánál kívánt czélunkhoz segitend.“ Kranczer ur ezután Sármai ur levelét vette kezéhez, melyet az Tornyay ő méltóságához irt; megküzdött annak is magyarsá­gával, értett belőle a mit értett, a mit nem értett nem igen bu­sáit rajta; vigasztalta magát azzal, hogy majd jőnek sorba a né­met levelek is. Sármai úr egy pillantást sem késett; a szegény embert nem­csak szívesen látta, de tíz mértföld gyaloglása után két hétig ott is tartotta magánál, a levelet pedig rögtön, mihelyt megérkezett, megírta. Hogyne? hiszen Marjas Gábor ajánlotta neki, az a Mar­jas Gábor a ki tiszti alügyész volt alispánsága idejében. Haj! . . . Milyen idők voltak azok! Sármai úr Tornyay e méltóságához irt levelét rendkívül tapintatos és hatásos módon kezdte; azokra a régi boldog időkre hivatkozott, a dicsőség szép és nagy napjaira, midőn az ifjúság

Next