Nefelejts, 1870. január-december (12. évfolyam, 1-52. szám)
1870-01-02 / 1. szám
XII. ÉVFOLYAM NEFELEJTS. 3 No de nem csoda, ha ő igy gondolkozott, midőn Pröck úr leveléből láthatjuk, hogy a métely felülről kezdődött. Kranczer úr különösen ez embernél botránkozott meg, kinek múltjáról, helyzetéről, irományaiból értesült. Furcsa követelménynek tartotta, hogy egy ember, ki vagyonnal birt, s azt nem bírta megtartani élhetetlenségével miként meri követelni azt, hogy róla mások, s az állam gondoskodjanak, elhelyezzék, szemben azokkal, akik szegényül születnek, s csupán szorgalmuk által emelkedhetnek. Pedig ha Kranczer úr a kérdéses ember helyzetét magában meghányta, vetette volna, még furcsábbnak találta volna azt, mennyi szenvedéseken, változatokon kell keresztül hatolni egy szerencsétlen embernek, hogy a rázúdult csapások után csak oly helyzetbe is juthasson, hogy alkalma legyen mindennapi kenyeréről gondoskodnia. Az előtte fekvő okmányokat,, erkölcsi és személyi bizonyít- ványokat, melyek ez embert egyénileg föltüntették mellette; sokkal jobban érdeklék azon levelek, melyek ezen ember ügyében írattak, s csomagosan oda voltak csatolva s hozzá irt folyamodáshoz. ( E levelek megindultak a szerencsétlen első, közvetlen pártfogójától, az első lépcsőtől tovább, tovább a czél felé; a legelsőnél még némi szép, illő állás kecsegtető reményét hordták a sorok magukban, de mennél inkább közeledtek a czélhoz, annál jobban silányult mind a nyerhető állás minősége, mind az elnyerhetés reménye. Keserű kedélyeskedései voltak a sorsnak e levelek. Az elsőt az első pártfogó Marjas ügyvéd úr írta, Sármai tekintetes úrhoz, ki valaha igen befolyásos egyéniség volt; alispánság, a követség viselt igen tisztelt ember, de a kinek mindezen nevezetességekből a tiszteletnél egyéb nem maradt. Sármai te-kintetes urban Marjas ügyvéd ur a kulcsot vélte föltalálni Tornyay ur ő méltóságához, kit a kitűzött czél elérésénél mindenhatónak képzelt. „Édes barátom“ — szólt Marjas ur szerencsétlen pártfogoltjához, a ki kisvárosi irodájában, egy szomorú, keserves őszi esős napon, megkoppadt ruházatban, sovány arczczal, bánatos bádgyadt tekintettel megjelent, s kinek még annál a pipa dohánynál is, melylyel Marjas úr megkínálta, jobban esett az ozsonna , abban is a legszolidabb rész a kenyér és sajt — „jól vélekedtél felőlem, midőn hozzám jöttél, nem csalódol bennem, én nem tartok azokkal, kik ha tempója szerint nubila az embert elhagyják. Gyermekkorunk, ifjú korunk boldog időit együtt töltöttük, amint a halhatatlan költő mondta: életünk alkonyára a támaszbot ebben a korban nő. — Ne mondd, hogy ég, föld elhagyott. Abból egy szó sem igaz. Ne tarts mindenkit szívtelennek. Az emberek sem olyan roszak, mint a világ általános fogalma; az emberek csak emberek, s mint emberek önzők és gyarlók; ez az egész. Én meg akartam azonban mutatni, hogy az önzés nem éli el bennem a nemesebb érzéseket; meg tudok emlékezni arra, hogy én is voltam szegény hit, s te a ki jó vagyonos családból származtál és a családod mennyiszer tettetek jót velem, . . . hallod-e Mihály... hej de csak sok jó vakácziót éltünk át együtt, de sokszor segitétek te és áldott jó boldogemlékü szüleid rajtam . . . egy szóval s a mint a Béla futásában hajdanában dalolni hallottuk: „Köszönöm jószivü lélek, hogy házadba befogadtál. Meghálálom a mig élek, hogy ennem és innom adtál.“ No, de te el se mosolygod magad szegény barátom, pedig látod én még most is mily vig- természetű vagyok. — Vagy tán el sem akarod hinni azon teljesen meggyőződésemet, hogy életem pályájának egyik főtényező ereje te voltál ahhoz, miszerint valaha ügyvéd, és istennek hála, nyugalmas életű családapa lehessek. Szegény jó barátom! hát, hogy ne legyek én hálás irántad. Hozzám fordultál ? hát igen is kijelentem, tudok, akarok rajtad segíteni, tudok és fogok kitalálni, keríteni neked illő becsületes állást.“ Bár mint csodálkozzék is az olvasó, de én határozottan állítom, hogy ezen itt előadottak, természetesen más szókötésben, de teljes tartalommal bennfoglaltattak Marjas Gábor úrnak Sármai tekintetes úrhoz írott levelében. „Tekintetes úr“ — igy szólt a közepén a levél — „most, midőn előadtam, hogy mi köt ezen becsületes férfihoz, kit én a mélyen és különösen tisztelt tekintetes urnák legmélyebb kegyébe ajánlok, s midőn föltárom azt, mi kevesek előtt van tudva, mily nemes, áldozatkész baráti szív honol e szerencsétlen ember kebelében, kinek a szomszédos tekintetes egyesült megyékben családja tekintélyes ősi birtokkal birt, és szép hírben állott, ki példás életű jeles szülőitől — kikre örökké hálásan fogok emlékezni ■— kitűnő neveltetést nyert, kit nem saját hibája, nem is a sorsnak valamely véletlen csapása fosztott meg minden vagyonától, hanem egy rész, elvetemedett asszony gonoszsága tett szívben, lélekben és anyagilag tönkre. Midőn az elvetemedett gonosz lélek e szerencsétlen ember minden vagyonát jogilag és tényileg hatalmába kaparitotta, törvényesen lefolyt válóper után elűzte a nagy világba, hogy a vagyonban örökössé tegye szégyene zálogát, melyet orozva lopott családi fészkébe. — Megtörve, megalázva, túl a férfi koron, az agg kor küszöbén 49. évvel, mint koldus áll e szerencsétlen e világon; helyzetét még borzasztóbbá teszi hazánk jelen zilált viszonya, midőn megyei tisztviselők választásáról sem rendelkezhetünk. Egyedül én vagyok pártfogója, s nekem is mint régi vén, elfeledett fiskálisnak ismerőseim nagy része eltűnik az élet láthatárán. A tekintetes úr lehet az egyedüli, kinek tapasztalt jószívűségébe ajánlom szerencsétlen barátomat. Barátom nem azon az időponton áll már, hogy valami testileg fáradságos pályát választhatna; keserű és nyomasztó is lennne az rá nézve, mint aki a mivelt középosztályhoz tartozott, hogy élelmét kézi napszámmal keresse. A zalgó-tarjányi vasútvonal kiépítése, megnyitása küszöbön áll; nem hiszem, hogy azon országos tekintélyek között, kik ennek létrejöttét vezetik, tekintet ne lenne a hazafiak alkalmazására; miután tudom, hogy a tekintetes urnak azon, az ügy élén álló sok méltóságos úr között bizalmas és jószívű barátai vannak, oda terjed kérésem, kegyeskedjék a különösen és mélyen tisztelt tekintetes úr szerencsétlen barátomat egy állomásfőnöki hely elnyeréséhez méltóságos Tornyay úrnál segíteni, aki ezen társulat igazgató-választmányának legbefolyásosb, sőt mondhatni, mindenható tagja. Egy csepp kétségem sincs afelől, hogy tekintetes urnak csak pár sora is régi jó barátjánál kívánt czélunkhoz segitend.“ Kranczer ur ezután Sármai ur levelét vette kezéhez, melyet az Tornyay ő méltóságához irt; megküzdött annak is magyarságával, értett belőle a mit értett, a mit nem értett nem igen busáit rajta; vigasztalta magát azzal, hogy majd jőnek sorba a német levelek is. Sármai úr egy pillantást sem késett; a szegény embert nemcsak szívesen látta, de tíz mértföld gyaloglása után két hétig ott is tartotta magánál, a levelet pedig rögtön, mihelyt megérkezett, megírta. Hogyne? hiszen Marjas Gábor ajánlotta neki, az a Marjas Gábor a ki tiszti alügyész volt alispánsága idejében. Haj! . . . Milyen idők voltak azok! Sármai úr Tornyay e méltóságához irt levelét rendkívül tapintatos és hatásos módon kezdte; azokra a régi boldog időkre hivatkozott, a dicsőség szép és nagy napjaira, midőn az ifjúság