Nefelejts, 1870. január-december (12. évfolyam, 1-52. szám)
1870-01-02 / 1. szám
XII. ÉVFOLYAM NEFELEJTS. Gondolt is, nem is arra, hogy ezek talán németül is érthetnek, fennhangon kitört belőle a fölindulás okozta bírálat. — Gyönyörű egy csoportozat. — És ilyen embert, ily bűnszörnyeteget, ily ágrólszakadt korcsot tart érdemesnek pártolni e méltósága! Igazán nevetséges. Ezen írások azt beszélik, hogy egy miveit emberről van szó, hát ilyen egy miveit ember? No ez szép fogalmat adhat az itteni miveit állásról. Semmi kifejezés az arczon, még csak a nálunk typicus jámborság ostobasága sem. Az erkölcstelenség, iszákosság, tunyaság egyéb semmi. S ilyen emberről képzelhetik azok a jó urak, hogy vasut-hivatalnok lehessen ; szolga sem, nem hogy hivatalnok; gondolkoznom kell, ha vájjon őrnek alkalmazzam-e. A semmirevalónak bizonynyala mi kis módocskája volt, elitta, eldorbézolta és most mástól követel kenyeret. Meglehet igaza volt, meglehet nem; a nyomornak szomorú rendeltetése mindig a legroszabb oldalt mutatni. — Hallja-e maga azt a Nagy Mihály, — kérdé Kranczerur nem épen barátságos hangon. — Igen. — Felelt bágyadtan, mit Kranczer ur méltán alázatosságnak vehetett. — Hát maga valami szolgálatot akar kapni itten ugye ? — Igen, bármily csekélyet, csak végtére czélomat érhetném, hogy lakóhelyre juthassak, s magam emberségéből élhessek. — Hm, hm, az bajos, nagyon bajos. Legelébb is tudnom kell, milyen emberrel van dolgom. Miféle képzettségei vannak? Tud írni, olvasni? A szerencsétlen nagyot sóhajtva felelt: — Igen. — Jól van. Tud-e más nyelvet anyanyelvén kívül. Tud németül ? A kérdezett némi pirongással bágyadt szemeit lesütés felelte : — Tudok uram németül, sőt tótul is. Kranczer úr előbbi elhirtelenkedett magánbeszédére emlékezve kissé zavarba jött, de igyekezett magát abból kivágni, úgy mondhatni szemtelen őszinteséggel, s némileg csípősen: — Nagyon szeretem, hogy németül tud; az itt szükséges és legalább felment minden további hosszas tétovától; értesülhetett mily véleménynyel vagyok maga felől . . . A sorsalázott ember tűrt, hozzá volt már szokva, még csak legkisebb arczizma sem rándult meg s nyugalmasan felelt: —• Értesültem. — No! hát mondja, iszik-e sokat, ha úgy pénze körül le szokott-e néha részegedni ? — Nem uram, nem iszom, a bor egészségemnek árt, a pálinkát pedig soha nem ittam életemben. Kranczer úr meghökkent úgy találta, hogy egy nála józanabb ember áll előtte, azonban fejét csóválgatta. — Hát mitől van mégis az a borzasztó hordó-illat, iszákosság-bűz itten.. Kérdésére senki sem felelt, csak a nagy vörös asszony rántott vállán egyet boszosan és apró szemei villogtak a megbántódástól. (Folytatása köv.) Két percz. — Nagyvilági beszély. — Irta: gr. Sollagu'j. 18 .-ik évben igen látogatott volt a badeni fürdő. Az időjárás folytonosan szép és derült volt. Sok beteg, egészséges és gazdag ember, eseményhajhász, kártyás, tourista, lord, marquis és orosz nemes gyűlt ide össze mindenfelől. A „Hotel d’ Angleterre“ közelében a széles sétasoron, — kétoldalt tele ülő padokkal, — csak úgy tarkáit s özönlött a társalgó-terem felé a piperés hölgyek, és gavallér uracsok egész raja. Nehány fiatal ember a lombos fák árnyában divatos lóczákon ülve sakkozott és dominózott. Gy . . . selyem otthonkában az orosz főurakkal politizált, eltanulva tőrök unalmában sok elavult haszontalanságot. Egy más helyen tiroli és kristály kézmüzetei közt meg az öreg Mellerio édesgette a mellette elmenő hölgyeket genfi áruival. Egyik magános mulatókertben a zene szólt. A lichtenthali sétányon gyönyörű lovakon hátravetett fátylaikkal amazonok szökdeltek, bátor magyar nők, déli angol ladyk. Mindenfelől édesgető, hívogató hangok hallatszanak a kínálkozó élvezetre s a kerti mulatságokra, a kedvencz szórakozásra, magán és társasjátékokra. A légben valami ünnepiesség, valami élénk, mozgalmas élet volt, mi önkéntelen is szórakozásra hivott. — A legtöbb nép volt mégis a „Conversation“ előtt; mintegy törte magát feléje. Itt szerencsevadászok csoportosultak a nagy zöld asztalok körül, melyeken halommal állt az arany. Amott suttogva beszélt mindenki s e sóvár suttogás közt csak a bankár rikoltó hangja hangzott koronkint: „Rouge, passe, et impair, noir perd, couleur gagne. Faites votre jeu, messieurs. Rien ne va plus!“ Asztalra könyökölve nem egy játékos remegő keze jegyezgeté vékony tűhegygyel a kártyalapokra a szerencse legkülönbözőbb számait, kik közt némelyik oly halvány, beesett arccal leste a szerencsét. Sokan néhány pénzdarabot tolva a zöld lapra, sietve menekülnek onnan a további kísértések elől. Az oroszok bátrabban viselik magukat : tele marokkal szórják a napoleon d’orokat, úgy, hogy némelykor a játéktulajdonost, a mindenki előtt ismeretes Benezó urat is remegésbe hozzák. Az apostolok közül s a „Conversation®-épület pompás termeiben feltűnő divathölgyek csoportosultak. Nehányan játszottak, mások kaczérkodtak. A terasszon s távolabb a narancs-fák körül festői csoportban csöndes családi kör volt látható a theás asztalkák mellett; kétségbeesett uracsok, mindenféle kom hölgyek. S mindez a zene hangjainál, a meg nem szűnő zajban sürgött, forgott, szorgoskodott. A kép víg, élénk s változó volt. De soká nézve így a lélekre nem nagy hatással vala. Távol e zsibajtól, egyik elhagyott sétányon, az egész kertet át meg átjárva, egy ifjú nő lépdelt két szép gyermekével. A szilaj, göndör fürtű fiúcska skót öltözetében mindig előre futott, kicsiny kezeivel zöld abroncsot hajtva, kis nővére szerette volna őt utolérni, hogy részt vegyen ő is önző játékában. Az ifjú nő könyvet tartott kezében, koronkint gyermekeire pillantott, megigazgató rajtuk összebontott ruháikat, szelíden intette mindkettőt, azután meg-megcsókolta őket, mire a gyerekek megint előre szaladtak, ő meg újra az olvasáshoz fogott. Arcza nyugodt volt. Látszott, hogy nem igen ragadta őt el ama könyv varázsa, hanem azzal a hideg közönynyel olvasott, melylyel unalmas kötelességet szoktunk teljesíteni. Azok, kik nagy ritkán találkoztak vele, bámulattal fordultak vissza és el-elnéztek utána soká,csodálva szépségét. És valóban szép is volt ő a szó valódi értelmében. Magas termete, fekete szemekkel, sűrű szempillákkal, világos szőke hajfürtökkel, melyek szabályos metszésű gyermekies arczát körül fogták, a költő legszebb eszményképét ábrázolá. De ugyanekkor