Nefelejts, 1870. január-december (12. évfolyam, 1-52. szám)
1870-09-11 / 37. szám
XII. ÉVFOLYAM NEFELEJTS, tudtam őrizni. Miután két kapitulácziót kiszolgáltam, oly szerencsével léphettem a polgári osztályba, hogy ahelyett, hogy sokáig kellett volna állomás után szaladgálnom, gróf Benézy Gáspár csakhamar személyes bemutatásom, és bizonyítványaimnak átlapozása után avasi pagonyerdészének kinevezett, — s én a kardot szegre akaszthattam, s puskát tehettem vállamra. Szerény, de engem tökéletesen kielégitő hivataloskodásom harmadik évében megnősültem, s földesuram bárói nejének egyik komornájával, egy becsületes uradalmi tiszt leányával esküdtem meg, ki engem 18 év alatt sok örömmel, boldog családélettel, egy fiú- s egy leánygyermekkel ajándékozott meg. A fiúcska elhalt hároméves korában, szeretett, áldott természetű és feddhetlen jellemű nem, ezelőtt hat évvel... Az öreg alig birta visszatartani kényeit. — És én egyedül maradtam, az anyjához mindenekben hasonlító leányommal, egyetlen vigaszommal Ernesztinnel. — Uram! ha az ember, mint öreg, agg, vagy vén, nem gyengül is el egészen, de bizonyosan elpuhul, elnehezedik, s a legjobb akarat mellett sem végezheti úgy kötelességeit, ahogy akarná. Feledhetlen nőm halála után még négy évig szolgáltam, amidőn szívélyes földesuram kegyelméből nyugdíjba helyeztetem, becsülettel kiérdemelt és megtakarított fillérkéimből pedig közel szolgálatbeli pagonyomhoz, e házikót és vele járó belső telket vásároltam. E perczben ártatlan mosoly vonult el az öreg ajakán. — Csaknem végleg elhagytam, amit legelől kellett volna megemlítenem nevemet. Sperling Péter felső-ausztriai születésű vagyok, de most már tősgyökeres magyar ember. — Kedves bátyám! még némi felvilágosítással azonban tartozik, — jegyzé meg az ifjú szelíden. — Parancsoljon kedves öcsém! Igaz! — teve hirtelen utána — még nem magyaráztam meg, hol és mikor ismerkedtem meg öcsémurammal, anélkül, hogy arra emlékeznék. — Meg atyámmal, miután sohase láttam bátyámat udvarunkban ! Ha már ismerte s mégse látogatta meg atyámat, talán ellenszenvet érzett irányában, vagy megsértetett általa? — kérdé az ifjú némi nyugtalansággal. Biztosítom kedves öcsémet, hogy egyik sem ! Se ellenszenvet nem éreztem irányában, se meg nem sértett. Igaz! hogy uratyja, a gazdag és büszke nemes, nem volt valami rokonszenves jelenség, de én csakis földesuram birtokán, a generális vadászatok alkalmával találkozván vele, köteles szolgálataimat nemcsak mindig szívélyesen megköszönte, hanem vadászat közben számtalanszor barátságosan is társalgott velem. Kedves öcsémet pedig praefectusának atyjánál, grófom számtartójánál ismertem meg és láttam először, többször pedig a bikszádi Anna-bálban, hol alkalmam is volt tánczbani ügyességét és könnyűségét bámulhatnom. Ez ugyan szűk ismeretség arra nézve, hogy egy gazdag örököst per „öcsém“ titulázhassunk, de nekem gyengém, sőt talán hibám, hogy akik iránt rokonszenvvel viseltetem, azokat nem szoktam czimezgetni, ha csak a körülmények nem parancsolják. Nemde ön meg fog bizalmasságomért bocsátani ? Fényi Márton meleg kézszorítással válaszolt. — Bizalmunk és szeretetünkre! — szólt a becsületes öreg, s miután kaczintottak volna, poharaikat fenékig ürítették. Ernesztin, az ízt csiklandoztató illattal párolgó tállal jelent meg. Pirosra sütött foglyok valának, egy másik tányéron gyönyörű fás salátával. — Ernesztin, foglalj helyet atyád és annak vendége között; — igyekezzél bizalmát és rokonszenvét megnyerni; atyád ís öreg, te szegény leány vagy, egy jellemes és becsületes ifjú pártfogása mindig segélyedül szolgálhat. Habár e szavak a legromlatlanabb kedély, s legártat- L lanabb szív nyilatkozatai valának is, az ifjú és leányka, midőn S egymásra tekintettek, elpirultak. Isten tudná csak megmondani, mit gondoltak lelkeikben. — Egy szerető atya, a legjobb társ és legkivánatosb szórakoztató ugyan a világon, maga a természet a legjobb és leghűségesebb barát, mégis talán a lucskos őszi, és hideg téli estéken, Ernesztin kisasszony előtt is kívánatosnak látszanak egy kis társadalmi zaj, idő és helyi változatosság!? — kérdé az ír ifjú a leánykától. Igaz, hogy télben nem időzhetem kertemben fáim és virágaim között, nem gyönyörködhetem az üde hajnalok és alkonyokban, nem kisérhetem apró csirkéimet, — megszámlá- lólag — a rét bársonyán, réczeimet az év szegélyein, sőt mégis a közel falu egyházát is csak ritkán látogathatom meg ; de megmaradnak jó könyveim és szerető atyám tanulságos társalgása, mulattató meséi. Ezeket mondva, a kedves leányka atyja kezét ajkaihoz vezeté. Az ifjú el volt ragadtatva a való bensőség, családszeretet és természeti egyszerűség e magasztos képe felett. Az öreg, nyugalmazott erdész, miután kitalálta volna az ifjú gondolatait, a bizonytalan jövő aggodalmas hangján válazott: — Még csak leányomat óhajtanám a boldogság és megsóelégedés ösvényén szemlélni, azután nyugodtan hunynám le a szemeimet. — Ernesztin kisasszony sokkal jobb s nemesebb, hogysem s a változékony és igaztalan sors helyett, az igazságos ég nevenír né pártfogása alá. A leány és ifjú tekintete másodszor is találkoztak. Még egy negyedig tarthatott a bizalmas és barátságos jó társalgás, s mire az ifjú felállott, hogy elbúcsúzzék, sötét fástyúl borult a láthatárra, s az éj láthatlan szolgái az ég lámpáit is felgyújtották. — Most már ismeri kedves öcsém az erdő melletti házikó lakóit, s ha ismét e tájon fog ellovagolni vagy utazni, nem mint íj vendég, hanem mint házibarát száll be ismerőihez. — Szünidei kirándulásaimnak ez ismeretség a legszebb íj és legbecsebb része, s e vonal, mely eddig csak végpontján juttatott örömöket, központján sokkal vonzóbb és kedvesebb czélja lesz időközi kirándulásaimnak. Fényi Márton, midőn már lován ült, mégegyszer visszais nézett. Az öreg erdész szívből kívánt jó éjt; a leányka csendesen utána tekintett, és hosszú sóhajban búcsúzott el. ) Pillanataik harmadszor is találkoztak. (Folyt, követk.) Quaterquem szerelme. — Assolan Alfrédtől. — I. — Igen, szólt Quaterquem tollát az asztalra tevén, a feladat meg van oldva, mint fecske fog a léghajó repülni s helyettesitendi a postakocsit. Milliomos leszek. (Én Istenem! mily ke-37* 431