Nefelejts, 1871. január-december (13. évfolyam, 1-53. szám)
1871-05-28 / 22. szám
XIII. évfolyam, 22. szám. Május 28. 1871. m m m&mm mm Jársz kelsz, mint egy éjféli árnyék, Fagyos a mosoly ajkadon; Oh, mondd, kit keressz, kire vársz még — E zord, e sötét alkonyon ! ? Hiszen te már meghaltál régen, Nyomodban hervad a virág, Feletted felhő gyűl az égen, S lenn kialszik a mécsvilág. Rejtélyes arczod hogyha látom. Vérem megfagy, borzad szivem, Olyan vagy, mint egy rémes álom, Mint meglőtt kócsag — estiben , Melynek még meg-meglebben szárnya, Keringve a mélység felett, — Rajtad az elmúlásnak árnya, Mi annyi szivet befedett . . . Hát hova lett hangod zengése, Hova lett oly édes szavad ? Mely ha magát szivembe véste, Üdvöt hozott a pillanat; Dalaimnak ez volt forrása, S viszhangra kelt erdő, berek, — Szeretni gyújtott fel varázsa . . . Oh, tudják ezt az emberek! Ha megcsókoltad olykor ajkam, Csókod forró volt, most hideg ; Ha nevemet suttogtad halkan, Égni láttam szemeidet; Szemeid most is, most is égnek, De lángjuk lidérczfény leve . — Sejtem, — ha most utánad lépek: Mély örvénybe hullok bele. Oh! van-e erő földön, égben, Ki meg tudna még menteni ? Ki a halálos sötét éjben Fel tudna még ébreszteni? Híjába van karom kitárva, Uj éltet nem nyersz keblemen, — Rajtad van a halálnak árnya, Nincs — nincs szivedben szerelem ! Komócsy József. ------mmmmm mmmii«m i. Románia sivatagjain végignyargal a zivatar, a beállott t éjben még velefagyasztóbbá válik a vihar bömbölése, még azok is a barátságos kandalló körül csoportosulnak, kiknek egyébigként erős aczél-idegzetük van; a sivatag közepén fekszik a Bajirinesti-kastély, valóságos romániai stylben épülve, szürke, töredékeny kövekből, bástyák és sánczok nélkül, egy ódonszerű falrakás; földszint egy, kövekből összerakott konyha és nagyobb tekeszoba, az emeletben néhány kisebb falon puha szőnyegekkel beborítva, ritkán használt zongora, néhány családi kép a tatárok korából, és Seribe munkái minden szegletben. S A kastély úrnője Bariatenu herczegnő felhúzott lábakkal ül egy zöld bársony pamlagon, körülbelül negyven éves lehet, gyönyörű szemei vannak, elődeinek valóságos byzanti arczvonásaival, phantasticus hajdisze- és dús selyemöltözékében még mindig hódító jelenség, a puszták legvakmerőbb lovaglónője, S Páris és Róma társas köreiben még mindig akad bevallott imásdója, férjhez soha sem ment, mert mindenki félt tőle, szemöldei közt egy vonás tűnik fel, melyről a franczia oly jelentékteljesen mondja: „qu’il ne pardonne jamais“, mely soha meg nem is bocsát, s midőn társalgás közben vitatkozik, oly feltűnő erélyesen játszik a teríték késével. Két vöröshaju szegény unokanővér, a Malatesta grófnék, kik egész éven,át rokonoknál járnak látogatásban, tán hogy vala- S mely eltévedt imádót fürkészszenek fel, ülnek egy asztal mellett, himző munkával elfoglalva; gróf Bretai György, egy csinos külsejű, óriás termetű csinos fiatalember, határozatlan időre szabadságot nyert osztrák dzsidás tiszt éppen most játszott el egy olasz keringőt. Egy chaise-longueon a terem legsötétebb szegleetében fekszik Ellis Wrankmore, egy beteges angol nő, mellette 22