Nefelejts, 1871. január-december (13. évfolyam, 1-53. szám)

1871-01-01 / 1. szám

2 NEFELEJTS. Bécsből Prágába, Prágából Bécsbe és ismét Berlinbe, Párisba, még mindig, mindig?... — És Londonba, és Konstantinápolyba. — No igen, ezeket is elmondhattam volna, — de a többit is megsokaltam. Nemde te nem sokaltad meg, pedig úgy tűnik föl előttem, mintha nem egészen mulatságvágyból, szórakozásból történt volna mindez. Úgy, úgy. Nekem alapos adataim vannak, kémeim voltak. Azt hiszed mindazokat, akikkel itt-ott utadban találkozál, a Stefit, a Pepit, a Mukit s mind valamennyi Bélát és Gyulát nem érdekeltél annyira, hogy tele levelezzék fejemet? Mondom, azt hiszem, valami üldözött téged. — Vagy pedig én valamit. — Derék! természetesen egészen ártatlan vadat, egy nem vérengző, hanem szelíd bőrben élő kont. — Vagy például egy még szelídebb valamit, egy ideált. — Egy ideált ? És ide vetődöl a mi szerény Buda-Pestünkre! Kérlek, nem nyomdahiba ez Bukarest helyett, s a boldogság választottja egy ideális bojár. Vagy éppen talán csak átutazóban vagy a Romanovok hideg égalja, de meleg szerelmü városába ? — Oh nem, — éppen nem átutazóban vagyok, sőt inkább feltett szándékom volt, nálad beszállásolni magamat. — Azt mondod szándékod volt, tehát már nem az. Mondhatom hamar meggyőződtél, hogy számodra az ideál nem a mi egyszerű barbariánkban terem. —• Hogy tudhatod azt ? A ideál földhöz kötve nincs. Az eszmény az észben születik s bárhová megyünk, visszük magunkkal; a zsenge kor ábrándjában álmodjuk meg, és akkor egyszer véletlenül, midőn nem is számítunk rá, egy alak édesen megdöbbent, s az eszmény áramát egészen magára olvasztja; hasztalan, többé hasztalan az a pillantás, éppen úgy, mint a photográfiánál történik. Lefényképezte az alakot szívünkbe. Az eszmény így testesül meg. Erről tudjuk meg, hogy az volt az eszmény. — No ez nagyszerű és természetesen életnagyságban, ugye ide sem? De vájjon mindenik példány ugyanaz az egy alak-e ? Parancsolj még egy csészével kedvesem és abból a süteményből is, sokat, sokat, — többet, — vagy meg fogok rád neheztelni és nem látlak szívesen. — Attól nem félek, titeket most itt Magyarországon egy kis országgyűlés ismét oly jó hangulatba hozott, mint tiz lóverseny se bitt volna előidézni, még ellenségeiteket is ölelve fogadnátok. Hogy ne nyílnék hát akkor a jó Marianne néni kebelén egy picziny helyecske egy élő férfi szegény kis özvegy számára. — Kivált mikor ez a piczi özvegy úgy is parányi helyekhez van szokva, egész életében tenyéren hordoztatott. Valóban nem nagy teher, czukorral él, és elalszik egy virágkosárban is, nem nagy alkalmatlanság. — No, no, ne hizdel magadat. Arra nem is gondolsz, hogy nem csak magam vagyok. — Az istenért, talán csak nincs az ideál bemálházva valamelyik bőröndbe ? — Az nincs, de mindazonáltal egész udvarral utazom. — Értem, Joloról és Juliéról van szó, emlékszem rájuk, szép fehér fogaikat örömest mutatják, midőn czirógattatnak, csakhogy az egyik mosolyog csupán, a másik morog. Nemde eltaláltam ? — És Jakab? — Igaz, Jakab úr ! a jó öreg Jakab, még mindig friss erőben van? s az édes jó Jakab még mindig szereti a puncsot? ! Ninette fog róla gondoskodni. Azt hiszem nem fog megvetni egy kis gyenge őzpecsenyét sem... — Megérdemli szegény öreg, — tíz év óta oly hiven osz- tozik fáradalmaimban. — Gondolom, hogy megérdemli, legalább kell is, hogy ki érdemelje. Meg akarom vesztegetni, remélem hálás leend,— kicsalom tőle titkaidat. — Jakabtól ? titkokat, aki siketségével és kövesült ko■ nokságával egy egész polizei-direkczión kifogott! — Pedig fogadom, mindent tud. — Igen, mindent tud, de azért sokkal hamarább czért isérsz, ha engemet vesztegetsz meg. — És mivel lehet téged kedveském legkönnyebben meg- is vesztegetni? — Oh az nagyon kevésbe kerül; magad mondtad, hogy íj czukorral élek, tehát megvesztegethetsz egy pár csókkal s oly íj szives látással, minővel elkezdted. — Ah ez valóban nagyszerű szerénység, — a világ sokszor balul ítél; így Edmundnak is minden kiadásai között sem kerülhettél legkevesebbe. Az alkut elfogadom, feltéve, hogy ti úgy nem járok, mint Edmund, tudniillik nem adsz ki rajtam... — Mindamellett Edmundról mennél kesebb malicziát kérek. Edmund egyike volt a legjobb férjeknek — Hatalmasan bizonyítja egy teljesen lebíyt válóper. — A vele töltött pár évre csak boldogan emlékszem. — A kópékra, a lovakra, melyek mindenesetre hosszabb íj számlát húztak maguk után, mint uszályod. — Inkább emlékszem páratlan finom modorára, hasonlíthatlan, nagy nemes szívére, emelkedett lelkére. — Csodás, bűbájos visszaemlékezés, mely mindent megjaranyoz. Magácska bámulásra méltó különcz teremtés; — midőn a férje volt, nem ismerte fel e nagy virtusait, s nem méltányolta s eléggé; mondhatnám úgy nyilatkozik, mintha most kezdene bele- szerelmesedni. — Ő hallgatag, nem dicsekvő, — szerény de magasztos. — Ha más is úgy ismerné férfias erős jelemét, meleg szivét, kiis tűnő lelkét... — Derék, — nézzük hát például legelőször is az erős jellemet. — Nem, nem, én nem engedek nézni semmit. — De igenis nézzük, mégpedig igen jó üvegen, legelőször is az erős férfias jellemet ,azt az ingatagot, határozatlant, mely midőn a hazának legvésztrhesebb napjai voltak, elvonult, a behúzódott zárdaszerű sötét váristélyába, melyben a határszélhez közel... — Feleled, hogy mézes Iteit élte... — Igen ügyesen tudta magát biztosítani, az elvonulás védpaizsa alatt kaczérkodni aadviselő dynastiával, s elfogadott őrnagyi rang paizsa alá tetszelgni a nemzet bizalmával, — ahelyett, hogy a férfi a jellemet az ügy javára szentelte volna. Ah! egy ballerina im tud igy kokettirozni, — erre egy csábitó mosolyt dobni szerre elrúgni egy elbolondító Spirouettet. Most nézzük a hatátlan forró szivet. — Megmondtam Mariam néni, hogy nem nézünk semmit, — a vádat pedig, hogy mam előtt mentegetetlen hagyjam őt kisebbíteni, nem fogomiselni a lelkemen, — mert én is meghajlok, leborulok e férfi hassága előtt. — No, ez szerfölött pomp; ha az elválások ily figyelmet idéznek elő , akkor aázaséletben mennél többször kellene e tréfát ismételni. XIII. ÉVFOLYAM