Nefelejts, 1871. január-december (13. évfolyam, 1-53. szám)
1871-10-22 / 43. szám
506 NEFELEJTS. S tott orvosi szőrökkel. Ezekből gyanitám, hogy nem egy napig tarthatott eszméletlenségem. · Jobban körültekintek, s ágyam lábánál Esztikét láttam a horgolással kezében. Kérdőleg és részvéttel tekintett reám.J — Hogyan ? kegyed van itt, Esztike kisasszony? ^ — Oh csakhogy már egyszer megismer! — kiáltja a leányka, kezeit örömében összecsapva, — miközben a horgolás a földre hullott. Annyiszor szólottam hozzá s nem felelt kérdésemre soha; habár sokszor említette nevemet, sőt hivott is. — Lehetetlen, — mondám, hálásan tekintve föl elpirult kis ápolónémra. — És régen fekszem itt ez önkívületi állapotban? — Nem olyan régen. Várjon csak ... Hétfő, kedd, szerda, csötörtökön lesz négy hete. ! — Lehetetlen! — kiáltok föl újra. — Mennyi alkalmatlan iságára lehettem én kegyednek! ? — Dehogy . . . Dehogy . . . Csak azokat az órákat telítöttem itt, melyeket úgy is szobámban szoktam. Aztán ön annyi furcsát összebeszélt... és néha oly szépen, hogy csaknem gyö-nyörködtem benne. — Aztán miket? — Lehet is azt úgy elmesélni! Mindegyre engemet akart megszabadítani, pedig maga volt erősen beteg; úgy sajnáltam! — Igen, igen, Esztike, — mondám a kis leány kezét megragadva — én valóban kegyeddel foglalkoztam, s ha kegyed is úgy akarja, valóban meg fogom menteni! — Mitől? — kérdi Esztike csodálkozva. — Ebből a körzetből, mely nem kegyednek való. Akarja-e, hogy elvigyem innen messze, messze, ahová kegyed vágyik ? — Mi lenne szegény édes atyámból ? .. De ne beszéljünk ■ most erről. Ön beteg s ki tudja, mit fog mondani az orvos, ha s megtudja, hogy jobbanlétére mindjárt annyit beszél ? — De éppen beszéljünk ! — mondom hévvel — ki tudja lesz e rá ilyen jó alkalom többé? Én szeretem, szeretlek téged Esztike s betegségem nem egyéb volt egy szerelmi lázálomnál, melyben folyton te állottál előttem... éretted küzdöttem... Én- S gém egyedül a te szerelmed, a te „igen“ szavad gyógyithat s meg !... Szólj! — mondám, — kis kezeit még lázas ajkaimhoz szorítva — akarsz-e enyém lenni; s én elviszlek, ha kell, túl a tengeren s érzek erőt magamban, hogy bárhol boldogságot teremtsek számodra. Esztike forró könyeket hullatott kezeimre; lángban égő arcra mutatta, hogy szeret. — De mi lesz akkor itt ezekből? — Én godoltam már arra Esztike. De e tömeget igy együtt lehetetlen megnemesiteni. Egyenkint magunkhoz véve, talán igen. ’ Először is a kis Péterkét fogjuk elvinni. Esztike darabig semmit sem szólt, de engedte kezét csók-jaimmal borítani, és én boldog voltam a megnyert szív birtokában. Nem is ostromoltam többé. S Befejezett ténynek tartottuk a dolgot mindketten. s — Nem is tudok reá gondolni — mondja később — mi ’ fog itt történni utánunk! — Az, mi a nélkül történnék, csakhogy a te föláldozásoddal. Vogy csak együtt vesztünk volna mi ketten is a veszendőkkel, amúgy pedig, ha magunk a vészen kívül állunk, talán egyet és mást kiragadhatunk belőle. ( Esztike kezét el nem bocsátottam volna, mintha félnék, hogy elröpül tőlem, úgy tervezgettük együtt, mintha már évek óta ismernék egymást. De talán jobban is ismertük, mint az évek hosszán jegyesek. Én azonnal betekintettem őszinte, mesterkéletlen lelkületébe, ő pedig lázbeszédeim által egészen leleplezve látta az én lelkemet. Végre csendes boldogsággal szemeiben készült távozni, hogy a fölgyógyult betegnek estebédről gondoskodjék. — Még egyszer azt a kis kezet!... Tudja, a betegtől nem szabad, amit kíván, megtagadni. Visszaadta s csókjaim után megfenyegetve indult meg. — Most már búsulok! — kiáltok utána. — Ugyan miért? — Az egészséges nem fog kapni ily szép látogatást. — Már most ön tett engem beteggé, — mondja a kedves gyermek, — s ha fölkel, önön lesz a látogatás sora kis tündérpalotámban. És boldogságtól sugárzó arczcal távozott. Amint föllábadoztam, nagy hódítási munkához fogtam. A kis Péterkét kellett meghódítanom, hogy annak idejében hajlandó legyen velünk eljönni. Egyelőre nehezen ment, de holmi kártyákból faragott szánkókkal, lovakkal, csinos fonású és nyelű korbácscsal, házfaragással lassankint közelebb hoztam. Csakhogy egyszer megragadtam rokoszenvét és figyelmét. Azután már az enyém volt egészen. Eszükével pillangófogót állítottunk ki; ő a hálót, én a huzalt és nyelet; ezzel aztán e kis pajkos kegyenczet egészen elfogtam. Együtt kalandoztunk be erdőt, mezőt s egy hét alatt egész lepke-gyüjteményünk volt; még a szebb virágok nevét is megtanulta és gyűjtögetni kezdette, a zsidótól részére vettem itatós papírba. A következő vasárnap atyja mellől már hozzám ült át, Péter bácsi nem kis szomorúságára. — Öcsém uram fiamat egészen elhódítja tőlem, s félek, a hódítás még a másik szomszédra is reáragad. Esztike elpirult mellettem. — No no, ne süsd le a szemed. Se Kis Hevesen, se Nagy- Hevesen nincs klastrom. A mai időben olcsó a leány. Gyere vissza Péterke. — Nem megyek biz én, jobb szeretem én a Dezső bács mellett! — Péterke! Az nem szép. Apának szót kell fogadni. Tudja mit ígértem? Menjen vissza apához szépen. Péter fölkelt és szépen visszasunynyogott. Hallatlan eset volt ez a Hevesi család történetében. Egy kegyencz fiúgyermek, ki akarata ellen egy szóra engedelmeskedik. Péter bácsi bozontos ősz szemöldei alatt egy pár könyvt láttam. Csodálatos keveréke volt ő a durvaságnak és érzékenységnek. E fényes eredmény a nagyobb gyermekeket is nyugalmasabb kedélyre hangolta. A behozott tálon összevesztek ugyan, de hamarább kibékültek. — Péterke reájuk kiáltott: nem szégyellek veszekedni? Délután eljöttnek láttam az időt, hogy nyilatkozzam. Péter bácsival nem sokat ceremóniáztam. Elmondom neki fél tréfásan, fél komolyan a szérüs kertben sétálva, hogy így együtt gyermekei nevelését nem vállalhahatom el, hanem ha beleegyezik, egyenként magamhoz veszem őket, — természetesen a két legnagyobbikon kívül. — Persze először is Esztikét vinnéd el, ugye, aki a háznak éppen a jobb keze? — kérdé tréfás gúnynyal. — Esztikét, ha kedves uram bátyám ideadja, meg Péterkét. — Dejsz, az nem hagy itt engem! XIII. ÉVFOLYAM