Nefelejts, 1871. január-december (13. évfolyam, 1-53. szám)

1871-11-26 / 48. szám

506 NEFELEJTS, midőn ajtónyitást hallott. Szive erősen megdobbant, s nem mert hátratekinteni. Lassan, vontatva haladt előre s egész testé­ben reszketett. Nem nagy távolban léptek hallatszottak. A férj léptei voltak! — Egy virágzó orgonacsoport rejte el Várnaits nejét egymás szemei elől. Amália mintha nem is sejtené hogy férje utána jön, tettetett nyugalommal sétálgatott. Pedig belsőleg izgatott volt! Várnai gondolatokba mélyedt arczczal jött mindig előbbre, s meglátszott rajta, hogy valami rendkívüli tárgy tartja lekötve figyelmét, melytől még az üdülésre s szórakozásra használt idő­ben sem tud szabadulni. Várnai épp az említett orgonafa-csoportnál egy mellék­utra tért, s azon végighaladva, néhány lépésnyi távolban megpillantá nejét. — Ah! mily kedves találkozás! — kiáltá mosolyogva. — Jó reggelt édesem! Egészen meg vagyok lepve, hogy ily kora reggel sétában találom az én kedves kis nőmet — azt hívom­, hogy még rózsás álomban szendereg. — Jó reggelt! — viszonzá Várnainé hidegen, mialatt a férj odaérkezett s átölelve karcsú derekát meg akará csókol­ni nejét, ki elvonta arczát férje ajkai elől. — Mi ez?! — szólt Várnai tréfás meglepetéssel— Ma­­gácska nem akar engem megcsókolni?! ... No szépen vagyunk! — Már nem oly korán reggel van! — mondá a feleség másra fordítva a beszédet. — Mindjárt 7 óra lesz. — Valóban? Akkor hát én voltam a rest. Ezzel megcsókolá neje homlokát, ki némán s közönyösen tűrte anélkül, hogy viszonozta volna — mint máskor A férj csodálkozva pillantott reá — aztán felkaczagott. Olyan különösnek találta most nejét s olyan elragadónak! — A homlokát csak szabad volt megcsókolnom, nemde? Ugy­e nem haragszik értte magácska? ... mi? — Ő legkevésbbé sem, uram! Várnai újólag nevetett . . . Soha sem látta ily kedvesnek, szeretetreméltónak nejét. — Milyen fölségesen áll kegyetlen asszonyom, az a kék ruha! Mily ízléses reggeli toilette! Valóban megirigyelhetné egy XIX-dik századbeli Pompadour. Amália egy neheztelő pillantást vetve enyelgő férjére, megfordult s ezt mondva: — megyek a reggelit készíteni! — otthagyó a férjet, ki sokáig leirhatlan szerelemmel nézett utána. És mégis kétségbe vonta szerelmét! Várnainé meg volt magával elégedve — férjének föltűnt, tetszett, s ő jól vitte szerepét. Ez jó volt kezdetnek. Más ember talán mindjárt észrevette volna ily körülmé­nyek közt nején a változást, Amália oly hideg, tartózkodó s unatkozott volt — Várnai azonban nem. Azt észrevette ugyan néha-néha, hogy kedves kisneje nem oly­a­n mi­nt máskor, de ennek semmi jelentőséget nem tulajdonított, legföljebb sze­szélyből vagy kedvetlenségből eredtnek gondolt, melyet tudo­másul venni, okát kutatni nem tartá szükségesnek. Várnai midőn este megitta fekete kávéját, s elvégezte vacsora előtt félbenmaradt munkáját, bekopogtatott neje szo­bájába. Amália még fenn volt s a divánon olvasott. Nem kapott feleletet — s erősebben kopogott. — Ki az? hallatszott ekkor belülről neje hangja. — Én vagyok kedvesem! Fecsegni akarok egy kissé, sza­bad bemennem ? — Néhány perczre igen, mert nemsokára lefekszem. A férj belépett — a nő, a nélkül hogy felpillantana, tovább olvasott. — Jó estvét, Amália! — Jó estvét! Várnai neje mellé telepedett, s átfogta a szép asszony derekát. Az engedte magát megölelni és — tovább olvasott. Talán érdekes ? kérdé a férj közel hajolva neje arczához, melyet pillanatra bíborszínű lány futott be. — Igen. — Akkor hát nem háborgatlak, édesem. — Mindjárt végére érek. — Tehát csak folytasd Amália, addig csendesen leszek. És elvonta kezét az átölelt derékról. Amália haragosan dobta le a kezében levő lapot, s fel­­emelkedett. — Vége van már? — kérdé Várnai. — Nincs! — Miért hagyod tehát abban? — Nem olvasok. — Az igen szép tőled kedvesem, de jár ide közelembe, s aztán beszélgessünk néhány pillanatig, hisz oly régóta nem tölténk már együtt ily édes bizalommal az estét! A nő ráveté ragyogó fekete szemeit férjére, oly panaszo­san, mintha csak ezt akarta volna kifejezni: „hisz te vagy az oka“ , apján szótlan ült vissza előbbi helyére. A férj ismét átölelte, most még forróbban, szenvedélyesebben, s fehér nyakát megcsókolta. — Milyen boldog vagyok én ilyenkor! — susogá, oda­hajtva fejét a legszebb nőkebelre — mikor melletted vagyok, Amália. És csakugyan meglátszott szép hevükt arczán — melyen fölolzadt a boldogság lángja — hogy szavai őszinték valónak. Amália nem nézett rá, — „nem tudott reá nézni“ — s a csinos szobácska boltozatára függesztő nagy sötét szemeit. Ta­lán a kis szárnyas angyalokat nézte, melyek antik szépségben voltak odafestve. — Nézz hát reám, édesem! — mondá Gyula a támadó gyönyör reszketegségével vonva szorosabban magához a szobrá­­szi tökélyű termetet — és öleld át puha karjaiddal nyakamat. Hisz csak kettecskén vagyunk, senki sem lát bennünket. Amália visszahúzódott — a fali óra tizet vert. — Már tiz óra! — mondá s lefejtve derekáról férjének ölelő karjait, fölemelkedett. Várnai csodálkozva pillantott reá s csodálkozásába egy kis neheztelés is vegyült. Nem szólt — s bár vére forrott a szerelemtől — s leküzdve neheztelő csodálko­zását és hátravetve magát a pamlagon, egymásra vető lábait s egykedvűen pödörte kis fekete bajuszát. Akár csak egy blazilt, kiégett keblű nagyvilági férj. Amália úgy tett, mintha nem vette volna észre, pedig észrevette, mert titokban kisérte szemeivel a férj minden moz­dulatát, és boszosan harapott ajkaiba. Aztán odalépett fölve­tett duzzadó ágyához, s a kis fehér hálófőkötőt — miután né­hány pillanatig babrált vele —­ az éji asztalkára helyezte. — Lefekszel ? ! — kérdé a férj, ki tréfás szeszélynek gon­dolván a szép asszony magaviseletét, hasonló tréfával akarta azt viszonozni,szentül hívén, hogy az lesz a vége előbb-utóbb a bohóskodásnak, hogy egyszer csak elkaczagja magát a kedves kis nő s nyakába borulva, — mint illik, — ő adja meg magát. Mennyivel édesebbek az ezt követő perczek! Most az egyszer azonban,mint látni fogjuk,­­ csalódott. XIII. ÉVFOLYAM

Next