Nefelejts, 1872. január-december (14. évfolyam, 1-51. szám)
1872-01-14 / 2. szám
XIV. ÉVFOLYAM NE FELEJTS, — De a bátorság nyelvét nem értem. Te nagyobb vagy, merészebb vagy, — szabadkozék Győry. — Te meg göndörebb, borzasabb vagy, A borzasság a genialitás jele, — jegyzem meg én. De------— De más alkalommal más helyre majd én viszem el a munkátokat. Ez ellen nem lehetett kifogás. Győry magára vállalta az expeditiót. Másnap korán reggel már siettem hozzá. — Nos ? — kérdezem feszült várakozással. — Tízszer is elmentem a kapujáig s mind a tízszer viszszafordultam. Eszembe jutott, hogy mégis nagy szemtelenség tőlünk haszontalan irkafirkáinkkal azt az embert háborgatnunk, ki tán éppen olyan munkán dolgozik, melyet elragadtatással fog olvasni az egész ország. Ez jellemzi Győry szerénységét. — Ma még éppen ilyen. — Nos hát, elmegyek én hozzá! — kiáltottam föl, bennem több lévén az önhittség. Jókai akkor a „Szép utcza“ sarkán lakott, szemben a gr. Győry palotával, mely épület irodalmi életünkben szintén játszik némi szerepet. Jókai mint író, neje mint a tragédiák hősnője, bálványaim voltak, előttem sok-sok fővel magasztosabbak a többi hétköznapi embernél s ezért a nemrég trónra jutott Napóleonhoz talán kevesebb elfogultság nélkül mentem volna audientiára, mint hozzá. Egy előterembe jutottam s ott Hurray füredi orvos s tisztelt barátom mostani nejével találkoztam, akkor fiatal leánynyal. — Kisasszony, én Jókai urat keresem. — Nem tudom, beszélhetni-e vele. Ha dolgozik, el szokott zárkózni. — Én küldetésben jövök. — Ah, az más. Ezzel az előterem baloldalára nyíló ajtóhoz lépett s megkopogtatta. Egy kis csapóablak nyílt meg s azon szép szőke férfifej tekintett ki. Ez Jókai! Még eddig nem láttam, csak arczképei után is ismertem reá. Hát a csapóablak ? ezt is ismertem, hanem csak hallomásaiból. Jókai rendkívüli tevékenységét sokan nem bírták másképp megmagyarázni, hacsak a legregényesebb színezetbe nem burkolják azt. Nem rég végezte volt be egyik legszebb regényét: „Er ,dély aranykorát“ s most „Kárpáthy Zoltánon“ dolgozott; e mellett töméntelen beszélyt s más mindenféle kisebb-nagyobb mű-vet bocsátván közre. Nyilvános helyeken nem igen lehetett őt látni, mert az irás, olvasás, faragás, barátságos s szerkesztői látogatások igénybe vették minden idejét. E két körülmény tett hát: nagy termékenysége s hogy nyilvános helyeken nem lehejtett őt látni, azon rege elterjedésére szolgáltatott alkalmat. S hogy midőn Jókai egy-egy uj regénye írásához fog, bezárja s magát szobájába, melyből addig nem lép ki, mig az utolsó kötet utolsó lapjára nem írhatja, hogy „vége.“ Ha valaki beszélni íj akar vele, az említett csapó ablakocskán át beszél: ha enni íj akar, a csapó ablakon nyújtják be neki az ételeket, hanem inni hatik eleget, mert ott állanak kályhája párkányán köröskörül a pálinkás czilinderek. Nem is bírná ki ennélkül azt a borzasztó ír munkásságot. Kitől eredt ez a rege, nem tudom. Alkalmasint azon búsz hazafiak valamelyikétől, kik a hon reménysége fölötti bánatukat csak borral hitték eloszlathatni. A csapóablak megnyílását tehát vártam s már nyúltam zsebembe, hogy benyújtsam a kéziratokat. Hanem bámulatomra megnyílt az ajtó, Jókai kilépett s balkezével félig megölelve s betolt a szobába s ott újságokkal teli rakott székre nyomott. S Szemei kérdőleg tekintettek reám. — Egyik barátomtól kéziratot hozok — válaszoltam bátortalanul. A magamért nem mertem szólni. — S ön nem szokott irogatni? — De igen! Ha nem volnék vele alkalmatlan . . . — Csak ide vele. Vegye elő a zsebéből, tudom ott tartogatja. Ily barátságos fogadtatást nem reméltem. Sokáig tartott magánál. Kérdezett: mily irányban dolgozgatunk, mit olvasga-ttunk, kiket választunk előképeinknek. Midőn elmondtam, menynyire bálványozzuk a franczia regényírókat, azoktól óva intett, és az angol regényírókat ajánlotta. Ez volt az egyetlen tanács, mit egész irodalmi pályámon régi írótól nyertem. Hamis, tévútra vezetett dicséretben elégben részesültem, természetesen oly emberek részéről, kik csak önérdeküket tekintették, kik szapora ingyen vagy olcsó munkásokat óhajtottak s nem oda czéloztak, hogy a tehetség vagy a szorgalom neki való téren fejtse ki s érvényesítse munkásságát. Lehetetlen itt forradalom utáni irodalmunk egy sajátságos tüneményét föl nem említenem. Forradalom előtti úttörőinknek kettő érdeme van : egyik az, hogy saját írói működésük által irodalmat teremtettek, a nemzet művelődésére megtették az első lépést; a másik pedig, , hogy a fiatal tehetségekből, vagy kiket ilyeneknek véltek felismerni, szellemi udvart gyűjtöttek maguk körül; akkor irodalmi életünk olyan családias volt, mint a szép lovagoké, vagy a középkori nagy művészeké. Az irodalmi apródok irodalmi maestroink, költészetünk hőseinek körében nemes becsvágyat nyerhettek saját erőik kifejtésére s útbaigazítást tehetségeiknek mily téren való fejlesztésére; az együttlét, a folytonos eszmecsere eszméket költhetett fel bennünk s versenyre buzdíthatott s igy még az is juthatott bizonyos fokú kitűnőségre, kit csupán genialitása odáig sohasem vitt volna. Kazinczyi, Vörösmarthy, Bajza s még néhány más azért is fog irodalmunk egén folytonosan álló csillagként ragyogni, mert elég erővel bírtak bolygókat gyűjteni maguk köré, s elég önzetlenséggel saját fényükben ezeket is részeltetni, miáltal magukat csak szembeszököbbekké, irodalmunk egét csillámlóbbá tették. (Folyt. kőv.) m®B A HtoKUL (Elbeszélés.) Vértesi .A.x*n óidtól. (Folytatás.) — Váljon miért tarthatja mindig zárva a kaput? — kérdezgetek mindenfelé kíváncsian, midőn az első ingerültség némi csillapodásával azok után is kezdtek fürkészni. Hogy ez oknak valami rendkívül nagynak, valami szörnyűségesnek kell lenni, abban mindenki egyetért. Némelyek borzasztó dolgokról beszéltek,amik a Galliani villa falain belül történnek. Sodoma és Gomorrha semmi ahoz képest, ami itt történik. Nappal ott láthatni vasrácson át egész nap az angolt egy 2* 15