Nefelejts, 1872. január-december (14. évfolyam, 1-51. szám)

1872-01-07 / 1. szám

XIV. ÉVFOLYAM NEFELEJTS. 3 lommal adtuk neki magunkat a mathesisnek és geometriának — mert ezt tanította — csakhogy e regények olvashatásában részesítsen megjutalmazásul. De még mindez nem elégített ki: előfizetői lettünk az ekkor Edelmann — ma Lauffer-féle köl­­csönkönyvtárnak s az egyetemi könyvtár olvasótermében foly­tonos harczunk volt az ott alkalmazott öreg Révayval, ki a kért legújabb magyar belletristikai művek helyett lelkünk számára üdvösebb tápláléknak hitte a logarithmatikus tabellákat s Majláth németül, osztrák szellemben irt magyar históriáját; s hogy nézetei fölött, végre mégis diadalmaskodtunk, azt csak azon körülménynek köszönhetjük, miszerint fia, ma Zenta fő­orvosa, iskolatársunk volt, s habár szerette a költői műveket, mégis jó tanuló. Az iskolai élet apróságaival nem fogom untatni az olvasót s csak azokat említem föl, melyek azon korszak irodalomtörténe­téhez habár mellékes,de jellemző adatok. Irodalmi kísérleteink azon természetes eszmére vezettek, hogy szerkesztőnk szépiro­dalmi lapot, melyből minden héten egy-egy írott szám jelent meg, s mert saját osztályunk erői azt nem láthatták volna el elég dolgozattal, az alattunk álló osztály „tehetségeit“ is elfogad­tuk munkatársakul, így jöttünk Győry Vilmossal leglőször érintkezésbe, ki csakhamar kedves barátunkká, az ifjú szövetség harmadik tagjává lett. (Folyt, köv.) Imm­a h­awnii". (Elbeszélés.) "Vértesi Arnoldtól. Pisa hatalmas respublika lehetett valaha, országokat hó­dított, és hajóhadakat sülyesztett a tengerbe; s hogy a harczias szellem még ki nem halt egészen, tanúságot tesz róla az a 18 késelési, eset, mely tavaly télen ottlétem alatt fordult elő s melyek legtöbbje oly szakavatottsággal intéztetett, hogy ötöt kivéve, az orvosi tudománynak sem maradt egyébb teendője, mint hi­vatalos látleletet állitni ki a halál mineműségéről, melynek pél­dáját Romulus óta nem látta a világ. És mégis volt idő, midőn egy angol gentleman egymaga háborút mert folytatni Pisa összes lakossága ellen s mint azt ez elbeszélés folytán látni fogjuk, győzelmesen be is fejezte, teljesen antik modorban s oly sikerdús stratagemával. Aki járt valaha Pisában, talán emlékezni fog a Galliani villára. Jelentéktelen, sárgára meszelt, egyemeletes ház, valami félórányira a várostól. A házon semmi rendkívüli, semmi neve­zetes. A kertben nincs semmi különös: egypár babérfa, aylan­­thus és ákácz, a falak mellett felfutó rózsák és narancsbokrok. Két jámborképű kövér márványoroszlán a kapuban tudtul adja az idegennek, hogy a föld, melyen jár, a művészek hazája. " Beljebb a lépcsőzet tetején megint kettő ül, még együgyűbb és még kövérebb kinézésű. A művészetnek mi sem nehéz, Af­rika szilaj vadjait is képes megszelidíteni. S­zanaszét aztán még szobrok álltak, mint az az olasz kertekben szokásos, lelkiismeretes pontossággal ki lévén szá­mítva, hogy a kő ép oly mértékben legyen képviselve, mint a­­ fa s ily módon föntartassék az egyensúly a természet két or­­­­szága: a növény- és ásványország közt. A szobrokon sem volt semmi különös. Nimphák voltak, fatinok és angyalok, békés harmóniában összeegyeztetve a pol­­­gány mythologiát a keresztény religióval, s mindegyikök egy-­­ formán behúzva világossárga festékkel, ami nem természetes szine ugyan sem az angyaloknak, sem a nimpháknak, hanem a szigorú erkölcsű tulajdonos által hihetőleg illedelmi szempont­ból alkalmaztatott az utóbbiakra, s nehogy az egyenlőség elve megsértessék, kiterjesztetett az előbbiekre is. Morális tekintetben tehát mit sem lehetett fölhozni e kert és villa ellen. A nimphák oly rútak voltak sárga köntösük­ben, hogy senkinek sem jutott eszébe rajtuk legeltetni szemeit s bátran közsétára bocsátathatott a kert, a közönség emberem­lékezet óta élvezte is e szabadalmat. Hogy miért látogatták sajátkép e kertet, arra nem tudott nekem senki teljes fölvilágosítást nyújtani. Legilletékesebbnek látszik azonban az a gyanítás, hogy az emberek azért gyalo­goltak ki ide félórányira, hogy alkalmuk legyen a márvány lóczákra leülni, köztudomású dolog lévén, hogy az embernek fá­rasztó gyalogolás után semmi sem esik oly jól, mintha feleba­rátja elől elfoglalja az ülőhelyet. Beati possidentes. Fájdalom ez élvezetet rendesen drágán kellett megfizetni. Signor Bartolini pátienseinek egy nagy részét a Galliani villából nyerte. A hideg márványkövön ülésnek gyomorgörcs és min­denféle más meghűlési baj lett következménye. A gyönge lel­­küeket néha ez aztán vissza is rasztotta, de végre is rende­sen győzött az emberi természet az orvosi tilalmon s a felüdül­tek újra elfoglalták a márvány lóczát, diadalmasan leküzdve a betegségtől való félelmet. így telt el rendesen a tél és tavasz változatosan meghű­lés és felüdülés közt. Az olasz alhasi orgánumok kitűnő szerve­zete megnyugtathatta egyébként a helybeli lakosságot, hanem a barbárok hordái közt, kik roncsolt tüdővel idecsődültek a vi­lág minden részéből, versenyezni az olaszokkal a Galliani villa márványlóczái fölött, rettenes pusztítást vitt végbe a halál. Örülniök kellett volna hát, midőn valami angol gentle­man bérbe vette a Galliani villát s egyszer csak zárva találták a kert kapuját a sétálók és a kapu felett nagy fekete táblán e fölirást: „E vietato l’ingresso per le donne.“ (Tilos a bemenet a nőknek.) Dehogy őrültek! Az idegenek lármáztak legjobban a pi­sai lakosság jogainak e csorbítása ellen, s a gyöngéd nem, mely pedig tagadhatlanul csak nyert egészségügyi tekintetben a ne­vezett tilalom által, a legnagyobb zajt ütötte. Hallatlan vakme­rőség: megtiltani nekik a belépést e kertbe! Egy tollvonással megfosztani az egész női nemet társadalmi jogaitól! Mily ar­­czulcsapása a czivilizatiónak! És ezt a XIX. század közepén ! Rettenetes lárma lett belőle. Az idegenek felzúdították a hely-,­belieket, a nők feltüzelték férjeiket. A jogtudomány és az iro­dalom közbeavatkozott s mint rendesen, még jobban elrontotta a dolgot. A helybeli lap két egész hasábon át rettenetes philip­­pikát intézett a bitorló barbár ellen, ki Olaszország gyermekeit ki akarja zárni a földről , melyet évezredek óta őseik vérén örököltek. Ki mer vakmerő kézzel korlátokat von­ni a legnemesebb nép millióinak ? Pisa népe, mely egy századon át védte egykor hősi harczban, végelkeseredéssel ha­zája szabadságát Florencz ellen, nem fajult el ma sem és nem fog engedni egy talpalatnyit sem földjéből, hajszálnyit sem jo­­­gaiból. Föl, föl a bitorló ellen! Szerencsére a hatóság bölcsesége gondoskodott arról, hogy megnyirbálhassanak az irodalom szárnyai s ily módon eleje vétessék, hogy messzebb ne repüljön, mint a mennyire a hatóság megengedhetőnek véli. Még az öreg Leopold nagyher­­czeg idejében történt ez az eset, kinek uralkodása most is bol­­dog emlékezetében él még valamennyi koldusnak, fatolvajnak és orvadásznak egész Toskanában. Áldott, békeszerető öreg úr

Next