Nefelejts, 1872. január-december (14. évfolyam, 1-51. szám)

1872-05-26 / 21. szám

246 NEFELEJTS, főzött erővel munkálkodhatom boldogságod megalapításán, mert megmentettél az életnek.“ És amint ezt mondta anyára-zo­­kogva tette össze kezeit s könyörgött, esdekelt, mint még talán egy anya sem gyermekének. Majd meg körülfont karjaival, és a felin­dulástól elfojtott hangon rebegte: csak ez egy kérést teljesítsd le­ányom! . . . így még soha sem láttam őt. E váratlan eset minden­­ erőmet felülmúlta. Mit tehettem most,midőn a hatalmas, tisztelet­­telj­es alak helyett egy uj, egy soha nem látott anyai arcz sápadtan,­­ reszketőleg várta a feleletet. Ő ekkor már nem a régi, ko­­moly, magasra tartó consulné volt, hanem a gyermeki szívet megrázó édes­anyai ar­a, kinek szemeiből a feltétlen bizalom is sugárzott, ki — lelki állapotából látszott — tőlem boldogságot,­­ és nem halált várt. Szívverése soha sem volt hevesebb, engem szorító karjai forróbbak mint, most, e pillanatban. Ő eddig rideg volt, az előttem fölfedezett titok rágódott keblén, s ha most e féreg mellé még egyet teszek a kínzó „nemű­mel, akkor óh is- e­ten­ elvesztettem őt, s boldogság helyett örökös kint hordok szi­vemben, s ekkor önt sem tudnám úgy szeretni . . . talán ön is­­ megvetne ... A perczek halálosak voltak; keblem nyomasz­tólag lihegett, agyam égett s szivem határtalanul dobogott.­­ Isten itélőszéke előtt nem lehetnek ily borzasztó pillanatok!... ^ Egyetlen mentő gondolat sem volt számomra; nem szerelmem, nem jó­önnek ártatlansága, s végre nem közös boldogtalanságunk érzete. Fejem zúgott, erőm elveszett s eszméletem megtagadott. És anyám, az ő tekintete már kétkedni kezdett erős küzdelmem felett, s bátorítólag szorított kebléhez . . . „Szólj, beszélj gyere­r­mekem!“ susogta fülembe. Izzó vérem gyöngébb kezdett lenni, a szivem lassabban vert és lelkem, lelkem talán elhalt, mert nem emlékszem, mint mondtam ki a „nem“-et, mint döftem kést szivembe . .. A jelenetnek vége lett. Sorsom tragoediája be­záródott. S ha azelőtt anyám átkai mint szörnyek rémítették a lelkemet, nem kevésbé kisérnek az ön hangos panaszai, az ön kétségbeejtő szelleme­s átkai ... ha ön engem átkozni tudna? Ön nem dobálhatja kövekkel lángoló szívemet, mely ön után annyit eped, mely önt örökké fogja szeretni. A végzet meg-­­ foszthatott öntől, de nem hiszem, hogy örökre! Milyen szó- a­morú sors! Még oly fiatal vagyok, s máris a legnagyobb fájda-­­­lom szakgatja életem fonalát. Minden oly rózsás, oly ragyogó volt, mintha csupa mosoly lett volna a világ. Mióta önt nem látom, nem ismerem a mosolyt, csak a könyeket, mik el nem s tűnnek pilláimról. Nem, jó érzetem súgja, hogy ön nem fogja mondani azokra: krokodilkönyek ! Ha még egyszer láthatnám­­ önt, de nincs reményem . . . Tartok, hogy e végzet ily szeren-­­ csére sohasem érdemesít. Milyen nagy a világ, s mennyi út vesz el benne! Várjon melyik útra lépjek ? miben keressek vigaszt ? vagy belerohanjak, nekimenjek a világnak, hogy gyönyöreibe­­ vesszek el? Hova nem visz kétségbeesésem! Nekem nem sza­­­­bad mást szomjúhozni, mint önt, ki elveszett nekem, de szívem­nek soha! Soha ! mily nagy szó, sehol nincs határa, a végzet sem állhat neki ellen. Mit írjak napjaim folyásáról? Ön olvasott­­ a hajóról, mit a tengeri vész kénye kedve szerint hány vet, így­­ vagyok én is, igy múlik nap nap után. Bocsásson meg kérem! csak egy engesztelő szót mondjon nekem a távolból, s még ak­kor is, midőn már ön elfeledett, mert kell hogy feledjen! még akkor is édesen fog emlékezni önre: Efimiája.“ Szegény gyermek! sóhajtottam, midőn levelét már tízszer s is átolvastam. A végzet minket választott a boszuló kéz eszköz­ei­zelül. Elképzeltem megtört szivének jajjait, es magányos per- k­ezeit, bánatát s egész kétségbeesését. A consulné tehát meggyó-­­­gyul kettős boldogságunk­ árán. Néném nyugodtan pihenhetett sír-­­ jában, többé senki sem szert átkokat porára. Édes, dráganéném!­­ És te csodálatos lélek! te szép leányka, feledj el engem! soha se jussak eszedbe. Légy boldog, arczodon derüljön fel a vidám mosoly, mit annyit bámultam, s miben oly tisztán lát­tam ártatlan lelked szépségeit, erényeid gyémántfényét s drága szerelmedet . . . Feledj el gyönyörű eszményképe létemnek, s­ ti bűvös kék szemek soha se emlékezzetek reám! . . . Ezt küldöm utána a távolba, s aztán még egyszer, utoljá­ra, egy éjjel belovagoltam a városkába, s isten hozzádot mond­tam a háznak, hol ő lakott. Többé úgy sem hozhat vele össze a sors. Két nap alatt ügyeimet rendeztem, mert elhatároztam elhagyni a helyet. Katona kívántam lenni, s oda siettem hol előbb ér el a halál. Frigyes úrra biztam a fehér házat, s minden birtoko­mat, magam pedig egyenesen Bécsbe mentem. Épp ekkor hire járt az olasz hadjáratnak Lombardia miatt, s igy könnyen nyer­hettem hadnagyi rangot a hadseregben. Rövid idő után csak­ugyan háborúba mentünk. IX. Az olasz hadjáratot végig harczoltam, s Villafrancánál szépen békét kötöttünk. A halált hiába kerestem, hasztalan vetettem magam a legsűrűbb golyó­zápor közé, az élet nem hagyott el. Mintha csak lelkemhez lett volna varrva testem; csak egyetlen golyó ért, s az sem volt halálos. Pedig mint kí­vántam, hogy szívemet hasítsa át valami gyilkos eszköz, ha mindjárt kartács lett volna is! Hanem a sors könyörtelen volt, a helyett mellemet érdemrenddel ékesítette fel, s a hadnagyocs­kából kapitányt csinált. Mikor az élet már nem bir becscsel, akkor mosolyog leginkább az emberre, akkor tetézi el javaival. Milyen iróniája a végzetnek! De hagyjuk intézni az emberiség sorsát. A háború után sebemmel fürdőre utaztam. Nyugalmas helyre vágytam, azért Mehádiát választottam. Kissé elmélkedni akartam a világról, de a mulató fürdői közönség egészen más nézetben volt, s az ember zajosabb életben találta magát, mint­sem Mehádiáról valaki elhinné. Egy második Baden-Badennek tűnt fel nekem. Itt is, mint mindenütt a fürdőkön, több a mu­lató, unalmát elűző vendég volt, mint szenvedő beteg. A mold­vai s bessarábiai bojárnék nagy gyémántjaikat mutogatták, s naponként új ruhában jelentek meg a sétatéren. A léha bojár uracsok pedig bankot tartottak, s nagyban játszottak. A divat nyelve franczia volt. Néhány angol dandy bolondnál bolondabb beszédekkel mulattatta a közönséget, kivált a tetszelgő delnő­ket, kik a toilette vizeiből és poraiból napról napra rózsásabb arczczal jelentek meg. A hangos csevegés s a mindenféle üres fecsegés még a betegeket sem hagyta nyugodni. Nekik is jutott a labda­csokból. Emlékszem egy angolra, ki komoly arczczal adta elő, hogy Afrikában mily jó tigris rost-beuföt evett. És a közönség jót nevetett. Egy másik még nagyobb dologgal állott elő. Ez a fia­tal angol a legszebb dandy volt, minőt csak képzelni lehet. Finom, elegáns nagyvilági fi, ki előtt nem minden hölgy szive tudna helyt állani. Kivált ha úgy kedvükben jár a nővilágnak, mint ezt a fiatal angol tette. Minden hölgyet ismert, s mind­egyiknek tudott valami szép szót mondani. Az én asztalomnál szokott ebédelni, s így apró élményeit, kalandjait mind hallot­tam. Annyi bizonyos, hogy szépsége rendkívül különcz termé­szetével öszhangzatb­an állott. A­ki fecsegéseit hallotta, le­hetetlen, hogy mulattató történetkéit másnak tartotta volna, mint ügyesen kigondolt hazugságoknak, a h­umor mázával — a valóság rovására. XIV. ÉVFOLYAM

Next