Nefelejts, 1872. január-december (14. évfolyam, 1-51. szám)
1872-05-26 / 21. szám
246 NEFELEJTS, főzött erővel munkálkodhatom boldogságod megalapításán, mert megmentettél az életnek.“ És amint ezt mondta anyára-zokogva tette össze kezeit s könyörgött, esdekelt, mint még talán egy anya sem gyermekének. Majd meg körülfont karjaival, és a felindulástól elfojtott hangon rebegte: csak ez egy kérést teljesítsd leányom! . . . így még soha sem láttam őt. E váratlan eset minden erőmet felülmúlta. Mit tehettem most,midőn a hatalmas, tiszteletteljes alak helyett egy uj, egy soha nem látott anyai arcz sápadtan, reszketőleg várta a feleletet. Ő ekkor már nem a régi, komoly, magasra tartó consulné volt, hanem a gyermeki szívet megrázó édesanyai ara, kinek szemeiből a feltétlen bizalom is sugárzott, ki — lelki állapotából látszott — tőlem boldogságot, és nem halált várt. Szívverése soha sem volt hevesebb, engem szorító karjai forróbbak mint, most, e pillanatban. Ő eddig rideg volt, az előttem fölfedezett titok rágódott keblén, s ha most e féreg mellé még egyet teszek a kínzó „neműmel, akkor óh is- eten elvesztettem őt, s boldogság helyett örökös kint hordok szivemben, s ekkor önt sem tudnám úgy szeretni . . . talán ön is megvetne ... A perczek halálosak voltak; keblem nyomasztólag lihegett, agyam égett s szivem határtalanul dobogott. Isten itélőszéke előtt nem lehetnek ily borzasztó pillanatok!... ^ Egyetlen mentő gondolat sem volt számomra; nem szerelmem, nem jóönnek ártatlansága, s végre nem közös boldogtalanságunk érzete. Fejem zúgott, erőm elveszett s eszméletem megtagadott. És anyám, az ő tekintete már kétkedni kezdett erős küzdelmem felett, s bátorítólag szorított kebléhez . . . „Szólj, beszélj gyerermekem!“ susogta fülembe. Izzó vérem gyöngébb kezdett lenni, a szivem lassabban vert és lelkem, lelkem talán elhalt, mert nem emlékszem, mint mondtam ki a „nem“-et, mint döftem kést szivembe . .. A jelenetnek vége lett. Sorsom tragoediája bezáródott. S ha azelőtt anyám átkai mint szörnyek rémítették a lelkemet, nem kevésbé kisérnek az ön hangos panaszai, az ön kétségbeejtő szellemes átkai ... ha ön engem átkozni tudna? Ön nem dobálhatja kövekkel lángoló szívemet, mely ön után annyit eped, mely önt örökké fogja szeretni. A végzet meg- foszthatott öntől, de nem hiszem, hogy örökre! Milyen szó- amorú sors! Még oly fiatal vagyok, s máris a legnagyobb fájda-lom szakgatja életem fonalát. Minden oly rózsás, oly ragyogó volt, mintha csupa mosoly lett volna a világ. Mióta önt nem látom, nem ismerem a mosolyt, csak a könyeket, mik el nem s tűnnek pilláimról. Nem, jó érzetem súgja, hogy ön nem fogja mondani azokra: krokodilkönyek ! Ha még egyszer láthatnám önt, de nincs reményem . . . Tartok, hogy e végzet ily szeren- csére sohasem érdemesít. Milyen nagy a világ, s mennyi út vesz el benne! Várjon melyik útra lépjek ? miben keressek vigaszt ? vagy belerohanjak, nekimenjek a világnak, hogy gyönyöreibe vesszek el? Hova nem visz kétségbeesésem! Nekem nem szabad mást szomjúhozni, mint önt, ki elveszett nekem, de szívemnek soha! Soha ! mily nagy szó, sehol nincs határa, a végzet sem állhat neki ellen. Mit írjak napjaim folyásáról? Ön olvasott a hajóról, mit a tengeri vész kénye kedve szerint hány vet, így vagyok én is, igy múlik nap nap után. Bocsásson meg kérem! csak egy engesztelő szót mondjon nekem a távolból, s még akkor is, midőn már ön elfeledett, mert kell hogy feledjen! még akkor is édesen fog emlékezni önre: Efimiája.“ Szegény gyermek! sóhajtottam, midőn levelét már tízszer s is átolvastam. A végzet minket választott a boszuló kéz eszközeizelül. Elképzeltem megtört szivének jajjait, es magányos per- kezeit, bánatát s egész kétségbeesését. A consulné tehát meggyó-gyul kettős boldogságunk árán. Néném nyugodtan pihenhetett sír- jában, többé senki sem szert átkokat porára. Édes, dráganéném! És te csodálatos lélek! te szép leányka, feledj el engem! soha se jussak eszedbe. Légy boldog, arczodon derüljön fel a vidám mosoly, mit annyit bámultam, s miben oly tisztán láttam ártatlan lelked szépségeit, erényeid gyémántfényét s drága szerelmedet . . . Feledj el gyönyörű eszményképe létemnek, s ti bűvös kék szemek soha se emlékezzetek reám! . . . Ezt küldöm utána a távolba, s aztán még egyszer, utoljára, egy éjjel belovagoltam a városkába, s isten hozzádot mondtam a háznak, hol ő lakott. Többé úgy sem hozhat vele össze a sors. Két nap alatt ügyeimet rendeztem, mert elhatároztam elhagyni a helyet. Katona kívántam lenni, s oda siettem hol előbb ér el a halál. Frigyes úrra biztam a fehér házat, s minden birtokomat, magam pedig egyenesen Bécsbe mentem. Épp ekkor hire járt az olasz hadjáratnak Lombardia miatt, s igy könnyen nyerhettem hadnagyi rangot a hadseregben. Rövid idő után csakugyan háborúba mentünk. IX. Az olasz hadjáratot végig harczoltam, s Villafrancánál szépen békét kötöttünk. A halált hiába kerestem, hasztalan vetettem magam a legsűrűbb golyózápor közé, az élet nem hagyott el. Mintha csak lelkemhez lett volna varrva testem; csak egyetlen golyó ért, s az sem volt halálos. Pedig mint kívántam, hogy szívemet hasítsa át valami gyilkos eszköz, ha mindjárt kartács lett volna is! Hanem a sors könyörtelen volt, a helyett mellemet érdemrenddel ékesítette fel, s a hadnagyocskából kapitányt csinált. Mikor az élet már nem bir becscsel, akkor mosolyog leginkább az emberre, akkor tetézi el javaival. Milyen iróniája a végzetnek! De hagyjuk intézni az emberiség sorsát. A háború után sebemmel fürdőre utaztam. Nyugalmas helyre vágytam, azért Mehádiát választottam. Kissé elmélkedni akartam a világról, de a mulató fürdői közönség egészen más nézetben volt, s az ember zajosabb életben találta magát, mintsem Mehádiáról valaki elhinné. Egy második Baden-Badennek tűnt fel nekem. Itt is, mint mindenütt a fürdőkön, több a mulató, unalmát elűző vendég volt, mint szenvedő beteg. A moldvai s bessarábiai bojárnék nagy gyémántjaikat mutogatták, s naponként új ruhában jelentek meg a sétatéren. A léha bojár uracsok pedig bankot tartottak, s nagyban játszottak. A divat nyelve franczia volt. Néhány angol dandy bolondnál bolondabb beszédekkel mulattatta a közönséget, kivált a tetszelgő delnőket, kik a toilette vizeiből és poraiból napról napra rózsásabb arczczal jelentek meg. A hangos csevegés s a mindenféle üres fecsegés még a betegeket sem hagyta nyugodni. Nekik is jutott a labdacsokból. Emlékszem egy angolra, ki komoly arczczal adta elő, hogy Afrikában mily jó tigris rost-beuföt evett. És a közönség jót nevetett. Egy másik még nagyobb dologgal állott elő. Ez a fiatal angol a legszebb dandy volt, minőt csak képzelni lehet. Finom, elegáns nagyvilági fi, ki előtt nem minden hölgy szive tudna helyt állani. Kivált ha úgy kedvükben jár a nővilágnak, mint ezt a fiatal angol tette. Minden hölgyet ismert, s mindegyiknek tudott valami szép szót mondani. Az én asztalomnál szokott ebédelni, s így apró élményeit, kalandjait mind hallottam. Annyi bizonyos, hogy szépsége rendkívül különcz természetével öszhangzatban állott. Aki fecsegéseit hallotta, lehetetlen, hogy mulattató történetkéit másnak tartotta volna, mint ügyesen kigondolt hazugságoknak, a humor mázával — a valóság rovására. XIV. ÉVFOLYAM