Nefelejts, 1872. január-december (14. évfolyam, 1-51. szám)
1872-10-20 / 42. szám
Boldogtalanságom oka. Sors! mit vétettem én neked, Hogy úgy törsz ellenem? S hogy annyi gyötrő kínokkal Töltötted el szivem ? Hányan vannak, a kikre te Kegyes szemmel tekintsz, S örömvirágot ujjokra Pazar kezekkel hintsz? A boldogságnak mézkelyhét Oh! hánynak nyújtod át! Mig énnekem fukar kezed Mindig csak ürmöt ád ! Megérdemlem a sok csapást? Ha igen, mondd miért ? Ha nem, minek sajtolsz ki hát Belőlem annyi vért ? Avagy talán a boldogság Oly mélyen rejlő kincs, A melyet föltalálnia Szivemnek joga nincs ? De ah! mit is beszélek én, Sors hogy lehetne ok? Bajomnak egyik főoka Nem más, mint — én vagyok! Igen, minek szerette szám, Kit úgy sem bírhatok, E gondatlanságért tehát Méltán lakolhatok. Halvay. WOURMAK Regény. Irta: Madarassy Klotild. (Folytatás.) — Te bolond ábrándozó! Lehet-e egy millióval biró férj mellett boldogtalannak lenni ? — Ne szakítson el Leótól, —folytatom l csengésemet, — ne okozzon neki, ki engem annyira szeret, oly nagy bánatot! — De én épp azt akarom, hogy ő szenvedjen ! — kiált a mostohám önfeledt haragjában. — Azt akarom, hogy kétségbeessék, hogy érezze boszúm egész súlyát! S azért kell a bankár nejévé lenned. — Soha! — mondám bús határozottsággal. E szóra mostohám dühösen rohant felém s jobbját reám emelé. Én egy lépést hátráltam, s a sértett lélekbüszkeség néma fájdalmával és szemrehányásával függesztém reá szemeimet. Ő gyülöletteljes tekintetet vetett reám s önkénytelen megszégyenüléssel eresztőle karját. De a jövő pillanatban megragadva fejemet, durva erőszakkal vonta le ujjamról Leo jegyzálogát. Szó nélkül siettem elhagyni lealáztatásom színhelyét. Szobámba zárkózva, égő agygyal, lázasan lüktető erekkel rogytam a pamlagra. Arczomon a sértettség és szégyenérzet forró könyüi peregtek alá, midőn elgondolom, hogy mostohám León töltendő nemtelen boszujának vak eszközévé akar engem lealacsonyitani. A heves sírás égető könyüi nem enyhítők, sőt növelék izgatottságomat. Beláttam, hogy itt a néma tűrés, a tétlen ellentállás nem elegendők többé, hogy itt elszántsággal cselekedni kell, mégpedig gyorsan és haladéktalanul, mert következő napon az eljegyzés, egy hét múlva pedig az esküvő várt reám. E gondolatok által felvillanyozva szöktem fel helyemről és sebesen járkálva fel s alá, eszmét és módot kerestem e gyűlölt házasság elől menekülhetni. Az idő este felé járt s mostohám nemsokára színházba volt menendő, amit ritkán mulasztott el; egyedül ezen idő alatt lehetek valamit tennem. De mit? Hová, kihez forduljak segítségért ? Leóra gondoltam, ki, mint mostohám önkénytelenül elárult előttem, a városban időzött. De hogyan ? gondolom tovább. Bajba döntsem őt, ki megtudva a dolog állását, hevességében kész volna a legnagyobb végletekre. Nem, ő hozzá nem folyamodhatom. Nekem egy higgadt, de ’ egyszersmind részvevő lélek, egy gyöngéd női szív tanácsára és vigaszára volt szükségem, s ah! találhattam-e ilyet környezetemben ? Szivszorongásaim, tépelődéseim közepett, mintegy felsőbb sugallatra, támadt fel bennem egy emlék. Egy hölgyre emlékezem, kivel életemben csak egyszer találkozom, de akit nem bírtam azóta feledni. E hölgy a főváros egyik legszebb, leggazdagabb delnője, az ünnepelt Z* Anna , özvegy grófnő, atyám nővérének idősb leánya volt. Bájos unokanénémet a már egyszer érintett körülményeknél fogva, t. i. hogy atyám második házassága miatt az előkelő világgal, sőt legközelebbi rokonaival is meghasonlásba jővén, azokkal folytonos feszültségben élt — ugyszólva csak látásból ismerem. De mindamellett, hogy mostohám más hölgyek birálgatása közben ő ellene is élesen kikelt, s házi