Nefelejts, 1872. január-december (14. évfolyam, 1-51. szám)

1872-02-25 / 8. szám

Boldog vagy-e, hogy elhagyál? Tudtál-e elfeledni? Nem, nem vagy boldog s alakom Nem szán nyomodba lenni! Ha szeretői: most is szeretsz, S­epeszt, gyötör a bánat; Ha szeretői: most sírsz —H a­mint Én sirok teutánad­ , Boldog vagy-e, hogy elhagyál? Szépek-e éji ál­mid ? Hazudsz! te boldog nem vagy, és Csillagod nem világit! A kényelem hiába csal, Lámpád hiába pislog: Szobád sötét, szemed nehéz. . . A szerelem mert nincs ott! — Boldog vagy-e, hogy elhagyál ? Nem érzed-e nagy vétked? Két boldogságot zúzni szét, Oh az iszonyú vétek! Bús hitvesed arczodba néz. . . Mosolygsz . . . s ő titkon szenved . . . Szenvedsz te is ... s én keresem Az eltűnt életkedvet. — Boldog vagy-e, hogy elhagyál ? Nem vágysz-e olykor hozzám? A múltakat, mint én, te is Tudom, hogy visszahoznád! Oh hadd! késő van! s tán ha majd Rád új viharok járnak, Jöjj vissza akkor, ha szeretsz! Én szerettelek s várlak! " Benedek Aladár. m m ! — Beszély — írta: Tóvölgy­i Titusz. (Folytatás.) „Nem értem ezeket az embereket“ —gondolá magában,— semmijök sincs, a haszonbérből kipottyantak, s a­helyett hogy búsulnának, hát boldogok. — Rettentő könnyelműség. Én fejbe lőném magamat.“ Ugyanezt gondolta reggel is, midőn Ede és Etelka a meg­elégedéstől ragyogó arczczal kisérte őt kocsijáig. — A könnyelműség non plus ultrái, — mormogd amint az országújra kiért, s annyira kedvetlen volt, hogy még a ló­hajtást is kocsijára bizá. Harmadik fejezet. És aztán oly hamar múlt a perez, az óra. Máskor úgy várja az ember a szent György napot, mert tulajdonképen akkor történik a tavasz fölszentelése és következnek az állandó jó idők, — most azonban oly félelmes, oly fájdalmas volt e nap közeledtének tudata, mintha meg kellett volna akkor halni, va­lakinek, kit nagyon szeretett a szív. Ha nem valakinek is, de valaminek meg kellett halni va­lóban, s az nem volt más, mint az előre kipányvázott családi nyugalom. Itt e csendes hajlékban élték át a mézes heteket, a mézes hónapokat, a mézes éveket; minden fához, minden­ kőhöz egy­­egy kedves emlék volt kötve. Itt született a kis Gyula, a kis Leóna, itt fakadt az élet valódi boldogságának azon nektára, melyek megelégedésnek hívtak. Úgy megszokták már, hogy majdnem magukéinak nézték e helyet, hol a világi hiúság czifra nyomorának határán kivül valódi kis paradicsomot alko­tónak. S ime a sors talán megirigylé boldogságukat, hogy min­den ok és bűn nélkül elragadja tőlük az édent. — De mond csak Edém — szólt Etelka, midőn férjét bú­sulni látta, — mi tette e helyet oly kedvessé előttünk, nemde hogy szerelmünk, s vájjon nem viszszük-e azt magunkkal min­denhova? Tudod-e, mit mondtál egykor, hogy mellettem nem

Next