Nefelejts, 1872. január-december (14. évfolyam, 1-51. szám)
1872-10-27 / 43. szám
I. Este van már, este van, lement a nap. Göngyvirágom, hajh, heh rég nem láttalak ! A mióta sírba tettek violám: A búbánat éjszakája szállá rám . . . Künn csendesen fuj a szellő, hull a hó, A szomszédban lakodalom, vigadó, Kis lakomban magam vagyok s a bánat, Sűrű kények öntözgetik arczámat. Ablakomból meglátszik a temető. Hejh, ott nyugszik a leghívebb szerető! Beh szeretném, ha az Isten elvenne. Virradóra hogy lehetnék mellette. II. Kis kertem virága Elhervadt, kiszáradt! Elhervadok én is Galambom, utánad! Hervatag virágszál Kivirul a nyáron. Sohasem érem meg, hogy A szivem ne fájjon ! Fehér galamb szállott A ház tetejére, Sötét bánat lakik Szivem közepében. Az a fehér galamb fessze-messze szállhat, De soha ki nem száll Szivemből a bánat. VMdfeML Regény. Irta: Madarassy Klotild(Folytatás.) Vannak jelenetek az életben, melyek leírására minden toll, elmondására minden nyelv szegény ;átérezni, azaz: átélvezni, átszenvedni (lehet azokat csak, — de nem szavakba foglalni. ) Ilyen volt az atyámmal eltöltött nehány perez, melyek lefolyta alatt az ajkak elnémultak s csak a szivek beszélték azon istentől eredő szótalan, hangtalan nyelvét az érzelmek-nek, melyet egyedül a kölcsönös szeretet bir megérteni. Kérelmet és bocsánatot, megbánást és kibékülést sugalltak egymásnak közel dobogó sziveink. Anna, a béke nemtője, meghatottságot ,■és benső örömet tükröző arczczal, tőlünk nem messze állott. Aztán lassan közelítve, szép kezei egyikét atyámnak, másikát nekem nyújtván, egy angyal szelídségével mondá: — Kedves bátyám! tévedni, hibázni , emberi dolog, de azt megbocsátani — isteni. (Legyen a béke kegyed és leánya közt szentelés örök! E szegény gyermek eléggé bűnhődött! i önkénytelen botlásáért. J Atyám egy meleg csókot nyomott hóm-! (lokomra. Ez volt Anna szavainak néma meg- ' erősítése. Unokanéném is nyájasan hajolt hozzám!! És végigsimítva könytöl nedves arczomat, biztató! (hangon szólt: ) — Szüntesd meg a kényeket, édest sgyermekem ! s pihend ki hevélyeidet. Én most! S jó atyáddal fogok egy kissé egyről-másról be-! !szélgetni. — S karon fogván őt a mellékszobába! !" vezeté. „ Nem tudom meddig tarthatott e beszélgetés mert távollétük alatt, daczára az élénk érdeknek, a melylyel ez értekezés eredményét, mint sorsom eldöntését vártam, — kifáradt gondolkodási tehetségem — s lankadt idegeimen bizonyos zsibbadás, egy neme a félálomnak vett ■ erőt, mely csakhamar könnyű szunnyadásban ment át. !. Közeledő léptek téritének magamhoz. Atyám és Anna állottak előttem. ! — Az ártatlanság szendere! — jegyzém meg mosolyogva az utóbbi. Kissé elszégyelve magamat, siettem helyemről felkelni, de atyám s unokanéném közbevévén, újra leülni kényzelének, mialatt ők is helyet foglaltak mellettem. — Most, kedves Valériám, — kezdé Anna nyájas komolysággal, —figyelj szavaiméra, melyekből meg fogod érteni jó atyád téged illető határozatát. Félénken emelem tekintetemet atyám arczára, de azon nem találtam semmi aggasztó kifejezést. Némi nyugtalanság és zavar mellett, csupán jóakarat volt ott olvasható. Anna fölényének hatása félreismerhetlen volt nála. S Aztán gonosz szelleme távol volt tőle. . . s ilyenkor ő mindig jó és igazságos szokott lenni. — Mindenekelőtt, — szólalt meg újra Anna, — sietek téged a fölött megnyugtatni, a mi leginkább aggaszt; t. i. kedves gatyád nem kényszerit F*, bankárhoz nőül s menni. Hálásan szoktám ajkaimhoz atyám kezét. — Hanem azért most egyelőre, — beszélé tovább amaz, s mintegy keresni látszék I a szavakat, melyek az elmondandó dolog kellemetlen hatását reám némileg enyhíthetnék, — hanem azért P*-veli összeketésed is elmarad, azaz: csak elhalasztatik, — siete hozzája Biró Pál.