Nefelejts, 1873. január-december (15. évfolyam, 1-52. szám)
1873-10-19 / 42. szám
XV. ÉVFOLYAM -----------------------------------------------------------------------------^ — Szólj, Gábor nincs közeledben? — Igen, itt van mellettem! Honoratus kérdezteti, vele óhajt-e a zárdából távozni ? — Mondja meg testvér, hogy nekem még közölni valóm van Annunciátával, és szokott utamon, majd csak későbben fogok távozni a zárdából, — válaszoltam én. — Addig is engedjék meg, hogy őrködjem biztonságuk felett, — jegyzé meg Stefanie és nyugalmas éjszakát kivánva, csendes, vigyázó léptekkel távozott. Annunciata folytatta: • — .... Az én életem lett áldott, szerető jó anyám halála. — A szegény gyermeknek megeredtek könyei, és egy félnegyedórára elhallgatott. — Későbben zokogással meg-megszakitva fűzte tovább történetének elejtett fonalát: — ... feledhetlen jó anyám eltakarítása után, mint arról több évek múlva értesültem, még mindig rabként szenvedő atyám közbenjárása és kérelme folytán, az irgalmasnénék gondviselése alatt álló „gyermek-menházban“ helyeztettem el. Nyolcz éves , valék, mikor atyám halálának, s azon végakaratának, hogy a zárdaszüzek közé avattassam fel magamat — tudtul adásával életreményeim minden szálait széttépték. — E naptól kezdve testben, lélekben a zárdának neveltetem; tizenegy éves koromban mint novilla léptem be az ursuliták közé, tizenöt éves koromban pedig— kevéssel ezelőtt letettem a legszigorúbb fogadalmat. — Meggyőződött-e mindezek után Gábor, hogy mi sohase lehetünk az egymáséi ? Nehéz, sötét fátyol terült lelkem elé, s én csak nehezen bírtam a ködös gondolatok hínárjából kibontakozni. — Örökké egymáséi leszünk! szóltam a szív szeplőtlen érzésével, ha testben nem, de lélekben. — Meggondolta-e Gábor, hogy ez elhatározás ábrándképe rövid idő múlva ködként fog szétoszlani, ha az élet örömeinek napja szétterjeszti felette sugarait, s a csalódás keserűségébe bevegyül az én emlékem átka is ? — A szeretet, melynek fája tiszta és szenvtelen földben virágzott fel, nem teremhet mérges virágokat. — Oh Gábor! Gábor! ne áldozza fel egy élet való örömeit talán szebb és hűvösebb, de az ébredéssel eltűnő álmokért és illusiókért. — Mindent kárpótoló örömöm, üdvem és boldogságom lesz azon tudat, hogy ön szeret és mindörökre szeretni fog. — Igen ! igen! szeretem és szeretni fogom mindörökké. — Engedd meg égi boldogságom, hogy szeplőtlen ajkaid, jól szívhassam azon örömet, mely szent fogadalmadat se meg nem sérti, se be nem szennyezi. Annunciata egy mélyet sóhajtott, de nem válaszolt; én gyengéden vonám fejecskéjét keblemre,ajkaira illesztem ajkaimat, s azon üdvnek lettem részesévé, melyet az illatos szellő, a harmat, a hold és a csillagsugarak élveznek. Mint halálharang kondult meg e pillanatban a fejedelemasszonynak már más alkalommal is hallott hivó csengője. — Gábor! Érintsd karomat! Ugye most már nem reszketek ? Égi szövetségünk erőt adott lelkemnek, és én mosolyogva tudnék, és fognék meghalni. A távolból léptek jelentkeztek. — Távozzál Gábor! Az aljas gyanú bátortalanná teszi és megfélemlíti a legártatlanabbakat is. Nem volt időm válaszolni, másodszor is Stefanie jelent meg közelünkben. — Megjelentem, mert sejtettem, hogy még együtt találom, s önt akartam a részt rejtő meglepetéstől, Annunciata testvért pedig a legundokabb gyanú forrásától megóvni. Kérem s uram távozzék, Annunciatát majd én fogom elvezetni. Szemeimmel kísértem e két kedves gyermeket, amint a folyosón végig a kórház ajtajához vezető szegletig haladtak. Egyszerre észrevehetőleg nagyobbuló világosság tűnt fel előttök. Megállottam és figyeltem. Amit csakhamar azután szemlélhetek, a vérforgást megzsibbasztó ereimben. Annunciata és Stefanie szemben találkoztak a zárdaszemlét tartott fejedelemasszonnyal, Haragosan intett kezével. A két gyermek elől indult felfelé a lépcsőzeten, a fejede■ lemasszony követte. Nesztelenül lopództam utánuk. A szűkebb folyosó nyitva hagyott, vagy nyitva feledett ajtaján keresztül világosan kivehettem, mint tolja őket be a zárdafőnöknő szobájába. Már éppen előbbre léptem, hogy a fejedelemasszony szobájának ajtajáig sompolyogva ott hallgatódzzam, amint az ismét megjelent, a szűkebb folyosó kanyarulatánál eltűnt s a plafond árnyjátékából ítélve ismételve megjelent. Azt is megfigyelhettem, hogy egymásután három ajtót nyitott fel és zárt be.) Öt-hat percznyi szivet szorító szünet után újabban léptek hangoztak, s én a szűk folyosó ajtaja mellé elrejtőzve csalhatlanul meggyőződhetem, hogy a fejedelemasszony még három másik apáczával közeledik, s most már nem maga, hanem azokkal együtt nyit szobájába. A sötét századok titkos és vésztjósló törvényszékei tűntek fel lelkem előtt, minden szörnyeikkel és rémeikkel. Az első perczben meggondolatlanul akartam betörni a szobába, hogy e két ártatlant a fanatikus zsarnokok körmeiből kiragadjam és megszabadítsam. Jobb szellemem azonban evégzetteljes pillanatban is őrködött felettem, s azon kiszámításmban megnyugodva, hogy elhatározásomat későbben is foganatosíthatom, s mozdulatlanul csendesen maradtam. Jó egy óráig várakoztam, aggodalomban és gyötrelemben. Végre megnyílt az ajtó, s egymásután jelent meg a folyosón: a három ismeretlen apácza, Annunciata és Stefanie. Annunciata szomorú volt, Stefanie mosolygott. E mosoly, mely válságos helyzet közepett nem jelenhetett volna meg egy igaz barátnő ajkain, némileg megnyugtatott, s minthogy most már se őket nem követhetem, se eredménynyel nem várakozhattam, a már ismert utakon az utczára, és onnét haza távoztam. Az esteli órákban Honoratus látogatott meg és Stefanie egy levelét nyújtó át következő tartalommal : „Tisztelt uram! Csalódnom kellene sejtelmemben, ha nem hinném, hogy ön a tegnap éjjeli események alatt a zárdában volt, figyelt, sőt tán hallgatódzott is. — Arról is bizonyos vagyok, hogy baráti és szerető szíve sorsunkkal foglalkozott, s különösen Annunciata testvérem helyzete miatt, annak erős aggodalmakat és nehéz gyötrelmeket kellett kiállnia. Szerencsésnek tartom magamat, hogy én lehetek első, ki önt megnyugtathatom. — Habár rendkívüli találkozásunk a fejedelemasszonnyal elég okot és alapot nyújthatott is a gyanúra, a csaknem egy óráig tartott kihallgatás és vallatás alatt én,s azután az én ösvényeimen Annunciata annyi eszélyességet és ügyességet tanúsítottunk, hogy nemcsak tökéletesen ártatlanoknak nyilvánittatánk, hanem éjjeli vezek-42* NEFELEJTS: 495