Nefelejts, 1874. január-december (16. évfolyam, 1-52. szám)

1874-01-04 / 1. szám

2 NEFELEJTS. XVI. ÉVFOLYAM ‘ nyíre feküdt mögöttünk, előttünk sűrű ködben a magas hegyek körvonalai, s a hosszan benyúló széles völgyhát. Arról hogy visszatérjünk, hallani sem akartunk. Elhatároztuk tehát, hogy amennyire lehet, behatolunk. Szánt és paripát béreltünk azon kikötéssel, hogy használjuk, ameddig lehet, azután pedig saját lábainkra bízzuk magunkat. És úgy jön, amint megbeszéltük. Csakhamar találkozott, ki illendő árért hajlandó volt velünk jönni s a mi költségünkön ellátogatni a veszedelmes hegymélyedésbe. Azt azonban előre kijelenté, ha netalán az idő útközben roszabbra fordulna, ő szánnal, lovaival visszakanyarodik. A föltételt elfogadtuk, s a fagyos szélben, mely végig söpört a havon, betakaróztunk, amennyire lehetett. Alig haladtunk néhány száz lépésnyire, a rendes útról le kelle térnünk. Lovaink ágaskodtak, s a nagy fuvatokon nem akartak keresztülmenni. A csengetyű nem vert kellemes accordot, sőt ellenkezőleg zűrzavaros, egyenetlen, fárasztó zajt csapott. Kocsisunk a mező felől puszta földeket pillantott meg, melyekről a szél elsöpörte a havat, és sok össze-vissza, jobbra-balra kanyarodás után odaigyekezett. Rajtunk nagyokat vetett a szán, majd kirázta belőlünk a lelket, mert csontkeményre fagyott hantok, árkok, barázdák istenigazában meghányták, dobálták szánunkat. Ott, hol a hegyek közelebb nyomulnak egymáshoz, a szél még haragosabb játékot űzött, egész hóhegyeket rakott, másutt laposra simitá, ismét másutt a legszeszélyesebb formákba önté, úgy hogy siberai tájképnek is bevált volna. Végre egészen benn a szirtlapok között nyugodtabb látvány kínálkozott. De minő elhagyatottság, milyen fagyasztó magány, a fényűk és bükkök mélyen hóban álltak, s csakis az alázúgó vizárok mutatja egyedül az utat. De hol is itt az út ? Hol a korlátok, hol az ösvény, melyen nyáron át százan meg százan haladtak fölfelé, s melyen a kis kurta kocsik kerekeinek pörgését visszaverték a hegyközök, s a melytől jobbra-balra dús alpesi flóra tenyészett, s a patakok csörgedezése lágy harmóniába olvadt. Mindennek se hire, se hamva, mélyen alattunk feküsznek. És nekünk szakadatlanul csak a hegy oldalához kellett tartani magunkat, mert habár az it itt-ott kibontakozott is a hófuvatok alól, mégis nehezen volt megkülönböztethető. Hát még az első kunyhó. Egyfelől amint a hegyhez támaszkodtak, a hó mintegy együvé növesztette, s csakis elölről sikerült nagy fáradsággal lakóinak kiásni ajtót, ablakot a hóból, mely néhány lépésnyire ismét fehér bástyafalként gyűrűzte körül. És ott emberek laknak, kiknek dolgozniok kellene, emberek, kik segélyt igényelnének, gyermekek, akik számára az iskola oly szükséges, mint a falat kenyér, beteg anyák, gyógyszert igénylő aggok, betegek és nyomorultak. De a városiaknak sejtelmük sincs azon ezer meg ezer jó és kényelmes dologról, mit a város nyújt! Lovainkról, melyek tőlük kitelhetőleg mindent elkövettek, hogy a nehéz szánt odább zötyögtessék, nagy jégcsapok lógtak alá. A kocsis mindegyre mondogatá: „hiába, hiába, nem megy !” de mi váltig biztattuk: „csak előre ! csak előre! — De ha valamelyiknek lába törik ? — kérdé. A szánalom, mit e szegény állatok iránt éreztünk, végre megingatá fagyos sziveinket. A hó, mely időről időre különböző alakzatokban, fuvarakban torlódott egymásra, réteges kemény kérget nyert. Az éles patkók azonban keresztültörték; a szegény paták nyomban tovairamodtak, a kemény behorpadt jégkéreg metszi és zúzza a lábakat — az ily szegény négylábú munkás ekkor veszve van, és nem marad más hátra, mint puskával és bárddal szánakozni rajta. Itt horkoltak, itt ágaskodtak ellenszegülve a szegény állatok. Ki kellett szállanunk, hogy a zablákat megragadjuk. Végre sok biztatgatás, szép szó után sikerült őket egy mélységen és magaslaton átvezetni, honnét ismét egy jó darab tisztás intett sokatigérőleg felénk. A szánt, melyben már inkább egymás mellett lógtunk, mint ültünk, majd ismét emelnünk, s a meredélyes után vonszolnunk kellett. A hegyoldalból alázuhanó hó szánunkat színig megtöltő hóval. Ekkor egyik lovunk már egyátalán nem tudott kikeczmeregni a hóból. Egyik első lábát úgy kellett kihúzni, s összegöngyölt pokróczra helyezni, valamint hasa és egyik hátulsó lába alá is pokróczot gyömöszöltünk. Ily erőfeszítéssel és gyeplőrántogatással végre sikerült. Végre a lovakat kénytelenek voltunk kifogni és egymás után szépen elvezetni. De ekkor hátra volt még a szán. Visszamentünk értte és hoztuk annak rendje szerint magunk után. ) Kárpótlásul aztán egy darabig ismét jól ment minden, a patkók a fagyos sima talajon kopogtak, csattogtak, mint óriási basshangok, melyeknek mély themájához a vidám változatokat a íj csengetyűk játszották. Ismét egy hófuvarhoz érve, lovaink trüszköltek, ágaskodiktak, fejüket szügyökbe vágták, s ha indíttatni akartunk, a mélység felé kanyarodtak. Egész testükben reszkettek és a tajték szakadt róluk. — Vagy visszafordulni, vagy kiszállni! — hangzott a vélizetek változhatlan tanácsa. Híd közelében voltunk, s negyed órányi távolra egy vadásztanyától, melyet jól ismertem. — Előre! — mondánk, — s a hátralévő munkát saját verőnkből fogjuk végezni. A lovakat segítettünk kifogni és visszavezetni, mert a , keskeny utón befogva megfordulni lehetetlen volt, azután vis-szafordítottuk a szánt is — és gázoltunk, mászkáltunk előre isten nevében. Emberi lábnyomnak se hite, se hamva. A hó egytől egyig befújta, és ha egybe-egybe beletévedt lábunk, a tántorgás, süllyedés biztos volt. így tehát neki vakon a végtelen fehér takarónak — ez volt a legtanácsosabb. Majd térdig, majd ismét csípőig elmerültünk, mindig kisegítettük egymást. A vadásztanyához tartoztunk, pedig is jól tudtuk, hogy itt lóval nem rendelkeznek. Kalandot szomjalaztunk és vakmerők voltunk, és így czélunkat egy félórával s távolabbra terjesztettük, hol ismét egy kunyhóra emlékeztem. S A nap, mely e mélységbe egész télen át behatni nem szólj kott, hirtelen, mintegy sajátságos szeszélyből, a legmagasabb ír csúcsot fölségesen megvilágitá. S Végre eljutottunk a kunyhóhoz ; tőszomszédságában óriási hógörgeteg omlott alá, és nem messze még most is ott lebegvén fagyökerek közé akadva egy hatalmas rész. Ha az egész borzasztó teher egyszerre alázuhan, egy családot temet el menthetetlenül a ház romjai alá. Minden segélykiáltás hasztalan, emberi könyörület ide el nem juthat. Most még füstöl a kémény és az emberek föltekintenek az őket fenyegető halálra. Ily bizalomteljesen néz az ember a S veszélynek szemébe, mit elkerült! De mi innét is tovább törtettünk el *** felé, meglátogatandó az ismerősöket, a lelkész, az erdész családját, s mind azo-