Nefelejts, 1874. január-december (16. évfolyam, 1-52. szám)
1874-11-08 / 45. szám
530 NEFELEJTS: „Hogy megvert, hogy megvert engemet az isten! “ Így szólt a menyasszony, a szomorú tündér, míg az alkony bűvös-bájos fénye beragyogott hozzá a színes ablakon. Meg akarta nézni, hogy ki zokog ottan ? Ingott a fa lombja a lágy fuvalomban, s egy árva csalogány siró dalát zengé a lomb bús árnyában... „Ne sírj, ne sírj kis csalogány, hogy elveszted párod, majd találsz helyette... majd lesz másik párod, amely megvigasztal, óh de engem már nem vigasztal meg senki. .. Sötét árnyék, ne közelíts felém!... hagyd ragyogni az esthajnal-sugárt... mikorra elpihen az utolsó sugár, úgy is távozik már örökre — örökre. Még búcsút sem vehettem szegénytől... egy kis házban lakik, szőke Duna partján. Öreg asszony már az édesanyja, ezüst haja szelíden fehérült. Szelíd a szive is, szelíd a lelke is. " Fehérhajú öreg asszony sötétfürtü ifjú, s olyan nagyon szere- tik ők egymást!... Elmennék hozzájuk ... óh mily boldog lennék ... csak egy perezre, csak egy röpke perezre, amig búcsút vennék, s azt mondanám neki: „áldjon meg az isten!“ Áldjon meg az isten mind a két kezével... Már közel van az est...; felém tart az árnyék... Óher hát, burkolj be, hogy ne lássa- nak meg, mikor hozzá megyek... örök búcsút venni... Julia, Julia! bocsáss meg énnekem, bocsáss meg bűnömért! isten látja lelkem, hogy mennyit szenvedek... Nem veszek el tőle, szerelméből semmit, nem kérek sem csókot... sem búcsúölelést csak azért megyek, hogy megmondhassam neki: „áldjon meg az isten mind a két kezével”. Holnap már fejemen diszlik a koszorú... s fehér leszek, mint egy szép hableány ... Ő már akkor messze, messze, lágyan rengő habok tükrén mereng. .. Redd fog gondolni... sóhajtozik értted... de megmondom neki, hogy ne feledjen el... Engemet feledjen, az én bús arczomat, de téged sírig szivéből szeressen... Oh édes nővérem, rövid lesz a búcsú hát majd a te búcsúd ?!... Mit mondasz majd neki ? öleled csókolod... azt mondod... azt teszed... Óh ez az én szivem, hogy remeg a kéjtől... hogy sajog, mint szorul a kínszenvedéstől ... Megyek már, megyek már, csak az árnyat várom, hogy reám boruljon, és hogy eltakarjon... fehér vagyok, fehér, mint hableány, fehér a ruhám is... fehér a keblem is... mint egy vizi leánynak... még majd meglátnának, mikor hozzád megyek, én édes szerelmem, én édes gyötrelmem... Tudom, hogy nem vársz rám... de tudom , hogy megvársz, nem távozol addig, mig hozzád nem megyek ... Sietek, sietek !“ A szomorú, fehérarczú leány téveteg, mélázó szemei zavaros, szilaj tűzre gyúltak — szép fehér keble lázasan hullámzott, mint aki nem tud már arról semmit, hogy mi történik a földön, csak azt a gyötrelmes, tébolyító gyönyört, mely kínt és élvet, poklot és mennyországot tár fel a kétségbeesés éjjelében. Sötét lett az est palástja... a teli hold még nem jött fel, a nyugati égív bíbora, mely a leáldozott nap fényes útját követte, keletre vonult a feljönni készülő hold elé... Az égi testek királyait, napot és holdat üdvözlő bíbor fény volt az... A palota termeiben élénk zaj uralgott. Készültek a holnapi menyegzőre. ... A menyasszony esti imára ment... de hát Julia hova ment ?... és mikor távozott ?... „Fehér vagyok... fehér mint hableány — susogta a szép menyasszony, keblére szorítva kis kezét, — fehér a ruhám is, fehér a keblem is, mint egy vizi lánynak... még majd meglátnának, mikor hozzád megyek, én édes szerelmem, én édes gyötrelmem... Megyek már, sietek... Ne dalolj kis madár, ne dalolj oly búsan ... majd lesz neked párod... Csitt... csendesen ... jó éjszakát!... mindjárt jövök édesanyám ... jó éjszakát . ..jó éjszakát ! Összehúzta kis kendőjét kebelén, és kisuhant oly csendesen, mintha nem is földön járna... .. J VAz a kis ház ott a szőke Duna partján, melyben Viktor lakott édes anyjával, csendes volt, és ablakai sötéten néztek a ringó habokra. A házikó felé bátortalan, tétovázó s ingatag léptekkel egy sugár hölgyalak közeledett. Kendőjével s firteivel a lágyfuvalmu esti szellő játszott, s ő meg-megállt a folyam partján s el-elmélyedt a locsogó hullámokban. Mint egy Ophélia! Aztán megint előre ment, de mintha félt volna közel menni ahhoz a kis házhoz, megállt s hosszasan keletre nézett, a hol biborfelhők között emelkedett fel a teli hold ... röppenő, a játszi fénysugárból utat csinálva a viz tükrén, melyen csábitó esyrének, fehér hableányok és vizi tündérek járnak-kelnek, midőn a viz fölött már minden elpihen. ? A dunaparton néhány ember haladt le és fel, kik nem látszottak észrevenni a szomorú menyasszonyt, amint belebámult a habokba, majd megindult, majd ismét megállt. Közönyösen haladtak el előtte. „Bizonyosan valakit vár.“ Hajnalka sem gondolt az emberekkel. Talán nem is vette őket észre, talán nem is tudott már ő arról a világról semmit, melyből őt a kétségbeesés kiűzte. Téveteg lelke ott járt a viz mély birodalmában, hol a vizi tündérek élnek, kik a földről, fájdalomtól űzve odamenekültek, és ott többé nem éreznek fájdalmat, nem éreznek gyötrelmet. — Milyen jó lenne ott élni, ahol nincs fájdalom, ahol nincs gyötrelem ... Jettek érttem szép tündérek s vigyetek le magatokkal!“ ) Összekulcsolta kezeit s a folyam csillogó tükrébe tekintve hívogatta a viztündéreket: „úgy fáj az én szegény szivem !... Holnapra meghasad, S hogy ha ily nagyon fáj. Köztetek meggyógyul, szép vizi tündérek ... vigyetek le magatokhoz ... én is tündér leszek... lehívom magammal vőlegényemet is .. . Nagyon szeret engem, nem csalhatom meg őt... nem hagyhatom el, mert én az övé vagyok...“ A házikó ajtaján két alak suhant ki, egyik férfi, a másik nő. A férfi Viktor volt, de a nő — az nem volt a fehérhajús öreg asszony. Karöltve, egymáshoz simulva, egymással susogva sebesen haladtak a lámpák által megvilágított hajóállomás felé, és nem látták meg a bolyongó menyasszonyt, s ez sem látta meg őket. Pedig közel voltak egymáshoz, s a hold már világított. „Így fáj az én szívem, az én szegény szivem!* A bolyongó menyasszony most egyszerre megfordult, s mintha magához tért volna, merőn nézett a házikóra, melynek ablaka most már világos volt, aztán lázas gyorsasággal futott az ablakhoz és minden késedelem nélkül megzörgette remegő kezével. ) — Ki van ott? ki zörget ? Ez az öreg asszony hangja! XVI. ÉVFOLYAM