Nefelejts, 1874. január-december (16. évfolyam, 1-52. szám)
1874-10-18 / 42. szám
XVI. évfolyam. 42. szám. Október 18.1874. Voltaire és az isteni Emilia. Alig követ el valaki hálásabb dolgot a közönség előtt, mint ha a nagy emberek életéből, kik szellemükkel az összes emberiségre gyakoroltak befolyást, oly adatokat közöl, melyek az életirók száraz leírásaiban vagy az aesthetikusok essay-iben nem szoktak helyet foglalni, jóllehet igen sokszor tisztább világot vetnek az illető egyén jellemére, mint műveik egész sorozata. Az ily lángszellemek közt hamarjában alig találunk nagyobbat, mint Voltaire, ki míg élt, ha nem is idézte elő, de okvetlenül előkészítette a világot megrázó franczia forradal-mat, s mikor meghalt, szellemével, mely halhatatlan maradt műveiben, egy perezre sem szűnt meg gyújtani és világitni az emberiség szellemi világában. s Az ő életéből közlünk itt néhány jellemző adatot. Tesz- ■' szük ezt annál is inkább, mert talán nincs a világon irodalom, amely Voltaire-ral oly kevéssé foglalkozott volna, mint a mienk, s így egyátalában nem kell félnünk attól, hogy unalmára lesszünk t. olvasóinknak. Voltaire köztudomásúlag éppen nem volt szép embernek mondható s rútsága (mert valljuk be, hogy a szó szoros értelmében rút volt) arra a téves felfogásra adott okot, hogy a nők átalában idegenkedtek tőle. Azonban a női nem becsületére legyen mondva: a rútság alig jó tekintetbe a nők előtt, ha azt a szellem, még pedig kiváló szellem pótolja. így volt Voltaire-nál is, kit nem csak szerettek a nők, hanem mivel hidegszivünek s , hódíthatatlannak tartották, jobban ünnepelték, mint bármely más költőt, mi különben némi magyarázatot tel abban, ha meggondoljuk, hogy a hódítási vágy nem utolsó s nem a leggyengébb rugó a gyengéd nemnél. ( Az első női név Voltaire életének könyvében Ninon de S Tonelos volt. Ő már tizéves korában felismerte benne a lángelmét, a leendő nagy embert s egy homlokcsókon kívül kétezer frankkal ajándékozta meg könyvek szerzésére s szelleme további fejlesztésére. ) Az ifjú költő első irodalmi sikerét egy dicsköltemény-s nyel aratta, melyet névtelenül, vagyis tulajdonképen egy öreg tiszt nevében írt, ki azért nyugdíjt kapott. Az igazi szerzőt azonban csakhamar felfedezték s akkor egyszerre divatba jött. A tudós társaságok tagjukul választották, daczára, hogy nem volt még húszéves s egyúttal a legelőkelőbb körök megnyíltak előtte. Conti herczeg és Vendome herczeg meghívták ünnepélyeikre s innét nyerte a „herczegek meghittje“ melléknevet. Mikor anyja meghallotta, hogy fia udvari egyénekkel s philosophokkal társalog, elveszettnek hitte lelki üdvét s ellenszerül a tanács körül akart egy állomást vásárolni számára. De az ifjú Voltaire nem egyezett bele s azt felelte, hogy: „oly becscsel nem akarok bírni, mit úgy kell megvásárolni, majd szerzek én magam magamnak olyat, mely nem kerül pénzbe.“ És megtartotta szavát. Megírta „Oedipus“ czímű tragoediáját, e mesterművet, mely megalapította költői hírét. Azonban nem tudta előadatni: mivel szerelmi jelenet nem fordult elő benne, a théatre frangais színészei vonakodtak eljátszani. Ekkor darabját pályázatra bocsátotta az akadémiánál, azonban egy nagyon középszerű mű mellett elbukott. Megsértve és felboszankodva boszuálláson törte fejét s gúnyverseket irt a színészekre s akadémiai tagokra. A gúnyversekből ráismertek s nemcsak a gyűlölet és üldözés egész viharát keltette fel maga ellen, hanem még atyja sem akart neki megbocsátani. Jónak látta tehát elhagyni Francziaországot s a franczia követ védelme alatt Hangába ment, hol apródi állomást kapott. Az időben — csupán a külső megjelenés fényének tekintetéből — bizonyos számú apródok adattak a követségek mellé. Hangában bizonyos Dunoyer asszonynyal ismerkedett meg, kinek az a sajátságos keresetmódja volt, hogy epigrammokat s anekdotákat gyártott a jelentékenyebb egyénekről s azokkal valósággal kereskedett. Voltaire társul szegődött hozzá s ezáltal még inkább gyakorolta különben is éles tollát. E mellett beleszeretett Dunoyer asszony leányába; a nő rokonai nem tartották egyébnek az egész fellángolást, mint apródcsinynek s a fiatal leányt férjhez adták egy Winterfeldt nevű úrhoz s egyúttal a követségnél sürgették, hogy Voltairet bocsássák el állomásából. Mikor Párisba visszatért, atyja haragvó boszúsággal fogadta, amiért állomását eljátszotta, s szigorúan követelte tőle. 42