Nefelejts, 1875. január-február (17. évfolyam, 1-9. szám) - Divat-Nefelejts, 1875. március-december (1. évfolyam, 1-43. szám)

1875-02-14 / 7. szám

74 NEFELEJTS. S Laczi hallgatott, s csodálkozva nézett Karolinra. — Hallgatásából kiveszem, hogy nem. Mit akar ön tehát ? Nemde azt, hogy kedvese legyek? Derney gróf, a dúsgazdag Kőváry és báró Szenttornyay mind ezt akarják, mind ezért halmoznak el ajándékaikkal, s én kinevetem őket. Mit remél tehát ön? — Ezek után semmit, — felesé Laczi. — De mégis, — szólt Karolin mosolyogva, — ne legyen kishitű. Ám kísértse meg a játékot, talán van egy mód, amelyen ön valamennyi fölött előnyt nyerhetne. Laczi kétkedő kíváncsisággal kérdé : — És az ? — No de ez bohóság. Szintúgy restellem, hogy fölhoztam , csak úgy jutott eszembe véletlenül. Tudja mit, én kedvese önnek sohasem leszek, azt belátja ön már maga is; de van e szón kívül még egy, egy tán nem oly költői, de nemesebb fogalom; azt a szót ha kitalálja, talán czélt érhet. Ne határozzon ön rögtön, gondolja meg jól. — Meggondoltam, felesé Bárány Laczi, — oh isteni nő, most ismertem meg csak nemes lelkedet; szólj, akarsz-e igazán az enyém lenni, örökre, válhatatlanul ? — Ám legyen! — szólt Karolin, — s kérem önt kedvesem, hozza rögtön köztudomásra a dolgot, s tegyen rendelkezést a menyegzőre mielőbb, nehogy még továbbra is ki legyek téve a régi hódolók tolakodásainak. Laczi az eljegyzést még aznap közzétette a hírlapokban, s így az egész világ azonnal értesült a nagy eseményről, hogy Bárány Laczi huszárfőhadnagy megkérte Tulipánjai Karolint, a szép tánczosnőt. Hiában akarták Laczit rokonai és jó ismerősei lebeszélni a házasságról, a vége az lett, hogy összeveszett velük. — Ugyan hagyjatok már békét nekem, — felelt Laczi, — ne boszantsatok. Én Karolint szeretem, s azzal vége. — De mit mond a világ reá? — Bánom is én a világot, akármit mond! Magamnak házasodom és nem neki. — Jól van, jól, de egy tánczosnőt elvenni, akinek olyan hire van, mint Tulipánjai Karolinnak. — Az a hir csak lárifári. Az emberek tele vannak irigységgel és hazugsággal. Ott is látnak, ahol nincs, és ami megvan, azt nem látják. De én látom és tudom azt, hogy Karolin szép, kedves és jó. —Igen, jó,hiába csóváljátok reá a fejeteket, valóságos isteni nő. Menjetek a pokolba . . . Tulipánjai Karolin tehát nemcsak szép, nemcsak kedves, de jó is és valóságos isteni nő ! Ezzel az emberrel nincs mit beszélni, még megharagszik és az veszedelmes dolog. Nem is beszélt többet Laczinak senki arról, hogy ne házasodjék. Csak tegye, ha kedve van rá. Meg is tette, meg is házasodott még mindjárt azon a héten. II. A mézes hetek után egy nap Bárány Laczi karon fogta fiatal nejét, s elvitte egyik jó barátjához, báró Csereyhez bemutatni. Csereyéknél éppen akkor volt ott gróf Zendyné, a „hautvolé” kitűnősége, a büszke arisztokratikus delnő, s így e látogatás természetesen nagyon kellemetlenül érintette a háziaszszonyt. Csereyné annyira zavarba jött, amint Karolint meglátta, hogy hirtelen azt sem tudta, hová legyen. Hideg nyájassággal üdvözölte Laczit, s egy különös tekintettel mérte végig nejét, amiből az eleget érthetett. — Aztán hátat fordítva neki, folytatta a megkezdett társalgást Zendynével, s az új vendégeiket hagyta, hogy mulassanak, amint nekik tetszik. Cserey a mellékszobába vonta Laczit, hogy megmutassa neki az új teremberendezést; Karolin pedig, mint eszes nő mellőzve a sértést, egy asztalon heverő könyv lapjait kezdte lapozgatni. — Mon dieu! — szólt Zendyné francziára fordítva a beszédet, — mondja meg édesem, hogy került ez a nő ide ? — Hát én tudom? — felesé Csereyné, — hisz a dolog előttem is annyira megfoghatlan, hogy alig tudok magamhoz térni a bámulatomból . . . — Egy tánczosnő, kedvesem, egy tánczosnő, — fazon salonjában ! Ah, ez mindent felülmúl. . . — Legyen nyugodt, édesem, az egész bizonyára nem egyéb, skint egy véletlen malheur. — Gondoskodni fogok róla, hogy jövőre az semmi esetre se történjék meg. — Magnifique! — kiáltott fel Karolin nevetve, — ez a íj Beranger valóban kedves egy költő. Mily gyönyörű négy sor ez, például. . . s S ezzel elkezdte olvasni Beranger „Senator ur“ czímű versének egy részét a legszebb folyékony franczia kiejtéssel. — Mi ez ? — kérdé csodálkozva Zendyné, — kegyed tehát beszél francziául ? — Egy keveset grófnő. Amint látja, a tánczosnők is tudnak valamit. — Oh igen, azt hiszem, sokat is, — felesé Zendyné jelentőleg bólintva. — De csak a beszédben vagyok ennyire is gyakorolt, — folytatá csípősen Karolin, — hanem ami az írást illeti, abban sok hibát ejtek . . . Legalább gróf Dernős, akit bizonyára grófnő is ismer, igy találta. . . . Ő e tekintetben kegyedet tette az első helyre, s én magam is meggyőződtem annak igazságáról, mert s az általa mutatott levelek igazán . . . Zendyné boszosan harapta össze ajkait, és homlokáig ell pirult... A Dernői név említése némi rég elfeledve hitt emlékeket idézett föl, amelyekre Zendyné nem örömest gondolt viszsza, s kétszeresen roszul eshetett neki az, hogy azokra most éppen másvalaki hivatkozik. — Adieu édesem! — szólt hirtelen Csereynének kezet s nyújtva, —én megyek . . . Majd a többiről „négyszem között“, amikor kegyed is kényelmesebben fogja érezni magát. Tehát a íi viszontlátásig . . . Karolin diadalmasan mosolygott, s egy gúnyos főhajtással üdvözölte az elsiető Zendynét. .. Azalatt Cserey és Bárány Laczi a szomszéd teremben beszélgettek . . . — Barátom, szólt Cserey, amint itt magukra voltak, oly hangon, amiből kiérzett, hogy amit most mondani akar, az neki sincs kedvére, — csak azért hoztalak ide, hogy egy őszinte í nyilatkozatot tegyek előtted. Nagyon sajnálom, hogy ezt tennem kell. De hiába, ismered a mi társadalmi viszonyainkat és annak törvényeit. Megengedem, hogy drákói törvények, de hát törvények. Aki a világgal él, kell hogy meghódoljon nekik, és — Igaz! — felesé Laczi. — Örülök rajta, hogy ezt te is beismered. Lásd, ebben a íj helyzetben vagyok én is. Nődnek múltja... Cserey e két szót oly különös arczjátékkal kisérte, mely nyilván annyit jelentett, hogy amit még elhallgatott, arról jobb nem beszélni. XVII. ÉVFOLYAM