Divat-Nefelejts, 1876. január-október (2. évfolyam, 1-44. szám)
1876-01-02 / 1. szám
szebb zöldjével, mint emelkedik tövén, hogy levelei a kedveltnek lombjával vegyüljenek, s dús koszorúkban függjenek le ágairól! E fa sorsa a repkápynak, mely állani s virulni fog, mig ő, s vele v®Ki és sülyedni; mert nincs egy ága, nincs egy''gyönge hajtása, mely nem függne tövén. * E kép világosan festi, hogy a két nem egyenlőn, de különböző erővel kell, hogy működjék a közös cél elérésére, s hogy az erők éreil eltéréséből ered a különbség, mely a két nem közti erkölcsi viszonyt megjelöli. A férfi tevékeny és erős, a nő engedékeny és gyöngéd. Maga a természet hallatja itt szavát, melyet ha meg nem értünk, összezavarjuk a természet legédesebb érzelmeit és mesterséges érzelmeket produkálunk. A természet megmutatta, hogy a férfi és nő nincs és nem is kell, hogy egyenlőn legyen alkotva se jellemére, se alkatára nézve, s ezzel a kört is kiszabta, kinek-kinek lénye, hivatása szerint külön. S ha más a kör, másnak kell lenni mindegyiknél a neveltetésnek is. Lássuk tehát először, miként kell nevelni Eötvös szerint a leányt, ki férjhez való. Csukássi József: Vén házasok. (Esküvőnk hetedik évfordulóján.) „Nosza gyűljön most közülem Az egész nagy hadsereg! Becsbe sorban lépegessen, Iziben minden gyerek! „Most előre, halkan jőve, Párosával indulunk —“ — Két leánykánk kézen fogva Vezeti a két fiunk. Én, mint rokkant, a sorokban Az utó csapat vagyok; „Csitt! ha mondom, ott elől!“ mert Valamennyi mind gagyog. S a kicsinyke kis pipiske Megy tipegve legelöl, Ágaskodik a kilincshez, De félig se éri föl. Bátyikája nyúl utánna, Hasztalan! sehogy se megy, Csak az ujj hegyével éri — Mig a néni segíti meg. És kinyitják és hamiskás Szemmel bekukkintanak: „Itt van, itt van!“ s meg nem tartom, Valamennyi mind szalad. Mind ujjong! mig a nagyobbik Össze nem szedi magát, És előlép büszke képpel, — Ösmeri már a nagy A-t! A köhinget, én csak intek, Egyszer nekilelkesül: „Jó anyánk, nézd itt — nézd — nézd itt . . S szerencsésen belesül. S mondaná bár, mint a vitát, Ki nem állják a kicsik — S csókra-csókkal, öleléssel Édes anyjuk’ ellepik. — S az ujjongás, mint méh zsongás, Szobát, szivet úgy betölt; Köny s mosoly a szembe’ s ajkon, Egybefoly az ég s a föld . . . Szív kitárul s nem ajkárul Hangzik édes, szent titok — S mint hét éve , kebelére Ifjú lánggal borulok ! Szász Béla. MVAT-NEFELEJTS. ! Vadászaton. Elbeszélés. Vértesi Arnoldtól. I. Én magam, igaz ugyan, hogy csak kocapuskás vagyok, de van egy jó barátom, aki szenvedélyes vadász s aki néha engem is magával csalt vadászkalandjaira. Épen tiz éve annak, hogy egyszer hajtóvadászatra mentünk együtt. A bükkösdi járásban farkasok mutatkoztak. Kemény tél volt s a Mátrából lejött a farkas az alantabb fekvő erdőségekbe és ellátogatott a faluk szélére is. Különösen sok panasz érkezett Pálfalváról. Olyan hire lett már a farkasnak, mintha százával szaladoznának a réteken s mintha az ember már az orrát se dughatná ki az ablakon, hogy le ne harapják. Átalános lett a meggyőződés, hogy a vármegyének tenni kellene valamit. A járásbeli szolgabiró azt mondta: a pálfalvai urak vadászni szeretnének, az az egész lármának az oka , hanem hát legyen meg a kedvök. S kirendelte a parasztokat hajtóvadászatra. Úgy látszott, nagyszerű vadászat lesz. Három községből rendelte ki a népet hajtásra a szolgabiró. A pálfalvi compossessor urak annyi vendéget hívtak meg, hogy alig bírták elszállásolni s némelyik háznál zsúpot terítettek végig az ebédlőben, rá lepedőt, dunyhát, vánkost s úgy háltak a vendég urak. Mi Nyárády Pali barátommal Patrovicsékhoz szálltunk. Én nem ismertem a háziurat s egyátalán igen kevés embert ismertem még a megyéből ; de Nyárády Pali barátom idevaló volt s csupa régi jó ismerősre számíthatott. Aztán rokonságban is állt Petrovicsékkal, azaz az aszszonynyal — Mert az Nyárády leány s ez a birtok Nyárády birtok, magyarázta Pali barátom. — Az a dölyfös rác nem hozott magával egyéb földet a Bácskából, mint a mi a csizmája talpához ragadt. Hanem nyalka legény volt huszártiszti ruhájában ha kifente, kitömte, befűzte magát, mágnás pajtásai voltak s olyan kevélyen viselte magát, mint valami herceg. Ágnes néném egészen belebolondult s nem ismert sürgősebb dolgot, mint minélelőbb férjhez adni hozzá Janka leányát. — Akit pedig más is szívesen elvett volna, — szóltam közbe nevetve. Pali barátom a célzásra haragosan fölhúzta szemöldeit, aztán elnevette magát. — És hát. Szép leány volt, tizenhat éves, karcsú, félénk, szelíd, mint az őzike. Okos embernek, aki tudott volna vele bánni, kitűnő aszszony. Amellett ezerkétszáz hold föld. Az se megvetendő. Na, ugyan nem lett volna-e igazam, ha irigyeltem volna is ezt a szerencsét Petrovics Vincétől ? Tökéletesen. Az ilyen esetben minden ember meg van győződve, hogy ő érdemesebb lett volna mint az a másik. Nagyon helyes. De ha a leánynak mégis inkább kellett az a másik! — Eh ! mit tudta azt a leány! Gyermek volt. Anyja azt mondta neki: itt van, ez lesz a férjed! S a leány nem mert ellentmondani. Tudjuk, milyen könnyen rábeszélhetni egy tizenhat éves leányt, főkép mikor az olyan szelíd s olyan engedelmességhez szokott. Nem is ismerte szegény a világot. Alig múlt egy éve, hogy haza jött a zárdából s Ágnes néni nem is igen volt vele még sehol. A szomszéd faluban tettek egy pár látogatást s elmentek egy bálra, ahol a félénk leányka anyja mögé húzódott. Petrovics Vince mindenütt a sarkukban volt, nem eresztett senkit közel s mindenki félrehúzódott, mert már akkor hire járt, hogy a huszárkapitány a Janka vőlegénye. — Hamar ment a dolog, katonásan ! — Hamar. Janka még nem volt tizenhét éves, mikor az esküvőjét tartották. — Hát a férje? — Én nem láttam a keresztlevelét, de azt hiszem, közelebb állt az ötven évhez, mint a negyvenhez. A baját, bajuszát festette. Talán még az arcát is. Vén piperkőc volt, hiú, kevély. Nem szeretett az magán kívül soha életében senkit és én igazán megsajnáltam azt a szegény teremtményt, akit hozzá láncoltak. — Te ugyan szépen mutatod nekem a rokonodat! szóltam nevetve. — Olyannak mutatom be, amilyen, — viszontá Pali barátom. — Mi ugyan nem nagyon szeretjük, hanem néha-néha mégis meglátogatjuk egymást. Tavaszszal pompás vadászat esik itt szalonkákra s télen át mindig talál az ember őzet a felső erdőben. Egyébként Petrovics Vince szereti a gavallért játszani s szivesen látja a vendéget. Magad is tapasztalni fogod. II. Már sötét este volt, mikor Pálfalvára megérkeztünk. Az oszlopos tornácon lámpa égett s egy feszes magatartásu, öreges úr lépett elénkbe, szarvasbőr-keztyűs kezét nyújtva. Ámbár otthon volt, mégis keztyű takarta kezét. A hideg miatt-e, vagy mert kezének finom fehérségét akarta megőrizni ? Nem tudom. Egész lénye, beszédmodora, öltözete kicirkalmazottnak tűnt föl. Kék és vörös-kockás skót nyakkendőt viselt és nagyon világos szürke nadrágot, mely majdnem fehérnek látszott. Finom, illatos havanna-szivarokkal kínált mindnyájunkat, ámbár sok vendége volt ez este, falubeliek is, idegenek is. Később láttam, hogy nem ment ki minden vendége elé a tornádra, mint mielénk kijött, sőt kezet se szorított mindegyikkel. Lehet, hogy talán csak szórakozottságból történt, mert nagyon szórakozottnak látszott s bár észrevettem rajta, hogy erőlködik, de nem bírja egészen elfojtani komoly hangulatát. A társaság nagy része füstölve és kártyázva várta a vacsorát. Minket bevitt magával a háziúr nejéhez. Midőn beléptünk, Petrovics Vince maga is meglepettnek látszott s ráncos homloka még összébb ráncolódott. Hogy miért? Nem bírtam elképzelni. A szobában a háziasszonyon kívül még három vagy négy nő ült, egyikük se fiatal már, nem is valami elegánsan öltözvék, helybeli compossessorok nejei, de bizonyosan a szegényebb közbirtokosnők közül valók. Ez a társaság nem tetszett Petrovics Vincének, vagy más egyébben ütközött meg? nem tudhattam. Csak két férfit találtunk a női tárasságban. Egyik a szolgabiró, ki ép akkor vőlegény volt s most is a menyasszonyáról beszélt, mikor beléptünk ; a másik csinos, még talán nem is húsz éves szőke fiatal ember, kit nem mutattak be s kit a házhoz tartozónak, valami közeli rokonnak gondoltam. A szolgabiróra nem lehet féltékeny Petrovics Vince. De hát várjon arra a másikra ? Igaz, hogy még nem sokkal több mint gyermek. Hanem azért ki tudja? . . . Úgy vettem észre, hogy a háziúrnak homlok -ráncolása mindenki figyelmét kikerülte, csak az enyémet és nejeét nem. Az asszony halkan hátrább húzódott a pamlagon s szemeit félénk kifejezéssel emelte férjére. Egyéb semmi se történt. A társalgás zavartalanul folyt. A szolgabiró újra rákezdte menyasszonya dicsőítését. A szőke fiatalember halkan beszélt valamit az egyik asszonyságnak, ki arra nevetve csak annyit felelt: — Oh, maga gyerek ! Én és Pali a házinővel váltottunk néhány szót. Figyelemmel, érdekeltséggel tekintettem e szelíd s szomorúnak látszó arcra. Valami sajátságos korai fonnyadtság tűnt föl rajta, noha huszonnégy-huszonöt évesnél nem volt még idősebb. Úgy látszott, mintha az öreg férj megöregítette volna őt is. Mindamellett még csaknem gyermeteg szendeség és félénkség tükröződött e vonásokon, melyekre a korai hervadás árnyékot kezdett már borítani. Szép asszony volt kétségkívül még most is, de nem az a csábító, ingerlő szépség, akit a vén férjnek félteni kellene. Az ember csak sajnálkozva s mintegy áhítattal tekintett a hervadó ifjú nőre. Összehasonlítást tettem közte és férje közt. Mindenben különböző két természet volt ez. A nő egyszerűen öltözve, minden föltűnő díszítés nélkül, ruhája egyszínű sötétes szürke, hajában semmi szalag. Halkan, csöndesen beszélt, kissé habozva, mint aki nem bízik saját itélőtehetségében s fél, hogy hibát követ el. E félénkséget biztos jeléül vehettem, hogy férje durván bánik vele. E feszes, rideg emberség keze alatt minden vidámságnak és természetességnek ki kell halni. II évfolyam.