Divat-Nefelejts, 1876. január-október (2. évfolyam, 1-44. szám)

1876-01-02 / 1. szám

I MVAT-NEF ELEJTS. II évfolyam. szebb zöldjével, mint emelkedik tövén, bogy le­velei a kedveknek lombjával vegyüljenek, s dós koszorúkban függjenek le ágairól! E fa s o r s a a repkápyaak, mely állani s virulni fog, mig ő, s vele v®Ki és sülyedni; mert nincs egy ága, nincs egy''gyönge hajtása, mely nem függne tövén. * E kép világosan festi, hogy a két nem egyen­lőn, de különböző erővel kell, hogy működjék a közös cél elérésére, s hogy az erők ézefl'éltéré- séből ered a különbség, mely a két nem közti er­kölcsi viszonyt megjelöli. A férfi tevékeny és erős, a nő engedékeny és gyöngéd. Maga a természet hallatja itt szavát, melyet ha meg nem értünk, összezavarjuk a természet legédesebb érzelmeit és mesterséges érzelmeket produkálunk. A ter­mészet megmutatta, hogy a férfi és nő nincs és nem is kell, hogy egyenlőn legyen alkotva se jel­lemére, se alkatára nézve, s ezzel a kört is ki­szabta, kinek-kinek lénye, hivatása szerint kü­lön. S ha más a kör, másnak kell lenni mind­egyiknél a neveltetésnek is. Lássuk tehát először, miként kell nevelni Eötvös szerint a leányt, ki férjhez való. Csukássi József. Vén házasok. (Esküvőnk hetedik évfordulóján.) „Nosza gyűljön most körülem Az egész nagy hadsereg! Eecdbe sorban lépegessen, Iziben minden gyerek! „Most előre, halkan jőve, Párosával indulunk —“ — Két leánykánk' kézen fogva Vezeti a két fiunk. Én, mint rokkant, a sorokban Az utó-csapat vagyok; „Csitt! ha mondom, ott elől!“ mert Valamennyi mind gagyog. S a kicsinyke kis pipiske Megy tipegve legelöl, Ágaskodik a kilincshez, De félig se éri föl. Bátyikája nyúl utánna, Hasztalan! sehogy se megy; Csak az njj-hegyével éri — Mig a nén’ segíti meg. És kinyitják és hamiskás Szemmel bekukkintanak: „Itt van, itt van!“ s meg nem tartom, Valamennyi mind szalad. Mind ujjong! mig a nagyobbik Össze nem szedi magát, És előlép büszke képpel, — Ösmeri már a nagy A-t! 0 köhinget, én csak intek, Egyszer nekilelkesül: „Jó anyánk, nézd itt — nézd — nézd itt . . S szerencsésen belesül. S mondaná bár, mint a viz-ár, Ki nem állják a kiesik — S esókra-esókkal, öleléssel Édes anyjuk’ ellepik. — S az ujjongás, mint méh-zsongás, Szobát, szivet úgy betölt; Köny s mosoly a szembe’ s ajkon, Egybefoly az ég s a föld . . . Szív kitárul s nőm ajkárul Hangzik édes, szent titok — S mint hét éve : kebelére Ifjú lánggal borulok ! SzAsz Béla. Vadászaton. Elbeszélés. Vértesi Arnoldtél. I. En magam, igaz ugyan, hogy csak kocapuskás vagyok, de van egy jó barátom, aki szenvedélyes vadász s aki néha engem is magával csalt va­dászkalandjaira. Epen tiz éve annak, hogy egyszer hajtóvadá­szatra mentünk együtt. A bükkösdi járásban far­kasok mutatkoztak. Kemény tél volt s a Mátrá­ból lejött a farkas az alantabb fekvő erdőségek­be és ellátogatott a faluk szélére is. Különösen sok panasz érkezett Pálfalváról. Olyan hire lett már a farkasnak, mintha szá­zával szaladoznának a réteken s mintha az em­ber már az orrát se dughatná ki az ablakon, hogy le ne harapják. Átalános lett a meggyőződés, hogy a vármegyének tenni kellene valamit. A já­rásbeli szolgabiró azt mondta: a pálfalvai urak vadászni szeretnének, az az egész lármának az oka ; hanem hát legyen meg a kedvök. S kiren­delte a parasztokat haj tóvadászatra. < Úgy látszott, nagyszerű vadászat lesz. Három községből rendelte ki a népet hajtásra a szolga­biró. A pálfalvi compossessor urak annyi vendé­get hívtak meg, hogy alig bírták elszállásolni s némelyik háznál zsúpot terítettek végig az ebéd­lőben, rá lepedőt, dunyhát, vánkost s úgy háltak a vendég urak. Mi Nyárády Pali barátommal Patrovicsékhoz szálltunk. Én nem ismertem a háziurat s egyá- talán igen kevés embert ismertem még a megyé­ből ; de Nyárády Pali barátom idevaló volt s csupa régi j ó ismerősre számíthatott. Aztán ro konságban is állt Petrovicsékkal, azaz az asz- szonynyal — Mert az Nyárády leány s ez a birtok Nyá- rády birtok, magyarázta Pali barátom. — Az a dölyfös rác nem hozott magával egyéb földet a Bácskából, mint a mi a csizmája talpához ragadt. Hanem nyalka legény volt buszártiszti ruhájában ha kifente, kitömte, befűzte magát, mágnás paj­tásai voltak s olyan kevélyen viselte magát, mint valami herceg. Ágnes néném egészen belebolon­dult s nem ismert sürgősebb dolgot, mint rninél- előbb férjhez adni hozzá Janka leányát. — Akit pedig más is szívesen elvett volna, — szóltam közbe nevetve. Pali barátom a célzásra haragosan fölhúzta szemöldeit, aztán elnevette magát. — El hát. Szép leány volt, tizenhat éves, karcsú, félénk, szelíd, mint az őzike. Okos em­bernek, a ki tudott volna vele bánni, kitűnő asz- szony. Amellett ezerkétszáz hold föld. Az se megvetendő. Na, ugyan nem lett volna-é igazam, ha irigyeltem volna is ezt a szerencsét Petrovics Vincétől ? Tökéletesen. Az ilyen esetben minden ember meg van győződve, hogy ő érdemesebb lett volna mint az a másik. Nagyon helyes. De ha a leánynak mégis inkább kellett az a másik! — Eh ! mit tudta azt a leány! Gyermek volt. Anyja azt mondta neki: itt van, ez lesz a férjed! S a leány nem mert ellentmondani. Tudjuk, mi­lyen könnyen rábeszélhetni egy tizenhat éves leányt, főkép mikor az olyan szelíd s olyan en­gedelmességhez szokott. Nem is ismerte szegény a világot. Alig múlt egy éve, hogy haza jött a zárdából s Ágnes néni nem is igen volt vele még sehol. A szomszéd faluban tettek egy pár látogatást s elmentek egy bálra, ahol a félénk leányka anyja mögé húzódott. Petrovics Vince mindenütt a sarkukban volt, nem eresztett sen­kit közel s mindenki félrehuzódott, mert már ak­kor hire járt, hogy a huszárkapitány a Janka vőlegénye. — Hamar ment a dolog, katonásan ! — Hamar. Janka még nem volt tizenhét éves, mikor az esküvőjét tartották. — Hát a férje? — En nem láttam a keresztlevelét, de azt hiszem, közelebb állt az ötven évhez, mint a negyvenhez. A baját, bajuszát festette. Talán még az arcát is. Vén piperkőc volt, hiú, kevély. Nem szeretett az magán kivül soha életében sen kit és én igazán megsajnáltam azt a szegény te­remtményt, a kit hozzá láncoltak. — Te ugyan szépen mutatod ackern a rokonodat! szóltam nevetve. — Olyannak mutatom be, amilyen, — vi- szonzá Pali barátom. — Mi ugyan nem nagyon szeretjük, hanem néha-néha mégis meglátogat­juk egymást. Tavaszszal pompás vadászat esik itt szalonkákra s télen át mindig talál az em­ber őzet a felső erdőben. Egyébként Petrovics Vince szereti a gavallért játszani sszivesen látja a vendéget. Magad is tapasztalni fogod. II. Már sötét este volt, mikor Pálíalvára meg­érkeztünk. Az oszlopos tornácon lámpa égett s egy feszes magatartásu, öreges urjépett élőnkbe, szarvasbőr-keztyüs kezét nyújtva. Ámbár otthon volt, mégis keztyű takarta ke­zét. A hideg miatt-é, vagy mert kezének finom fehérségét akarta megőrizni ? Nem tudom. Egész lénye, beszédmodora, öltözete kicirkalmazottnak tűnt föl. Kék és vörös-kockás skót nyakkendőt viselt és nagyon világos szürke nadrágot, mely majdnem fehérnek látszott. Finom, illatos havanna-szivarokkal kínált mindnyájunkat, ámbár sok vendége volt ez este, falubeliek is, idegenek is. Később láttam, hogy nem ment ki minden vendége elé a tornáci’a, mint mielénk kijött, sőt kezet se szorított mind­egyikkel. Lehet, hogy talán csak szórakozott­ságból történt; mert nagyon szórakozottnak lát­szott s bár észrevettam rajta, hogy erőlködik, de nem bírja egészen elfojtani komoly hangu­latát. A társaság nagy része füstölve és kártyázva várta a vacsorát. Minket bevitt magával a házi- ur nejéhez. Midőn beléptünk, Petrovics Vince maga is meglepettnek látszott s ráncos homloka még összébb ráncolódott. Hogy miért? Nem bírtam elképzelni. A szobában a háziasszonyon kivül még három vagy négy nő ült, egyikük se fiatal már, nem is valami elegánsan öltözvék; helybeli compossessorok nejei, de bizonyosan a szegé­nyebb közbirtokosnék közül valók. Ez a társaság nem tetszett é Petrovics Vincének, vagy más egyébben ütközött meg? nem tudhattam. Csak két férfit találtunk a női tárasságban. Egyik a szolgabiró, ki ép akkor vőlegény volt s most is a menyasszonyáról beszélt, mikor belép­tünk ; a másik csinos, még talán nem is húsz éves szőke fiatal ember, kit nem mutattak be s kit aLiázhoz tartozónak, valami közeli rokonnak gondoltam. A szolgabiróra nem lehet féltékeny Petrovics Vince. De hát vájjon arra a másikra ? Igaz, hogy még nem sokkal több mint gyermek. Hanem azért ki tudja? . . . Úgy vettem észre, hogy a háziúrnak homlok - ráncolása mindenki figyelmét kikerülte, csak az enyémet és nejeét nem. Az asszony halkan hát­rább húzódott a pamlagon s szemeit félénk kife­jezéssel emelte férjére. Egyéb semmi se történt. A társalgás zavartalanul folyt. A szolgabiró újra rákezdte menyasszonya di­csőítését. A szőke fiatal ember halkan beszélt valamit az egyik asszonyságnak, ki arra nevetve csak annyit felelt: — Oh, maga gyerek ! Én és Pali a házinővel váltottunk nehány szót. Figyelemmel, érdekeltséggel tekintettem e sze­líd s szomorúnak látszó arcra. Valami sajátsá­gos korai fonnyadtság tűnt föl rajta, noha hu- szonnégy-liuszonöt évesnél nem volt még idő­sebb. Ügy látszott, mintha az öreg férj megöre- gitette volna őt is. Mindamellett még csaknem gyermeteg szendeség és félénkség tükröződött e vonásokon, melyekre a korai hervadás árnyékot kezdett már borítani. Szép asszony volt kétség­kívül még most is, de nem az a csábitó, ingerlő szépség, akit a vén férjnek félteni kellene. Az ember csak sajnálkozva s mintegy áhítattal te­kintett a hervadó ifjú nőre. Összehasonlítást tettem közte és férje közt. Mindenben különböző két természet volt ez. A nő egyszerűen öltözve, minden föltűnő díszítés nélkül, ruhája egyszínű sötétes szürke, hajában semmi szalag. Halkan, csöndesen beszélt, kissé habozva, mint aki nem bízik saját itélőtehet- ségében s fél, hogy hibát követ el. E félénkséget biztos jeléül vehettem, hogy férje durván bánik vele. É feszes, rideg ember jég keze alatt minden vidámságnak és termé­szetességnek ki kell halni.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék