Divat-Nefelejts, 1876. január-október (2. évfolyam, 1-44. szám)

1876-01-02 / 1. szám

szebb zöldjével, mint emelkedik tövén, hogy le­velei a kedveltnek lombjával vegyüljenek, s dús koszorúkban függjenek le ágairól! E fa s­o­r­s­a a repkápynak, mely állani s virulni fog, mig ő, s vele v®Ki és sülyedni; mert nincs egy ága, nincs egy''gyönge hajtása, mely nem függne tövén. * E kép világosan festi, hogy a két nem egyen­lőn, de különböző erővel kell, hogy működjék a közös cél elérésére, s hogy az erők éreil­ eltéré­­séből ered a különbség, mely a két nem közti er­kölcsi viszonyt megjelöli. A férfi tevékeny és erős, a nő engedékeny és gyöngéd. Maga a természet hallatja itt szavát, melyet ha meg nem értünk, összezavarjuk a természet legédesebb érzelmeit és mesterséges érzelmeket produkálunk. A ter­mészet megmutatta, hogy a férfi és nő nincs és nem is kell, hogy egyenlőn legyen alkotva se jel­lemére, se alkatára nézve, s ezzel a kört is ki­szabta, kinek-kinek lénye, hivatása szerint kü­lön. S ha más a kör, másnak kell lenni mind­egyiknél a neveltetésnek is. Lássuk tehát először, miként kell nevelni Eötvös szerint a leányt, ki férjhez való. Csukássi József: Vén házasok. (Esküvőnk hetedik évfordulóján.) „Nosza gyűljön most közülem Az egész nagy hadsereg! Becsbe sorban lépegessen, Iziben minden gyerek! „Most előre, halkan jőve, Párosával indulunk —“ — Két leánykánk­ kézen fogva Vezeti a két fiunk. Én, mint rokkant, a sorokban Az utó­ csapat vagyok; „Csitt! ha mondom, ott elől!“ mert Valamennyi mind gagyog. S a kicsinyke kis pipiske Megy tipegve legelöl, Ágaskodik a kilincshez, De félig se éri föl. Bátyikája nyúl utánna, Hasztalan! sehogy se megy, Csak az ujj­ hegyével éri — Mig a néni segíti meg. És kinyitják és hamiskás Szemmel bekukkintanak: „Itt van, itt van!“ s meg nem tartom, Valamennyi mind szalad. Mind ujjong! mig a nagyobbik Össze nem szedi magát, És előlép büszke képpel, — Ösmeri már a nagy A-t! A köhinget, én csak intek, Egyszer nekilelkesül: „Jó anyánk, nézd itt — nézd — nézd itt . . S szerencsésen belesül. S mondaná bár, mint a vit­át, Ki nem állják a kicsik — S csókra-csókkal, öleléssel Édes anyjuk’ ellepik. — S az ujjongás, mint méh­ zsongás, Szobát, szivet úgy betölt; Köny s mosoly a szembe’ s ajkon, Egybefoly az ég s a föld . . . Szív kitárul s nem ajkárul Hangzik édes, szent titok — S mint hét éve , kebelére Ifjú lánggal borulok ! Szász Béla. MVAT-NEF­ELEJTS. ! Vadászaton. Elbeszélés. Vértesi Arnoldtól. I. Én magam, igaz ugyan, hogy csak kocapuskás vagyok, de van egy jó barátom, aki szenvedélyes vadász s aki néha engem is magával csalt va­dászkalandjaira. Épen tiz éve annak, hogy egyszer hajtóvadá­szatra mentünk együtt. A bükkösdi járásban far­kasok mutatkoztak. Kemény tél volt s a Mátrá­ból lejött a farkas az alantabb fekvő erdőségek­be és ellátogatott a faluk szélére is. Különösen sok panasz érkezett Pálfalváról. Olyan hire lett már a farkasnak, mintha szá­zával szaladoznának a réteken s mintha az em­ber már az orrát se dughatná ki az ablakon, hogy le ne harapják. Átalános lett a meggyőződés, hogy a vármegyének tenni kellene valamit. A já­rásbeli szolgabiró azt mondta: a pálfalvai urak vadászni szeretnének, az az egész lármának az oka , hanem hát legyen meg a kedvök. S kiren­delte a parasztokat haj­tóvadászatra.­­ Úgy látszott, nagyszerű vadászat lesz. Három községből rendelte ki a népet hajtásra a szolga­biró. A pálfalvi compossessor urak annyi vendé­get hívtak meg, hogy alig bírták elszállásolni s némelyik háznál zsúpot terítettek végig az ebéd­lőben, rá lepedőt, dunyhát, vánkost s úgy háltak a vendég urak. Mi Nyárády Pali barátommal Patrovicsékhoz szálltunk. Én nem ismertem a háziurat s egyá­­talán igen kevés embert ismertem még a megyé­ből ; de Nyárády Pali barátom idevaló volt s csupa régi j­ó ismerősre számíthatott. Aztán ro­konságban is állt Petrovicsékkal, azaz az asz­­szonynyal — Mert az Nyárády leány s ez a birtok Nyá­­rády birtok, magyarázta Pali barátom. — Az a dölyfös rác nem hozott magával egyéb földet a Bácskából, mint a mi a csizmája talpához ragadt. Hanem nyalka legény volt huszártiszti ruhájában ha kifente, kitömte, befűzte magát, mágnás paj­tásai voltak s olyan kevélyen viselte magát, mint valami herceg. Ágnes néném egészen belebolon­dult s nem ismert sürgősebb dolgot, mint m­inél­­előbb férjhez adni hozzá Janka leányát. — Akit pedig más is szívesen elvett volna, — szóltam közbe nevetve. Pali barátom a célzásra haragosan fölhúzta szemöldeit, aztán elnevette magát. — És hát. Szép leány volt, tizenhat éves, karcsú, félénk, szelíd, mint az őzike. Okos em­bernek, a­ki tudott volna vele bánni, kitűnő asz­­szony. Amellett ezerkétszáz hold föld. Az se megvetendő. Na, ugyan nem lett volna-e igazam, ha irigyeltem volna is ezt a szerencsét Petrovics Vincétől ? Tökéletesen. Az ilyen esetben minden ember meg van győződve, hogy ő érdemesebb lett volna mint az a másik. Nagyon helyes. De ha a leánynak mégis inkább kellett az a másik! — Eh ! mit tudta azt a leány! Gyermek volt. Anyja azt mondta neki: itt van, ez lesz a férjed! S a leány nem mert ellentmondani. Tudjuk, mi­lyen könnyen rábeszélhetni egy tizenhat éves leányt, főkép mikor az olyan szelíd s olyan en­gedelmességhez szokott. Nem is ismerte szegény a világot. Alig múlt egy éve, hogy haza jött a zárdából s Ágnes néni nem is igen volt vele még sehol. A szomszéd faluban tettek egy pár látogatást s elmentek egy bálra, ahol a félénk leányka anyja mögé húzódott. Petrovics Vince mindenütt a sarkukban volt, nem eresztett sen­kit közel s mindenki félrehúzódott, mert már ak­kor hire járt, hogy a huszárkapitány a Janka vőlegénye. — Hamar ment a dolog, katonásan ! — Hamar. Janka még nem volt tizenhét éves, mikor az esküvőjét tartották. — Hát a férje? — Én nem láttam a keresztlevelét, de azt hiszem, közelebb állt az ötven évhez, mint a negyvenhez. A baját, bajuszát festette. Talán még az arcát is. Vén piperkőc volt, hiú, kevély. Nem szeretett az magán kívül soha életében sen­kit és én igazán megsajnáltam azt a szegény te­remtményt, a­kit hozzá láncoltak. — Te ugyan szépen mutatod nekem­ a rokonodat! szóltam nevetve. — Olyannak mutatom be, amilyen, — vi­­szontá Pali barátom. — Mi ugyan nem nagyon szeretjük, hanem néha-néha mégis meglátogat­juk egymást. Tavaszszal pompás vadászat esik itt szalonkákra s télen át mindig talál az em­ber őzet a felső erdőben. Egyébként Petrovics Vince szereti a gavallért játszani s szivesen látja a vendéget. Magad is tapasztalni fogod. II. Már sötét este volt, mikor Pálfalvára meg­érkeztünk. Az oszlopos tornácon lámpa égett s egy feszes magatartásu, öreges úr lépett elénkbe, szarvasbőr-keztyűs kezét nyújtva. Ámbár otthon volt, mégis keztyű takarta ke­zét. A hideg miatt-e, vagy mert kezének finom fehérségét akarta megőrizni ? Nem tudom. Egész lénye, beszédmodora, öltözete kicirkalmazottnak tűnt föl. Kék és vörös-kockás skót nyakkendőt viselt és nagyon világos szürke nadrágot, mely majdnem fehérnek látszott. Finom, illatos havanna-szivarokkal kínált mindnyájunkat, ámbár sok vendége volt ez este, falubeliek is, idegenek is. Később láttam, hogy nem ment ki minden vendége elé a tornád­ra, mint mielénk kijött, sőt kezet se szorított mind­egyikkel. Lehet, hogy talán csak szórakozott­ságból történt, mert nagyon szórakozottnak lát­szott s bár észrevettem rajta, hogy erőlködik, de nem bírja egészen elfojtani komoly hangu­latát. A társaság nagy része füstölve és kártyázva várta a vacsorát. Minket bevitt magával a házi­­úr nejéhez. Midőn beléptünk, Petrovics Vince maga is meglepettnek látszott s ráncos homloka még összébb ráncolódott. Hogy miért? Nem bírtam elképzelni. A szobában a háziasszonyon kívül még három vagy négy nő ült, egyikük se fiatal már, nem is valami elegánsan öltözvék, helybeli compossessorok nejei, de bizonyosan a szegé­nyebb közbirtokosnők közül valók. Ez a társaság nem tetszett­­ Petrovics Vincének, vagy más egyébben ütközött meg? nem tudhattam. Csak két férfit találtunk a női tárasságban. Egyik a szolgabiró, ki ép akkor vőlegény volt s most is a menyasszonyáról beszélt, mikor belép­tünk ; a másik csinos, még talán nem is húsz éves szőke fiatal ember, kit nem mutattak be s kit a h­ázhoz tartozónak, valami közeli rokonnak gondoltam. A szolgabiróra nem lehet féltékeny Petrovics Vince. De hát várjon arra a másikra ? Igaz, hogy még nem sokkal több mint gyermek. Hanem azért ki tudja? . . . Úgy vettem észre, hogy a háziúrnak homlok -­ráncolása mindenki figyelmét kikerülte, csak az enyémet és nejeét nem. Az asszony halkan hát­rább húzódott a pamlagon s szemeit félénk kife­jezéssel emelte férjére. Egyéb semmi se történt. A társalgás zavartalanul folyt. A szolgabiró újra rákezdte menyasszonya di­csőítését. A szőke fiatal­ember halkan beszélt valamit az egyik asszonyságnak, ki arra nevetve csak annyit felelt: — Oh, maga gyerek ! Én és Pali a házinővel váltottunk néhány szót. Figyelemmel, érdekeltséggel tekintettem e sze­líd s szomorúnak látszó arcra. Valami sajátsá­gos korai fonnyadtság tűnt föl rajta, noha hu­­szonnégy-h­uszonöt évesnél nem volt még idő­sebb. Úgy látszott, mintha az öreg férj megöre­­gítette volna őt is. Mindamellett még csaknem gyermeteg szendeség és félénkség tükröződött e vonásokon, melyekre a korai hervadás árnyékot kezdett már borítani. Szép asszony volt kétség­kívül még most is, de nem az a csábító, ingerlő szépség, akit a vén férjnek félteni kellene. Az ember csak sajnálkozva s mintegy áhítattal te­kintett a hervadó ifjú nőre. Összehasonlítást tettem közte és férje közt. Mindenben különböző két természet volt ez. A nő egyszerűen öltözve, minden föltűnő díszítés nélkül, ruhája egyszínű sötétes szürke, hajában semmi szalag. Halkan, csöndesen beszélt, kissé habozva, mint aki nem bízik saját itélőtehet­­ségében s fél, hogy hibát követ el. E félénkséget biztos jeléül vehettem, hogy férje durván bánik vele. E feszes, rideg ember­ség keze alatt minden vidámságnak és termé­szetességnek ki kell halni. II évfolyam.

Next