Divat-Nefelejts, 1876. január-október (2. évfolyam, 1-44. szám)
1876-01-02 / 1. szám
II. évfolyam Petrovics Vince most hidegen, kevélyen fordult a szőke fiatal ember felé. — Hol van Zoltán? — Itt vagyok, papa, — szólt egy vézna, sápadt, mintegy hatéves fiúcska, kit eddig nem vettem észre. Alacsony zsámolyon ült s az asszonyok egészen eltakarták ruháikkal. Nem gagyogott, mint a hasonkoró gyermekek szoktak, hanem szótlan ült s valami képes könyvet nézegetett. — Jó, — szólt Petrovics Vince, — most már mehetsz aludni. A nevelő ur majd elkisér. A szókó fiatal ember fölállt s meglógta a gyermek kezét. — Jöjjön Zoltán. A sápadt kisfiú szomorúan, de szó nélkül letette kezéből a könyvet. Kezet csókolt előbb atyjának, aztán anyjának. Petovics Vince nem mozdult, feszes méltósággal tartotta oda kezét. A szomorú asszony félénken megölelte gyermekét. Ez a családi jelenet — legalább énreám - végtelen leverőleg hatott s úgy éreztem, mintha jéghidegség venné körül szivemet. Pali barátomra tekintettem s ő viszonozta pillantásomat, mintha mondani akarná: íme, ilyen ezeknek az élete! DIVAT-NEFELEJTS. - III. Nyomasztó hangulat szállt a kis társaságra, amint Petrovics Vince helyet foglalt. Az aszszonyok elhallgattak. A szolgabíró nem bátorkodott tovább dicsekedni a menyasszonyával, mert úgy vette észre, mintha a háziúr ajkain gúnyos mosoly lebegne. Pali barátom és én igyekeztünk föléleszteni a társalgás kialvó tüzét. De nem boldogultunk. A háziúr jelenléte, úgy látszott, mintha ólomsúlylyal nehezednék mindenkinek kedélyére. Neje időről időre lopva egy-egy pillantást vetett felé, s aztán mindig még félénkebben összehúzódott a pamlag szögletében. Pedig az igazat megvallva, Petrovics Vince igyekezett udvarias, sőt előzékeny lenni, de volt hangjában valami legyőzhetlen gőg és ridegség, mely még visszatetszőbbnek tűnt föl, midőn előzékeny akart lenni. Látszott, hogy terhére esik a beszélgetés ez egyszerű falusi asszonyokkal, s hogy nem talál tárgyat, miről beszéljen. És én valóban nem tudom, miért erőtette magát, ha csak nem azt akarta megvárni, váljon visszatér-e a nevelő? Nem tért vissza. Csak a vacsoránál láttuk ismét. Az asztal végén ült s kissé duzzogónak, vagy legalább komolynak látszott. Hanem a szomszédja, egy kopott kabátos, mocskos ősz szakállú öreg úr, beszédbe ereszkedett vele s arra a fiatal ember hamar fölvidult. Gyermekded szép szőke feje kellemes ellentétet képezett a bozontos, rézvörös öreg ember fejével s azt hiszem, nem csak nekem tűnt föl. Két asszonyság közel hozzám róla beszélt. Nem értettem minden szavukat, mert köztem és köztük még a kövér plébános ült s a spanyolországi ügyeket intézte el épen hatalmasan, hanem hallottam, mikor egyik asszonyság a másiknak mondta: — Jó házból való fiatal ember. Hogy mit felelt rá a másik, már azt nem hallottam. A szolgabiró fölállt s toasztot mondott a hölgyekre. Természetesen nem állhatta meg, hogy bele ne hozza a saját menyasszonyát is. A két suttogó asszonyság megint összedugta a fejét. — Azt hiszi szegény, hogy menyasszonya szerelemből megy hozzá — szólt az egyik. — Az ám! Húszéves leány negyvenéves emberhez ! - szólt a másik. E pillanatban a háziúr ment el hátunk mögött, ki fölkelt helyéről, hogy a szolgabiróval kocintson. Megdöbbentem, amint rá néztem. Sápadt volt, sűrít, bozontos szemöldökei fenyegetőleg összehúzva. Bizonyos lehettem benne, hogy hallotta ama szavakat. Mikor a szolgabiróval kocintott, visszatért helyére s komor, fürkésző pillantással kisérte a két susogó asszonyt, aztán sötét pillantással leszállt az asztal végére s láttam, hogy szeme hosszasan függ a szőke ifjún. (Folytatása következik.) Egy magyar menekült. — Beszély. — Irta : Waebenhusen. Rég készülök egy oly eseményt elbeszélni, melyhez hasonló az életben gyakran fordul elő, de reám, — midőn a szereplőkkel a véletlen összehozott, — igen nagy hatása volt. Talán azért voltam fogékony minden esemény iránt, és érdekelt a más sorsa is, mert akkor — húsz év előtt — nem tompíta még el érzékeimet a sok utazás és táborozás. A seb, mely húsz év előtt fájt és sajgott, nyomot se hagyott maga után. A krimi hadjárat még nem ért véget, s Pelissier mészárlásaival foglalkozott, midőn a csatatért betegen odahagyni voltam kénytelen. Párisba mentem, hol a villanyozás gyógyhatásától vártam üdülésemet. Ekkor mentem először Párisba, hol később második otthonomat találtam föl. Nem távoztam volna soha innen, ha III. Napóleon, — ki szüntelen azon törte fejét, kit támadjon meg, — öregségére Németországba nem köt bele. Párisban arról győződtem meg, hogy a benne uralkodó zaj és mozgás dacára, ez a világ egyetlen városa, hol elszigetelten, csendes munkálattal s észleléssel tölthetjük életünket. Sehol se lehet oly nyugalmas háziasságot alkotni, mint e szajnai Bábelben, még látogatók se háborgatnak. Ez okból jól, kényelmesen éreztem magam e tarka élet közepén ; kár, hogy tartósan nem élvezhetem ! Orvosom lakása a Montmartre külvárosban a kapucines boulevard közelében volt, hová tizennégy nap óta minden reggel ellátogattam. Egy reggel, szokás szerint korán jöttem, hogy mielőbb bebocsáttassam. Első voltam, s a függöny árnyába vonultam, a közeledők lépteire figyelve. Az ajtó megnyílt, s azon két hölgy lépett be. Mellettem haladtak el, de nem vettek észre, s midőn az ablakhoz léptek, ruhájukkal majd elfedtek. Előttem idegen nyelven, magyarul társalogatak. E nyelvet senki se érti, aki nem bir azon kiváltsággal, hogy: magyar. A magyarok véleménye szerint legnagyobb dicsőség, magyarnak születni! Némi elfogultsággal, de udvariasságból is csendesen maradtam helyemen, mígnem az egyik hölgy hirtelen megfordulva, megpillantott , amidőn előkelő modorban, úgy odavetve monda: — Pardon, monsieur, — és odább vonult. Én oly közönyös hangon válaszolom: — Pas de quoi madame, — s reá tekintve, rendkivüli szép fehér márvány arcot pillantok meg. Az első fiatalság üdesége, zománca hiányzott már ez arcról, s e finom, aristokratikus vonások átélt szenvedéseket tükröztek vissza. Ezt igazolták a mély tüzű nagy szemek, melyekből csak egyetlen tekintet érintett, aztán sötét, hosszú pillák bobták; a pici száj körüli fájdalmas mosoly, tartása és fejhordozása azonban azt mutatták, hogy a külvilággal érintkezni semmi szándéka. A hölgyek a másik ablakhoz mentek, és én helyemen maradtam, honnan a fiatal hölgy felém fordított arcát jobban szemlélhetem. Mily érdekes szemle volt ez! Az ablakon beható szürkés világosság kellemes árnyalatban játszott a hullámos fekete hajzaton, melyet egyszerű kis kalap tartott fogva, a halvány homlokon, s a finom arcvonásokon. Ajkait könnyedén összeszokta, s csak beszéd közben látszott gyönyörű fogsora. Homlokáról szilárd jellemvonást lehetett lebetűzni, s miként burkonya látni engedő, termete sugár, karcsú volt. Öltözéke egyszerűen sötét, de választékos volt; fülében gyémánt gombocskák ragyogtak. A korosz nő szintén előkelő külsővel bírt, hasonlóan sötétszínű öltözékben. Bár e két hölgy között nem volt feltűnő hasonlat észlelhető, mégis valószínűnek látszott, hogy ők anya és leánya. Keveset beszéltek, s lászott, hogy türelmetlenül várják a percet, melyben az orvos elfogadó terme megnyílik. S ez megtörténvén, a két hölgy az ajtó felé fordult, én pedig meghajtva magamat, tudatni kívántam velük, hogy az elsőséget udvariasan átengedem. A fiatal hölgy fagyos pillantással köszönt. Különös hatása volt reám e tekintetnek. Mintha láttam volna már valaha ez arcot, e szemeket. De hol, és mikor ? Ki tudná ezt megmondani ! Élményeim ez ideig igen jelentéktelenek voltak. Utaztam Skandináviában, de ott nem láthattam e márvány arcot, e hollófekete hajzatot. Utaztam keleten, de nem tudtam emlékezni, hogy ott hol és minő körülmények között láthattam. Magyarok voltak, erről meg valók győződve, de nem emlékszem, hogy midőn Törökországba utaztam Magyarországon keresztül, vele valaha találkoztam volna. Helyemet újra elfoglalom, és a múltban kutattam, de eredmény nélkül. Ekkor az elfogadó terem ajtaja feltárult; a két hölgy a várótermen áthaladva, — igénytelen személyemet egyetlen pillantásra se méltatva, — távozott. — Ismeri e delneket ? — kérdem az orvost. — Nevek ismeretlen előttem, ma voltak nálam másodszor, — válaszolt az orvos. — Váljon eljönnek-e ismét? — Alig hiszem. Az anya aggódott leánya miatt, szívbajtól tart. Megnyugtattam e részben, s most úgy hiszem, a látogatás megszűnt. — Szívbajtól félti leányát? — Miként is lehetne más baja ily szép nőnek? — Mily boldog ön, hogy meggyőződhetett e szép nő bajáról! Azt hiszi ön, hogy férjes ? — kérdem nevetve. — Igen, úgy hiszem özvegy. Bizonyosan tévedésben vagyok a régibb találkozásra nézve; talán valami hasonlat vezet tévútra. Plon-Plon a vörös herceg nem rég tért vissza a krimi hadjáratból, hol mindössze is csak Várnáig jutott. Dicsőségének útjában megbetegült, s ez okul szolgált a párisiaknak arra, hogy a hercegre ékeljenek. A császári nagybátyának III. Napóleonnak ekkor sok dolga volt. Egyik kezével a krími háborút intézé, mely talán trónját dönti meg, ha Malakoff el nem esik ; másik kezével a világtárlatot rendezgeté. Mindkettőt roszkor intézé; a háború kedvezőtlen folyama nagy elégületlenséget okozott, és számtalan gúnyröpirat jelent meg. Egy füzet különösen föltünést okozott, melynek írásával egy senatort gyanúsítottak, tulajdonkép azonban a vörös hercegtől származott. A császárnak tehát méltó oka volt óvatosnak lenni unokaöcscsével szemben is. Szerencséje volt, hogy a herceg megbetegülése által nevetségessé vált, mi Párisban sokkal lesújtóbb, mint máshol. A vörös hercegnek, az udvari forradalmárnak, szokása volt az emigratiót maga körül összegyűjteni. A magyar és lengyel menekültek mindenkor hivatalosak voltak nála Páris legszellemdúsabb férfiaival, politikai tekintélyekkel, az osztrák és orosz követekkel együtt, kik el nem kerülhették, hogy a Palais royalban száműzött honfitársaikkal ne találkozzanak. Oly gyöngédtelenség volt ez a herceg részéről, melyért a császár nem vélt felelősséggel tartozni, mert a hercegnek meg volt engedve a demokrata elveket, amelyek alapján kelle a császárságnak létezni, — saját módja szerint gyakorolni, s a Tuileriákban nem törődtek azzal, mi a Palais royalban történik. Én is részesültem azon kitüntetésben, hogy meghívót kaptam a Palais royalba. Nem sokkal azelőtt a vörös herceggel Várnában találkoztam, hol igen gyakran a beteges St. Arnaud tábornok szeme láttára süttette a hírjelző gőzöst, hogy a tábornok szép fiatal nejét Buyukdereben Konstantinápoly mellett meglátogassa. A herceg legnagyobb hadiművelete volt azon szemle, melyet a devnosi síkságon táborozó török ezredek fölött tartott. Bámulatos hasonlatossága nagybátyjához , Napóleonhoz, azon eszmére ragadta őt, hogy keleten oly egyenruhát viseljen, mely egészen hasonló volt az első császár egyenruhájához. A célozott siker el lett érve. Egy szemle alkalmával, melyet egy önkéntes csapat fölött tartott, egy ősz szakállú harcos a sorból kilépve a herceghez rohant, leborult előtte és kengyelét csókolgató. Az egyptomi csapatból volt az öreg, ki azt vélte, hogy a nagy császárt látja maga előtt épen úgy, miként ő fiatal éveiből reá emlékezett.