Divat-Nefelejts, 1876. január-október (2. évfolyam, 1-44. szám)

1876-01-02 / 1. szám

II. évfolyam Petrovics Vince most hidegen, kevélyen fordult a szőke fiatal ember felé. — Hol van Zoltán? — Itt vagyok, papa, — szólt egy vézna, sápadt, mintegy hatéves fiúcska, kit eddig nem vettem észre. Alacsony zsámolyon ült s az asszonyok egé­szen eltakarták ruháikkal. Nem gagyogott, mint a hasonkoró gyermekek szoktak, hanem szótlan ült s valami képes könyvet nézegetett. — Jó, — szólt Petrovics Vince, — most már mehetsz aludni. A nevelő ur majd elkisér. A szókó fiatal ember fölállt s meglógta a gyermek kezét. — Jöjjön Zoltán. A sápadt kis­fiú szomorúan, de szó nélkül letette kezéből a könyvet. Kezet csókolt előbb atyjának, aztán anyjának. Petovics Vince nem mozdult, feszes méltósággal tartotta oda kezét. A szomorú asszony félénken megölelte gyer­mekét. Ez a családi jelenet — legalább énreám - végtelen leverőleg hatott s úgy éreztem, mintha jéghidegség venné körül szivemet. Pali bará­tomra tekintettem s ő viszonozta pillantásomat, mintha mondani akarná: íme, ilyen ezeknek az élete! DIVAT-NEFELEJTS. - III. Nyomasztó hangulat szállt a kis társaságra, amint Petrovics Vince helyet foglalt. Az asz­­szonyok elhallgattak. A szolgabíró nem bátorko­dott tovább dicsekedni a menyasszonyával, mert úgy vette észre, mintha a háziúr ajkain gúnyos mosoly lebegne. Pali barátom és én igyekeztünk föléleszteni a társalgás kialvó tüzét. De nem boldogultunk. A háziúr jelenléte, úgy látszott, mintha ólom­súlylyal nehezednék mindenkinek kedélyére. N­eje időről időre lopva egy-egy pillantást ve­­te­tt felé, s aztán mindig még félénkebben össze­­húzódott a pamlag szögletében. Pedig az igazat megvallva, Petrovics Vince igyekezett udvarias, sőt előzékeny lenni, de volt hangjában valami legyőzhetlen gőg és ridegség, mely még visszatetszőbbnek tűnt föl, midőn elő­zékeny akart lenni. Látszott, hogy terhére esik a beszélgetés ez egyszerű falusi asszonyokkal, s hogy nem talál tárgyat, miről beszéljen. És én valóban nem tu­dom, miért erőtette magát, ha csak nem azt akarta megvárni, váljon visszatér-e a nevelő? Nem tért vissza. Csak a vacsoránál láttuk is­mét. Az asztal végén ült s kissé duzzogónak, vagy legalább komolynak látszott. Hanem a szomszédja, egy kopott kabátos, mocskos ősz szakállú öreg úr, beszédbe ereszkedett vele s arra a fiatal ember hamar fölvidult. Gyermekded szép szőke feje kellemes ellentétet képezett a bozon­tos, rézvörös öreg ember fejével s azt hiszem, nem csak nekem tűnt föl. Két asszonyság közel hozzám róla beszélt. Nem értettem minden szavukat, mert köztem és köztük még a kövér plébános ült s a spanyolor­szági ügyeket intézte el épen hatalmasan, ha­nem hallottam, mikor egyik asszonyság a má­siknak mondta: — Jó házból való fiatal ember. Hogy mit felelt rá a másik, már azt nem hal­lottam. A szolgabiró fölállt s toasztot mondott a höl­gyekre. Természetesen nem állhatta meg, hogy bele ne hozza a saját menyasszonyát is. A két suttogó asszonyság megint összedugta a fejét. — Azt hiszi szegény, hogy menyasszonya szerelemből megy hozzá — szólt az egyik. — Az ám! Húszéves leány negyvenéves em­berhez ! - szólt a másik. E pillanatban a háziúr ment el hátunk mö­gött, ki fölkelt helyéről, hogy a szolgabiróval kocintson. Megdöbbentem, amint rá néztem. Sápadt volt, sűrít, bozontos szemöldökei fenyegetőleg összehúzva. Bizonyos lehettem benne, hogy hal­lotta ama szavakat. Mikor a szolgabiróval kocintott, visszatért helyére s komor, fürkésző pillantással kisérte a két susogó asszonyt, aztán sötét pillantással le­szállt az asztal végére s láttam, hogy szeme hossza­san függ a szőke ifjún. (Folytatása következik.) Egy magyar menekült. — Beszély. — Irta : Waebenhusen. Rég készülök egy oly eseményt elbeszélni, melyhez hasonló az életben gyakran fordul elő, de reám, — midőn a szereplőkkel a véletlen összehozott, — igen nagy hatása volt. Talán azért voltam fogékony minden esemény iránt, és érdekelt a más sorsa is, mert akkor — húsz év előtt — nem tompíta még el érzékeimet a sok utazás és táborozás. A seb, mely húsz év előtt fájt és sajgott, nyomot se hagyott maga után. A krimi hadjá­rat még nem ért véget, s Pelissier mészárlásai­val foglalkozott, midőn a csatatért betegen oda­hagyni voltam kénytelen. Párisba mentem, hol a villanyozás gyógyhatásától vártam üdülésemet. Ekkor mentem először Párisba, hol később második otthonomat találtam föl. Nem távoztam volna soha innen, ha III. Napóleon, — ki szün­telen azon törte fejét, kit támadjon meg, — öregségére Németországba nem köt bele. Párisban arról győződtem meg, hogy a ben­ne uralkodó zaj és mozgás dacára, ez a világ egyetlen városa, hol elszigetelten, csendes mun­kálattal s észleléssel tölthetjük életünket. Sehol se lehet oly nyugalmas háziasságot alkotni, mint e szajnai Bábelben, még látogatók se háborgat­nak. Ez okból jól, kényelmesen éreztem ma­gam e tarka élet közepén ; kár, hogy tartósan nem élvezhetem ! Orvosom lakása a Montmartre külvárosban a kapucines boulevard közelében volt, hová tizennégy nap óta minden reggel el­látogattam. Egy reggel, szokás szerint korán­­ jöttem, hogy mielőbb bebocsáttassam. Első voltam, s a függöny árnyába vonultam,­­ a közeledők lépteire figyelve. Az ajtó megnyílt,­­ s azon két hölgy lépett be. Mellettem haladtak el, de nem vettek észre, s midőn az ablakhoz léptek, ruhájukkal majd elfedtek. Előttem idegen nyelven, magyarul társaloga­­­tak. E nyelvet senki se érti, aki nem bir azon­­ kiváltsággal, hogy: magyar. A magyarok vé­­­­leménye szerint legnagyobb dicsőség, magyar­nak születni! Némi elfogultsággal, de udvarias­ságból is csendesen maradtam helyemen, míg­nem az egyik hölgy hirtelen megfordulva, meg­pillantott , amidőn előkelő modorban, úgy oda­vetve monda: — Pardon, monsieur, — és odább vonult. Én oly közönyös hangon válaszolom: — Pas de quoi madame, — s reá tekintve, rendkivüli szép fehér márvány arcot pillan­­tok meg. Az első fiatalság ü­desége, zománca hiány­zott már ez arcról, s e finom, aristokrati­­kus vonások átélt szenvedéseket tükröztek vissza. Ezt igazolták a mély tüzű nagy szemek, melyekből csak egyetlen tekintet érintett, aztán sötét, hosszú pillák bob­ták; a pici száj körüli fájdalmas mosoly, tartása és fejhordozása azon­ban azt mutatták, hogy a külvilággal érintkezni semmi szándéka. A hölgyek a másik ablakhoz mentek, és én­­ helyemen maradtam, honnan a fiatal hölgy fe­­l­­ém fordított arcát jobban szemlélhetem. Mily­­ érdekes szemle volt ez! Az ablakon beható­­ szürkés világosság kellemes árnyalatban játszott­­ a hullámos fekete hajzaton, melyet egyszerű kis­­ kalap tartott fogva, a halvány homlokon, s a finom arcvonásokon. Ajkait könnyedén össze­­szok­ta, s csak beszéd közben látszott gyönyörű fogsora. Homlokáról szilárd jellemvonást lehetett lebetűzni, s miként burkonya látni engedő, ter­mete sugár, karcsú volt. Öltözéke egyszerűen sötét, de választékos volt; fülében gyémánt gombocskák ragyogtak. A korosz nő szintén előkelő külsővel bírt, ha­sonlóan sötétszínű öltözékben. Bár e két hölgy között nem volt feltűnő hasonlat észlelhető, mégis valószínűnek látszott, hogy ők anya és leánya. Keveset beszéltek, s lászott, hogy türelmet­lenül várják a percet, melyben az orvos elfogadó terme megnyílik. S ez megtörténvén, a két hölgy az ajtó felé fordult, én pedig meghajtva magamat, tudatni kívántam velük, hogy az elsőséget udvariasan átengedem. A fiatal hölgy fagyos pillantással köszönt. Különös hatása volt reám e tekintetnek. Mintha láttam volna már valaha ez arcot, e sze­meket. De hol, és mikor ? Ki tudná ezt meg­mondani ! Élményeim ez ideig igen jelentéktelenek vol­tak. Utaztam Skandináviában, de ott nem láthat­tam e márvány arcot, e hollófekete hajzatot. Utaz­tam keleten, de nem tudtam emlékezni, hogy ott hol és minő körülmények között láthattam. Ma­gyarok voltak, erről meg valók győződve, de nem emlékszem, hogy midőn Törökországba utaztam Magyarországon keresztül, vele valaha találkoz­tam volna. Helyemet újra elfoglalom, és a múltban ku­tattam, de eredmény nélkül. Ekkor az elfogadó terem ajtaja feltárult; a két hölgy a várótermen áthaladva, — igénytelen személyemet egyetlen pillantásra se méltatva, — távozott. — Ismeri e delneket ? — kérdem az orvost. — Nevek ismeretlen előttem, ma voltak nálam másodszor, — válaszolt az orvos. — Váljon eljönnek-e ismét? — Alig hiszem. Az anya aggódott leánya miatt, szívbajtól tart. Megnyugtattam e részben, s most úgy hiszem, a látogatás megszűnt. — Szívbajtól félti leányát? — Miként is lehetne más baja ily szép nőnek? — Mily boldog ön, hogy meggyőződhetett e szép nő bajáról! Azt hiszi ön, hogy férjes ? — kérdem nevetve. — Igen, úgy hiszem özvegy. Bizonyosan tévedésben vagyok a régibb ta­lálkozásra nézve; talán valami hasonlat vezet tévútra. Plon-Plon a vörös herceg nem rég tért vissza a krimi hadjáratból, hol mindössze is csak Vár­náig jutott. Dicsőségének útjában megbetegült, s ez okul szolgált a párisiaknak arra, hogy a her­cegre ék­eljenek. A császári nagybátyának III. Napóleonnak ekkor sok dolga volt. Egyik kezével a krími há­borút intézé, mely talán trónját dönti meg, ha Malakoff el nem esik ; másik kezével a világtár­latot rendezgeté. Mindkettőt roszkor intézé; a há­ború kedvezőtlen folyama nagy elégületlenséget okozott, és számtalan gúnyröpirat jelent meg. Egy füzet különösen föltünést okozott, melynek írásával egy senatort gyanúsítottak, tulajdonkép azonban a vörös hercegtől származott. A császárnak tehát méltó oka volt óvatos­nak lenni unokaöcscsével szemben is. Szeren­cséje volt, hogy a herceg megbetegülése által nevetségessé vált, mi Párisban sokkal lesújtóbb, mint máshol. A vörös hercegnek, az udvari for­radalmárnak, szokása volt az emigratiót maga körül összegyűjteni. A magyar és lengyel me­nekültek mindenkor hivatalosak voltak nála Páris legszellemdúsabb férfiaival, politikai tekin­télyekkel, az osztrák és orosz követekkel együtt, kik el nem kerülhették, hogy a Palais royalban száműzött honfitársaikkal ne találkozzanak. Oly gyöngédtelenség volt ez a herceg részéről, melyért a császár nem vélt felelősséggel tartozni, mert a hercegnek meg volt engedve a demo­krata elveket, a­melyek alapján kelle a csá­szárságnak létezni, — saját módja szerint gyako­rolni, s a Tuileriákban nem törődtek azzal, mi a Palais royalban történik. Én is részesültem azon kitüntetésben, hogy meghívót kaptam a Palais royalba. Nem sokkal azelőtt a vörös herceggel Várnában találkoz­tam, hol igen gyakran a beteges St. Ar­­naud tábornok szeme láttára süttette a hírjelző gőzöst, hogy a tábornok szép fiatal nejét Buyuk­­dereben Konstantinápoly mellett meglátogassa. A herceg legnagyobb hadiművelete volt azon szemle, melyet a devnosi síkságon táborozó tö­rök ezredek fölött tartott. Bámulatos hasonla­tossága nagybátyjához , Napóleonhoz, azon esz­mére ragadta őt, hogy keleten oly egyenruhát viseljen, mely egészen hasonló volt az első csá­szár egyenruhájához. A célozott siker el lett érve. Egy szemle alkalmával, melyet egy ön­kéntes csapat fölött tartott, egy ősz szakállú har­cos a sorból kilépve a herceghez rohant, lebo­rult előtte és kengyelét csókolgató. Az egyptomi csapatból volt az öreg, ki azt vélte, hogy a nagy császárt látja maga előtt épen úgy, miként ő fiatal éveiből reá emlékezett.

Next