Divat-Nefelejts, 1876. január-október (2. évfolyam, 1-44. szám)

1876-09-17 / 38. szám

21­8 VII. Rusztán szultán egy kirándulásból tért haza, és noha fáradt volt, az odaliszk üzenetére le­ment a fürdőbe és­­kérelmére még a fürdésre is elhatározta magát. Soha ennyi előzékenységet, ily gyöngéd szeretetet­­hölgyeinél, magát Idámét is beleértve, még­nem tapasztalt s eszébe se ju­tott, hogy a hegedülés történetét fölhozza, avagy arra vonatkozólag valami szemrehányással álljon elő. Idámé földerítette, fölvillanyozta, és az öreg úr maga is, a­mennyire csak tőle telt, szeretetre­­ méltó és kedves igyekezett lenni, mivel kegyes nem lehetett, e tulajdon most az egyszer mindig a nőnél lévén. Valódi papucshős a kényurak országában. Fürdenie kellett, ha Idámé úgy kívánta,­s innia, ha az odaliszknak kedve kerekedett, de nemcsak amit a próféta megengedett, hanem olyasmit is, amit az egyenesen megtiltott. És ki hitte volna ? A hegedülés mégis szőnyegre került. — Üdvem! — kacérkodott Idámé, — hát oly ügyetlenek a feketék, hogy egy nyomorult ker­tészt se tudnak kézre keríteni ? Az öreg röhögött. — De mivel hálálnád meg, ha kezedbe ad­nám a kulcsot a hegedüszekrényhez ? Rusztán az odaliszkra bámészkodott — Oh, én szeretlek téged s a világ minden szépségéért se tudnálak megcsalni. Rusztán Idáméhoz hajolt, hogy megcsókolja, de az kisiklott kezei közül és az állványig szaladt, melyen egy pompás nagy chinai váza ékeskedett. Abból egy hegedűt húzott ki és odavitte Rusz­­tánnak. Ez kíváncsisággal nyúlt utánna és néze­gette, mialatt Idámé a poharak körül forgoló­dott s az egyik tartalmát hirtelen fölkavarta. Ez egy perc műve volt. — Angyalom ! boldogságom ! — Meg akar­tam mutatni, hogy én szemesebb vagyok minden feketénél. — Hogy ? hogyan ? —­ pattant föl az öreg ur. — A dajka kapta el tőle, mikor itt ólálko­dott és epekedett a múltkor a hárem körül. — Tehát a hárem körül, s nem itt ? — mon­­j­dá az öreg megkönnyebbülve. — Oh igen, a hárem körül; valaki légyot­tot adott neki a hurik közül! — S mi lett a kertészbojtárból ? — Eltűnt! — Mily gyönyörű vagy és jó, Idámé! Adj innom! hozz egy kis hűsítőt, mert elolvadok. Idámé nem ismételtette magának a kérelmet, hanem mindjárt fogta a tálcát és megkínálta az öreget, ki nagy élvezettel ürítette ki az eléje tar­tott poharat. —« Oh, jöjj karjaim közé! — sóhajtozott Rusztán és fejét szédülni érzé. — Mit kívánsz üdvem ? — rebegő Idámé. — Egy pohár vizet! Gyomrom ég, fejem szénát. Vizet! vizet! Levegőt! Az öreg ur föl akart kelni, de hátrahanyat­­lott s a földre zuhant. — Átkozott! mérget ad­tál ! megétettél! — orditá és kínos hörgéssel, görcsös vonaglással ott fetrengett a porban. Vili. — Induljunk ! — sürgeté Andor ; a paripák készen várakoznak reánk. — Menjünk, siessünk! — viszonzá Idámé, s gyémántjait kezdte rakosgatni egy kézi táskába. — De mi az ott? — sápadozott Andor, majdnem kővé meredve Rusztán előtt, ki abban a percben adta ki utolsó lehelletét. — Semmi baj kedvesem! — szinkedék Idámé. —­ Szólj, Idámé, mi történt? — kiáltá An­dor azzal az átható csengéssel, mely fájdalmat és kétségbeesést foglalt magában. — Semmi, ha mondom ! — csalárdkodék az odaliszk ; hát nem látod, hogy részeg ? Andor néhány másodperc alatt teljesen föl­fogta a történteket és mindennel tisztába jutott. Szerette volna kitépni a szivét, hogy sze­retni tudott, de keserű hahotára fakadt, fordult egyet, kitántorgott és ment, szaladt, úgy hogy Smyrnáig meg se állt. Barátjai sokáig azt hitték, hogy megtébolyo­­dott és a Smyrnában élt menekültek több hóna­pon át úgy őrizték körükben, mint őrültet, ki­nek az a rögeszméje, hogy meg akarják gyil­kolni, és ez oknál fogva bujdosnia, menekülnie kell! Félév múlva azután magához tért, de meg­­őrző zárkózottságát és soha senkinek e dolog felől nem szólt. Csak anyjának vallotta be utóbb, midőn az házassági ajánlataival már-már túlságba ment, hogy ő a nősülés s általán a nők iránt legyőzhetlen idegenkedést érez magában. És megmagyarázta annak okát, elmondta neki e történetet. Andor szemügyre vette a paripákat, megis­merkedett a helyi viszonyokkal, búcsút mondott az öreg Magyarinak, érzékenyt és szívhez szólót, de amily könnyelmű volt, a másik percben már megfeledkezett mindenről, és mintegy vakon neki­indult a parknak, a legkényelmesebb irányt vá­lasztva. A gyermekek, szerelmesek, s részegek fölött a gondviselés őrködik! Andor is akadály nélkül jutott a fürdőházhoz, mindig csak Idáméra gon­dolva és angyal képét űzve maga előtt. E vezér­csillagban összpontosult most minden vágya, re­ménye, boldogsága, s nem volt volna hatalom, mely őt visszatartani elég erős leendett. Fölszaladt a lépcsőzeten és körülmenve a fo­lyosón, az ajtó előtt megállapodott. Úgy tetszett neki, mintha valami beszédet hallott volna, isme­retlen hangtól származót, s ez is egygyel több ok volt arra, hogy kíváncsisága tetőpontra hágjon. Nem is kopogott, hanem hirtelen benyitott. Idámé tárt karokkal fogadta s elébe szaladt, hogy megölelje. — Itt vagyok, egészen a tied, minden kin­csemmel, vagyonommal. — szólt s beljebb húzta az ifjút. Velence fényes csillaga. — Novella. — (Folyt, és vége.) Házak, templomok és paloták nyilsebesség­­gel suhogtak el mellettük, mint valami tündér képei egy „laterna magicának“, imitt amott meg-­­ világított ablakok lámpasugarai törtek meg sö­­­tét öltözetükön, az éj sötétjében lebegő kupo­­j­­ák és háztetők integettek feléj­ük, a tiszta kék j­égboltozat miliárd csillagsugarával szelíden mo-­­­solygott rájuk, mint egy óriási tündérképlet, az­­ éj bájos varázsa alatt. — Megállj Paolo! ez nem a Metellino la­kása, ez a dogek rémletes palotája! Az ördögbe! hová vezetsz engem ? hiszen én haza akarok menni. — A dogek palotájába, signor Metellino! — felelé a gondolás titkos mosoly kiséretében. — Ez egészen helyesen van, odafenn nagyszerű társaság gyűlt egybe, s türelmetlenül várják a signort! Ez idegen hang, s e még idegenebb férfi, jég­hideg borzadálylyal futotta végig lelki érzelmeit, s haragos sötét tekintetét a férfira vetve, paran­­csolólag kérdé: — Ki vagy te ? Az idegen e kérdésre egy árva hangot se fe­lel, némán továbbfolytatja munkáját, s evez mindaddig, mig a kikötőhöz nem ér, melynek lép­­csőzetén két más idegen, szintén fekete köpenybe burkolt férfi áll, kikben Metellino az első pillanatra reáismer a magas senátus szol­gáira. — Kövessen signor, minden ellenvetés nél­kül, — mondá az egyik közülük, — a palotában fényes társaság van egybegyülve, s várakoznak önre. A legkülönfélébb gondolatok támadtak Me­tellino agyában, szive hangosan kezdett dobogni, lélekzete néhány pillanatra visszafojtódott,­ s be­­­kezdé látni, hogy amit elkövetett, nem volt böl­csen téve, nem volt egészen megfontolva és nem tökéletesen átgondolva. Némán követte az előtte haladó férfiakat; mit is tehetett volna egyebet ? az ellenállás csak ne­hezítette volna helyzetét, melynek kikerülését le­hetetlennek látta úgy is. Lépcsőn le, s lépcsőn fölfelé kellett halad­nia, mindenféle szűk és sötét folyosókon, elha­gyott, bepókhálósodott üres termeken keresztül, melyek rémletesen visszhangoztatták kopogó lép­teiket, s kísérteties alakokat rajzoltak saját ár­nyékukból a puszta falakra. Végre egy csinosan s barátságosan bútorozott salonba értek. Tün­déri lámpafény enyelegve játszadozott a tükrökkel gazdagon megrakott szoba falain, az aranyos cirádák és drága freskó­képek csak növelik a szoba nagyszerűségét, melynek közepén egy hosszú márvány asztal dí­szeleg. Az asztal tetején egészen friss virágbokré­ták a legpompásabb tartókban vannak elhe­lyezve, s közöttük caraffált bor és puncscsal, szám­talan cifra tál a legválogatottabb ételekkel, úgy hogy az asztal csaknem meghajolt a drága, ízle­tes étkek alatt. Körülbelül húsz, igen elegánsul öltözött férfi vévé körül az asztalt, s a legnagyobb étvágygyal fogyaszta az ízletes étkeket és válo­gatott drága borokat. Szinte csodálatosnak tűnt föl, hogy ezek a finom uracsok mily rémítő nagy adagokat bírnak elkölteni, hogy milyen gyorsa­sággal fogynak a borok, mit a kiszolgáló inasok alig győznek a poharakba töltögetni. Úgy látszik valamennyinek kedvenc étele van föltálalva, úgy látszik mindenik talál olyasmit az asz­talon, mit legjobban szeret, mit leginkább kívánt. A vidám poharazás közben pajkos tréfák és élces toasztok kerültek színre, melyek hangjában Metellino, minden pompa és csillogás közepette is, valami kaszárnya-féle bölcselke­désnek pikáns utóizót látszott észrevenni. Azonban lett légyen bármiként, Metellino az egész képlet végigtekintésén érezni kezdé, hogy nagyon éhes, s hogy a vidám társaság étel- és italfogyasztó körébe vegyülni legnagyobb öröm­mel kész lenne. Metellino e szomorú tapasztalatban egyszerre észr­evéve, hogy a társaság legidősb férfia mel­lett, ki az asztal felső végében mintegy elnökölni látszott, egy üresen hagyott szék áll, minden további fontolgatás nélkül megkerüli az asztalt, s az üres szék előtt megállva, annak elfoglalásá­hoz a legkomolyabb előkészületeket téve. Ekkor az öreg férfiú feléje fordul, homlokát sötét redőkbe vonja, s minden szavát mélyen hangsúlyozva kiáltó: — Megálljon uram! addig nem ülhet közénk, míg valamit nem énekel nekünk! — Akkor köszönöm a megtiszteltetést! mondá Metellino sértett büszkeséggel, mialatt a széket előbbi helyére tolta, maga pedig néhány lépést hátrább állott. — Ének nélkül egy falat se jár ki önnek ! viszonzá az elnök gúnyos hahotával, végigte­kintvén az egész társaságon, ki mintegy jelszóra egyszerre kacagni és ordítani kezdett: — Igen, igen ! ének nélkül egy falat se, sig­nor Metellino ! Metellino dühtől szikrázó szemekkel állott egy helyen, s hogy keserű kifakadásait vissza­fojtsa, elhalványult ajkait harapni kezdé. De­hogy is ne! Ilyen alávalóságot, ilyen megalázta­tást elkövetni rajta, az ünnepelt énekesen, a nép kedvencén? Ez borzasztó, nem, ez több, ez már tűrhetetlen ! Éhséggel akarják arra kényszeríteni, hogy Istenének legszebb ajándékát, mindenki által bámult gyönyörű hangját ily profán fülek­nek áruba bocsássa egy darabka kenyérért, egy falat ételért, melyet mint egy koldus énekesnek, nagy kegyelemmel lábaihoz vetnek! „Nem­ soha, soha se tehetnék ilyesmit! Inkább meghalni, semhogy ily alacsony módon, így legyaláztassam magamat! “ Metellino e föltételével még tovább hátrált, s némán, csendesen meghúzta magát a szoba egyik homályos szögletében. Többé senki se törődött vele, senki se figyelt reá. A szilaj kedvű társaság tovább folytatja mulatáját, a poharak újra megtöltetnek, a tá­nyérok újra csörögnek, s a terem mindig jobban és jobban visszhangzik a mulatók kitörő kaca­gása­ s féktelen tréfáitól. Azután lassan csendesedni kezd minden, egyik a másik után elhagyja a termet, mert a fejek nehézzé válván, béke és nyugalom után áhítoztak. Metellinonak végső reménye is tovatűnik, amint látja, hogy az inasok a lehető legnagyobb gyorsasággal a legutolsó morzsadarabig mindent elhordanak, mindent eltakarítanak. Végtére egé­szen üres és sötét lesz az egész terem, csak a halvány hold bágyadt sugarai hatolnak be a szo­bába, a drága aranyozott csipkés függönyökön keresztül. Metellino egy támlányba veti magát, s lelki szemeivel végig mereng a közelmúlt né­hány napnak szomorú emlékein. Maga elé va­ DIVAT-NEFELEJTS, 11. évfolyam

Next