Divat-Nefelejts, 1876. január-október (2. évfolyam, 1-44. szám)
1876-09-17 / 38. szám
218 VII. Rusztán szultán egy kirándulásból tért haza, és noha fáradt volt, az odaliszk üzenetére lement a fürdőbe éskérelmére még a fürdésre is elhatározta magát. Soha ennyi előzékenységet, ily gyöngéd szeretetethölgyeinél, magát Idámét is beleértve, mégnem tapasztalt s eszébe se jutott, hogy a hegedülés történetét fölhozza, avagy arra vonatkozólag valami szemrehányással álljon elő. Idámé földerítette, fölvillanyozta, és az öreg úr maga is, amennyire csak tőle telt, szeretetre méltó és kedves igyekezett lenni, mivel kegyes nem lehetett, e tulajdon most az egyszer mindig a nőnél lévén. Valódi papucshős a kényurak országában. Fürdenie kellett, ha Idámé úgy kívánta,s innia, ha az odaliszknak kedve kerekedett, de nemcsak amit a próféta megengedett, hanem olyasmit is, amit az egyenesen megtiltott. És ki hitte volna ? A hegedülés mégis szőnyegre került. — Üdvem! — kacérkodott Idámé, — hát oly ügyetlenek a feketék, hogy egy nyomorult kertészt se tudnak kézre keríteni ? Az öreg röhögött. — De mivel hálálnád meg, ha kezedbe adnám a kulcsot a hegedüszekrényhez ? Rusztán az odaliszkra bámészkodott — Oh, én szeretlek téged s a világ minden szépségéért se tudnálak megcsalni. Rusztán Idáméhoz hajolt, hogy megcsókolja, de az kisiklott kezei közül és az állványig szaladt, melyen egy pompás nagy chinai váza ékeskedett. Abból egy hegedűt húzott ki és odavitte Rusztánnak. Ez kíváncsisággal nyúlt utánna és nézegette, mialatt Idámé a poharak körül forgolódott s az egyik tartalmát hirtelen fölkavarta. Ez egy perc műve volt. — Angyalom ! boldogságom ! — Meg akartam mutatni, hogy én szemesebb vagyok minden feketénél. — Hogy ? hogyan ? — pattant föl az öreg ur. — A dajka kapta el tőle, mikor itt ólálkodott és epekedett a múltkor a hárem körül. — Tehát a hárem körül, s nem itt ? — monjdá az öreg megkönnyebbülve. — Oh igen, a hárem körül; valaki légyottot adott neki a hurik közül! — S mi lett a kertészbojtárból ? — Eltűnt! — Mily gyönyörű vagy és jó, Idámé! Adj innom! hozz egy kis hűsítőt, mert elolvadok. Idámé nem ismételtette magának a kérelmet, hanem mindjárt fogta a tálcát és megkínálta az öreget, ki nagy élvezettel ürítette ki az eléje tartott poharat. —« Oh, jöjj karjaim közé! — sóhajtozott Rusztán és fejét szédülni érzé. — Mit kívánsz üdvem ? — rebegő Idámé. — Egy pohár vizet! Gyomrom ég, fejem szénát. Vizet! vizet! Levegőt! Az öreg ur föl akart kelni, de hátrahanyatlott s a földre zuhant. — Átkozott! mérget adtál ! megétettél! — orditá és kínos hörgéssel, görcsös vonaglással ott fetrengett a porban. Vili. — Induljunk ! — sürgeté Andor ; a paripák készen várakoznak reánk. — Menjünk, siessünk! — viszonzá Idámé, s gyémántjait kezdte rakosgatni egy kézi táskába. — De mi az ott? — sápadozott Andor, majdnem kővé meredve Rusztán előtt, ki abban a percben adta ki utolsó lehelletét. — Semmi baj kedvesem! — szinkedék Idámé. — Szólj, Idámé, mi történt? — kiáltá Andor azzal az átható csengéssel, mely fájdalmat és kétségbeesést foglalt magában. — Semmi, ha mondom ! — csalárdkodék az odaliszk ; hát nem látod, hogy részeg ? Andor néhány másodperc alatt teljesen fölfogta a történteket és mindennel tisztába jutott. Szerette volna kitépni a szivét, hogy szeretni tudott, de keserű hahotára fakadt, fordult egyet, kitántorgott és ment, szaladt, úgy hogy Smyrnáig meg se állt. Barátjai sokáig azt hitték, hogy megtébolyodott és a Smyrnában élt menekültek több hónapon át úgy őrizték körükben, mint őrültet, kinek az a rögeszméje, hogy meg akarják gyilkolni, és ez oknál fogva bujdosnia, menekülnie kell! Félév múlva azután magához tért, de megőrző zárkózottságát és soha senkinek e dolog felől nem szólt. Csak anyjának vallotta be utóbb, midőn az házassági ajánlataival már-már túlságba ment, hogy ő a nősülés s általán a nők iránt legyőzhetlen idegenkedést érez magában. És megmagyarázta annak okát, elmondta neki e történetet. Andor szemügyre vette a paripákat, megismerkedett a helyi viszonyokkal, búcsút mondott az öreg Magyarinak, érzékenyt és szívhez szólót, de amily könnyelmű volt, a másik percben már megfeledkezett mindenről, és mintegy vakon nekiindult a parknak, a legkényelmesebb irányt választva. A gyermekek, szerelmesek, s részegek fölött a gondviselés őrködik! Andor is akadály nélkül jutott a fürdőházhoz, mindig csak Idáméra gondolva és angyal képét űzve maga előtt. E vezércsillagban összpontosult most minden vágya, reménye, boldogsága, s nem volt volna hatalom, mely őt visszatartani elég erős leendett. Fölszaladt a lépcsőzeten és körülmenve a folyosón, az ajtó előtt megállapodott. Úgy tetszett neki, mintha valami beszédet hallott volna, ismeretlen hangtól származót, s ez is egygyel több ok volt arra, hogy kíváncsisága tetőpontra hágjon. Nem is kopogott, hanem hirtelen benyitott. Idámé tárt karokkal fogadta s elébe szaladt, hogy megölelje. — Itt vagyok, egészen a tied, minden kincsemmel, vagyonommal. — szólt s beljebb húzta az ifjút. Velence fényes csillaga. — Novella. — (Folyt, és vége.) Házak, templomok és paloták nyilsebességgel suhogtak el mellettük, mint valami tündér képei egy „laterna magicának“, imitt amott meg- világított ablakok lámpasugarai törtek meg sötét öltözetükön, az éj sötétjében lebegő kupoják és háztetők integettek feléjük, a tiszta kék jégboltozat miliárd csillagsugarával szelíden mo-solygott rájuk, mint egy óriási tündérképlet, az éj bájos varázsa alatt. — Megállj Paolo! ez nem a Metellino lakása, ez a dogek rémletes palotája! Az ördögbe! hová vezetsz engem ? hiszen én haza akarok menni. — A dogek palotájába, signor Metellino! — felelé a gondolás titkos mosoly kiséretében. — Ez egészen helyesen van, odafenn nagyszerű társaság gyűlt egybe, s türelmetlenül várják a signort! Ez idegen hang, s e még idegenebb férfi, jéghideg borzadálylyal futotta végig lelki érzelmeit, s haragos sötét tekintetét a férfira vetve, parancsolólag kérdé: — Ki vagy te ? Az idegen e kérdésre egy árva hangot se felel, némán továbbfolytatja munkáját, s evez mindaddig, mig a kikötőhöz nem ér, melynek lépcsőzetén két más idegen, szintén fekete köpenybe burkolt férfi áll, kikben Metellino az első pillanatra reáismer a magas senátus szolgáira. — Kövessen signor, minden ellenvetés nélkül, — mondá az egyik közülük, — a palotában fényes társaság van egybegyülve, s várakoznak önre. A legkülönfélébb gondolatok támadtak Metellino agyában, szive hangosan kezdett dobogni, lélekzete néhány pillanatra visszafojtódott, s bekezdé látni, hogy amit elkövetett, nem volt bölcsen téve, nem volt egészen megfontolva és nem tökéletesen átgondolva. Némán követte az előtte haladó férfiakat; mit is tehetett volna egyebet ? az ellenállás csak nehezítette volna helyzetét, melynek kikerülését lehetetlennek látta úgy is. Lépcsőn le, s lépcsőn fölfelé kellett haladnia, mindenféle szűk és sötét folyosókon, elhagyott, bepókhálósodott üres termeken keresztül, melyek rémletesen visszhangoztatták kopogó lépteiket, s kísérteties alakokat rajzoltak saját árnyékukból a puszta falakra. Végre egy csinosan s barátságosan bútorozott salonba értek. Tündéri lámpafény enyelegve játszadozott a tükrökkel gazdagon megrakott szoba falain, az aranyos cirádák és drága freskóképek csak növelik a szoba nagyszerűségét, melynek közepén egy hosszú márvány asztal díszeleg. Az asztal tetején egészen friss virágbokréták a legpompásabb tartókban vannak elhelyezve, s közöttük caraffált bor és puncscsal, számtalan cifra tál a legválogatottabb ételekkel, úgy hogy az asztal csaknem meghajolt a drága, ízletes étkek alatt. Körülbelül húsz, igen elegánsul öltözött férfi vévé körül az asztalt, s a legnagyobb étvágygyal fogyaszta az ízletes étkeket és válogatott drága borokat. Szinte csodálatosnak tűnt föl, hogy ezek a finom uracsok mily rémítő nagy adagokat bírnak elkölteni, hogy milyen gyorsasággal fogynak a borok, mit a kiszolgáló inasok alig győznek a poharakba töltögetni. Úgy látszik valamennyinek kedvenc étele van föltálalva, úgy látszik mindenik talál olyasmit az asztalon, mit legjobban szeret, mit leginkább kívánt. A vidám poharazás közben pajkos tréfák és élces toasztok kerültek színre, melyek hangjában Metellino, minden pompa és csillogás közepette is, valami kaszárnya-féle bölcselkedésnek pikáns utóizót látszott észrevenni. Azonban lett légyen bármiként, Metellino az egész képlet végigtekintésén érezni kezdé, hogy nagyon éhes, s hogy a vidám társaság étel- és italfogyasztó körébe vegyülni legnagyobb örömmel kész lenne. Metellino e szomorú tapasztalatban egyszerre észrevéve, hogy a társaság legidősb férfia mellett, ki az asztal felső végében mintegy elnökölni látszott, egy üresen hagyott szék áll, minden további fontolgatás nélkül megkerüli az asztalt, s az üres szék előtt megállva, annak elfoglalásához a legkomolyabb előkészületeket téve. Ekkor az öreg férfiú feléje fordul, homlokát sötét redőkbe vonja, s minden szavát mélyen hangsúlyozva kiáltó: — Megálljon uram! addig nem ülhet közénk, míg valamit nem énekel nekünk! — Akkor köszönöm a megtiszteltetést! mondá Metellino sértett büszkeséggel, mialatt a széket előbbi helyére tolta, maga pedig néhány lépést hátrább állott. — Ének nélkül egy falat se jár ki önnek ! viszonzá az elnök gúnyos hahotával, végigtekintvén az egész társaságon, ki mintegy jelszóra egyszerre kacagni és ordítani kezdett: — Igen, igen ! ének nélkül egy falat se, signor Metellino ! Metellino dühtől szikrázó szemekkel állott egy helyen, s hogy keserű kifakadásait visszafojtsa, elhalványult ajkait harapni kezdé. Dehogy is ne! Ilyen alávalóságot, ilyen megaláztatást elkövetni rajta, az ünnepelt énekesen, a nép kedvencén? Ez borzasztó, nem, ez több, ez már tűrhetetlen ! Éhséggel akarják arra kényszeríteni, hogy Istenének legszebb ajándékát, mindenki által bámult gyönyörű hangját ily profán füleknek áruba bocsássa egy darabka kenyérért, egy falat ételért, melyet mint egy koldus énekesnek, nagy kegyelemmel lábaihoz vetnek! „Nem soha, soha se tehetnék ilyesmit! Inkább meghalni, semhogy ily alacsony módon, így legyaláztassam magamat! “ Metellino e föltételével még tovább hátrált, s némán, csendesen meghúzta magát a szoba egyik homályos szögletében. Többé senki se törődött vele, senki se figyelt reá. A szilaj kedvű társaság tovább folytatja mulatáját, a poharak újra megtöltetnek, a tányérok újra csörögnek, s a terem mindig jobban és jobban visszhangzik a mulatók kitörő kacagása s féktelen tréfáitól. Azután lassan csendesedni kezd minden, egyik a másik után elhagyja a termet, mert a fejek nehézzé válván, béke és nyugalom után áhítoztak. Metellinonak végső reménye is tovatűnik, amint látja, hogy az inasok a lehető legnagyobb gyorsasággal a legutolsó morzsadarabig mindent elhordanak, mindent eltakarítanak. Végtére egészen üres és sötét lesz az egész terem, csak a halvány hold bágyadt sugarai hatolnak be a szobába, a drága aranyozott csipkés függönyökön keresztül. Metellino egy támlányba veti magát, s lelki szemeivel végig mereng a közelmúlt néhány napnak szomorú emlékein. Maga elé va DIVAT-NEFELEJTS, 11. évfolyam