Divat-Nefelejts, 1876. január-október (2. évfolyam, 1-44. szám)

1876-10-22 / 43. szám

NEFELEJTS XVIII. évfolyam. Megjelen minden vasárnap.­ DIVAT XI évfolyam. DHVAT-NEFELEJ Egyesült szépirodalmi és divatközlöny.TS. II. évfolyam. 43. szám. Budapest, 1876. október 22. Pv-" •£) Nem mondta senki. .. Nem mondta senki még, először Tőled hallottam: Értelek ! Oh legyen áldott az az óra, Mely engem hozzád vezetett. Jóságod enyhe napsugara, Keresztüljárta bánatom ; S verőfényes, derült tavaszról Megint, megint álmodhatom. A jó Isten megáld bizonynyal, Hogy velem annyi jót tevés, És életem is meg lesz áldva S szivembe’ nem lesz soha tél. Örök boldogságról, derűről Most zeng először énekem. S ha téged látlak, azt hiszem, hogy Boldognak lenni végzetem! ___________ Reviczky Gyula. Az ősi család fölvirág­zásáért. (Beszély.­ Irta : Lanka Gusztáv. (Folytatás­) in. A falucskához mintegy órányira fekvő Pap- Bikó nevű erdőrész tűzetett ki a vadászat helyéül. Reggelre olyan hó esett, hogy az ember tér­dig gázolt benne, s olyan hideg lett, hogy nem egy vadász s nem egy hajtó készült kezét meg­enni, csakhogy egyedül lábával küzködhessék. Reggeli 7 óra tűzetett ki indulási pontul. Mindenki talpon volt, az előfogatok előállot­tak. A hajtók előre mentek, s minthogy a maró hideggel lehetetlen volt küzdeniük, mindjárt be­vezetésül olyan tüzet raktak az erdő közb­­en, hogy nemcsak a Pap-Bika erdőrészbeli,­anem a szomszéd megyebeli vadak is meg­érezték a veszedelmet és 8—9 mértfölddel odább állottak. Megindult a vadászkaraván is, a meghívot­­tak között a helybeli lelkészszel, kántorral, jegy­zővel és néhány esküdt emberrel, úgy bepakol­va, mintha egy más világrészbe készülnének jégmedve- vadászatra. Nyolc­száz­kétszáz egynéhány mázsát vitt emberekben, bundákban, csarapékban, botosok­ban, kertyükben, shawlokban, és más­­féle me­legítő és védő eszközökben. A kocsisok, csakhogy feledjék a hideget, olyan lármát csináltak, hogy a vadak ijedtekben, a kastély udvari vadásza pedig mérgében, a bőrükből is majd kibújtak. Reggeli 9 óra tájban az egész vadászsereg együtt volt az erdő közepén, a legfürkészőbb természetű szem se láthatott egyebet hónál, fagynál és lombtalan fáknál. A vadász két botos kerülővel hozzáfogott a vadászat — azaz a fölállítás — rendezéséhez. Mindenekelőtt egy ékesen szóló beszédet tartott, melyben lelkére kötötte a társaságnak, hogy ne pipázzék, ne szivarozzék, és ne kö­högjön. Azután hozzáfogott a rendezéshez. A legjobb puskásokat oda állította, hol csak repülő vadak járnak, maga egy odvas fa mellé vette magát, előkerített egy csinos hajtóleányt, azzal társalogni kezdett és rágyújtott. A két kerülő a legközelebbi csőszházba ment, kinevetni az egész társaságot. Másfél óráig olyan csendesség volt, hogy a vendég azt is megérezheti, melyik lába ujja fagyott meg. Azután csakhamar egyes kitörések, köhé­­cselések és dobogások lettek hallhatók. Még az olyan ember is káromkodott, a­ki azelőtt ha­ragudni se tudott, még az olyan ember is táncolt álló helyében, ki ittas korában is kerülte az eféle mulatságot. Két óra múltával egy mértföldnyiről hallat­szott három hajtó ordítása és egy közel vadász óbégatása, hogy az orra elfagyott. Melyre azután ilyenforma viszhangok fe­leltek : Nekem meg a lábam. Nekem meg a füleim. Ismét eltelt félóra, mely alatt az udvari va­dász is szabadon bocsátotta a hajtó leánykát, nehogy lábainál fagyjon meg, összébb húzta a bundáját és a bajuszát megtörülte. Egyik vadász letette a puskáját és ujjait a szájába vette, a másik nyúl helyett lábait dugta a tarisznyába. A harmadik pedig arról kérdezős­ködött, merre van a legközelebbi tanya, vagy más olyanforma hely, ahol tüzelnek. Már az udvari vadász is markolászta a füleit, a lelkész pedig az ösvény hosszában kezdett sza­ladgálni. Harmadfél óra múlva közeledett két hajtó, de az nem kiabált, hanem sírt, mikor az útra kivergődött, s olyan nagy orruk lett, mint egy-egy ugorka. Lassan kint jöttek még néhány hajtók, sőt egy pár lövés is történt. A vadászok figyelmesek lettek, de vala­mennyi közül csak egy bírta a puskáját föl­húzni. Közel csörtetés hallatszott a bokorban. Nyúl szökdécselt az útnak kifelé, oly zuz­­morásan, hogy legalább is farkasnak látszott. Akire egyenesen ráment, az orrával volt elfog­lalva, és nem volt ideje célozni. — A körülálló örült, hogy kezeit a zsebébe tehette, és ki nem vette volna onnét egy szarvasért se. A nyúl távozott, mint jött, zuzmarásan. Az udvari , igazabban konyhavadász is megérkezett, piszkálni a hajtókát hanyagságukért, de ötvenből alig fele érkezett meg, a többi egy­mást frutírozta. Mindenki kiváncsi lett a vadászat eredmé­nyére. Nagysokára a kerülők is megjelentek és be­mutatták az áldozatot. A jegyző kópéját lőtték agyon, kit a hűség ura után kergetett. — Hogy ki puffantotta agyon a hideg miatt, nem lehetett kipuhatolni. — Rezső öcsém! Üljön föl kocsimra, mi együtt fogunk hazamenni! Te pedig Ákos vissza­maradsz vadászommal és név szerint veszed számba a hajtókát; ilyen fagyos időben, különö­sen a fehér cselédek közül, az erős hidegtől könnyen elgémberedhetett valamelyik, azt pedig nem szeretném, hogy egy kopón kívül még em­ber is essék áldozatul e haszontalan mulatság­nak. —­ szólt Zsigmond úr parancsolólag és Lep­­hágyi Rezsővel elhajtatott. Ákos atyja meghagyását szigorún és ponto­san telj­esítette. Saját felügyelete mellett, szemé­lyes jelenlétében vétette számba név szerint a haj­tókát. — Csupán egyetlen szegény leányka hiányzik ! jegyzé meg a vadász résztvevő hangon. Özv. Bomby Mihályné leánya: Klárika. Ákos összerezzent. — Hol kezdődött a hajtás és kinek társasá­gában indult el? — kérdező az ifjú szorongó szivvel. — Együtt indultunk meg, — válaszolt a tö­megből egy a fagytól vérpiros köpcös leány, és gunyorosan folytatá: — Bomby Klári azonban nemsokára elindulásunk után Dormidorral a nyergessel visszamaradt. Ő tudja, miért csele­kedte. Ákosnak a vér arcába szököst és keb­lében a fájdalom helyét most már a düh fog­lalta el. — Rajta­ mindannyian siessünk megtalálni, ki a föltalálás első „ha-hó-ját” hallatja, azt egy aranynyal fogom megjutalmazni. Mint áradat rontott a csapat az erdőnek. —■ Ákostól — ki bizonyosan a legfigyelmesebben és legbuzgóbban keresett — alig tíz lépésnyire hangzott föl az első „ha­hó” ! Az ifjú másodszor is összerezzent. Néhány perc múlva a hidegtől vacogó és könyező le­ányka mellett állott, szemben a nyergessel. — A hideg visszatartott, zsibbadt lábaim meg­tagadták a szolgálatot, de inkább fagytam volna meg, — hogyse a gyalázatos ajánlatot meg kellett hallanom, melyet ez ember egy ismeretlen úr nevében tett, — szólt a leányka most már zokogva. Dormidor védelemre nyitá meg ajkait. Ákos azonban, miután Klárikát az utánna vitt bundába betakarta, kezeit és lábait a fagytól biztosította volna, lábával rúgott a megalá­zott mesterhez és e szavakkal hagyta ma­gára : — Graz kerítő! Úgy közelítsd meg e gyerme­ket bűnös szándékkal, hogy vagy kezem által, vagy a börtönben fogsz meghalni. A nyerges boszuval távozott lelkében. Ákos Klárikát anyja házáig vitte kocsijában, hol e szavakkal adta át:­­ E perctől fogva föloldom leányát minden úrbéres szolgálattól; sehová és senkinek se me­nend szolgálni. — Ön és én fogunk felette őr­ködni. A szerető anya hirtelenében nem tudta, örül­jön vagy búsuljon - e kedvezmény és gondosság fölött. — Még a kastélyig ideje volt magát annyira megnyugtatni, hogy zavara föl ne tűnjék. A vadásztársaságot már a terített asztalnál találta. — Nem hiányzik senki, élnek és épek mind­annyian ? — Istennek hála, igen, — válaszolt Ákos aty­jának — sőt — tévé utánra gúnyosan Re­zsőre tekintve — még feles számot is találtunk. — Bizonyosan valami orvvadászt! ? — Nem beiz azt, hanem Dormidort a nyer­gest. — Remélem meghagytad kerülőimnek , hogy azon esetben, ha elég szemtelen volna ma­gát újabban a pagonyban mutatni, bottal verjék ki határomból, — jegyzé meg indulattal Zsig­mond ur. Egy lábrugás mellett, magam személyesen intettem meg az alávalót. — Ugyan mit kereshetett ily hideg időben hivatlanul és fegyver nélkül ? — kíváncsiskodok a lelkész. — Galambokat! — válaszolt Ákos szemhu­­nyorítra és ismét Rezsőre tekintett. Rezső kipark­ozta a célzást és tekintetet. — Ha a mester galambokra vadász, nem tu­dom mikor lesznek készen szerszámjaim. Az ebéd végeztével, a vendégek eltávozta után, Ákos és Rezső csaknem egyszerre hagyták oda a kastélyt. Ákos, hogy szeme fényét, Klárikát a részletekről kikérdezhesse; Rezső, ki már úgy is mindent gyanított, hogy Dormidortól a történ­tekről biztos fölvilágosítást nyerhessen. A kívánt részletek és fölvilágosítások csak­hamar megadattak.

Next