Divat-Nefelejts, 1876. január-október (2. évfolyam, 1-44. szám)
1876-01-02 / 1. szám
II. évfolyam DIVAT-NEFELEJTS. TÁRCA. 5 Sylvester estéjén. Néhány rövid óra van hátra még, s az emlékezetnek, a történetnek adjuk át az 1875-ik évet. Jó és bánatos adományai, mit tőle vettünk s mit folyamában elveszitünk, mind, mind a múltba mennek át. Kegyeletes és tanulságos szokás, az óév sírja fölött visszatekinteni annak folyamára, hálát adni az örömekért s még egyszer megkönyezni a veszteségeket , számot adni napjaink folyásáról, ha jó, avagy rész éveink közé soroljuk-e a leáldozót ?!... Jobbak lettünk-e az elmúlt év alatt, vagy hanyatlott erőnk, erényünk és hitünk ? volt-e örömre oka családoknak és az egész nemzetnek, vagy sokszor felölték a gyásznak fátyolát, s nagy veszteségek terhét kell fölrónunk az elmúló évnek? Bizony, ha szemlét tartunk a tovasiető időszak felett, mely az emlékezetben „1875-ik év“-nek fog neveztetni: több szomorú képet találunk mint vigasztalót, s nem fogunk arról ,,jobb éveink sorában“ beszélhetni. A gondviselés, mely fajunkat egy évezred óta tartja fönn e földön, „hol egy-egy sírdomb minden puszta rög“, s melyen kívül „áldjon vagy verjen sors keze, nincsen számunkra helyi, nehéz, súlyos megpróbáltatásokat mért reánk. A tejjel és mézzel megáldott föld bezárta gazdagságának s tömlőjét, s a szűkölködésnek és ínségnek rémalakja sok helyt megjelent közöttünk. A túlbuzgóság, mely századok hiányait, mulasztását rövid évek alatt akará utánpótolni, a túlbizalom, s a nemzet erőinek túlbecsülése egyrészről, s a kötelességérzet lazulása más oldalról : nehéz, fájó sebeket nyitottak a nemzettesten. A régi vig élet, a gondtalan örömök, s a bőség emléke, melyben részes volt ur és szolga egyaránt . . . maholnap regének, hihetetlennek tűnnek föl. Társadalmi életünk törzsén halálos féreg rágódik, családok jóléte dől romba, s szomorú adatok szólnak az eszélytelen gazdálkodás, az erőn fölüli fényűzés pusztításairól. „Eltértünk az útról a virágos útra, Jobb valn visszamenni a régire újra!... A régin, a régin vérezett a lábunk, De legalább fénylett, ragyogott az arcunk“ ... A sajtó munkásai, kik szivükben a haza imádatának Vesta tüzével, agyukban lelkesedéssel és a legtisztább jóakarattal, semmi mellékes célt nem tekintve, a közjó emelésének édes tudatán kivül mi jutalmat se várva, nap és nap után hangoztaták az intő szavakat, leplezetlenül reámutatának a lábaink alatt kavargó örvényekre, híven följegyzék a jó s a rész napok történetét, alig tehetnek mást e sírba omló év utolsó perceiben, mint hogy elsorolják még egyszer annak kiemelkedő eseményeit, s reámutassanak az utakra, melyeken haladni óvakodnunk, s amelyeket elérni törekednünk kell egyesült erővel, ha valósítani akarjuk a legnagyobb magyar jóslatát : „Magyarország nem volt, de lesz!“ Nekem, kit a szerencse művelt hölgyek köréhez enged szólani, nem lehet föladatom az állami élet nagy mozzanatait, a politika esélyeit venni szemügyre, bár viszonyaink oly kuszáltak, miként az országos politika hatása még a legalsóbb rétegekben, a legkisebb körökben is észlelhető, s alig találunk a család életében is oly részt, melyről a hazára nehezedő idők érintése nélkül szólni lehetne. Mielőtt egy kérést intéznék ama száz és százezer nemes szívhez, kik az ország sorsát intézőknek sorsát intézik, kiktől a jövő nemzedékek iránya függ, s a nemzeti jólét alapjai fölött dönthetnek, felőbb mint újra kibontanám a reménységnek lobogóját: hadd tegyek koszorút halottaink sírhalmára. Az 1875. év is pusztított sorainkban. Férfiak, kiknek érdeme fönntartja neveiket, nők, kiket erényeik emeltek a közbecsülés és tisztelet magas fokára, egyként kimagasló alakok, kiknek elhunytét a közélet, tudomány,"vagy a család méltán kesergik, dőltek ki közülünk. Nem sorolhatom föl név szerint mindazokat, kik oly korán haltak, mert még annyi jót, nemeset s dicsőt tehettek volna, . . . elég, ha egykét veszteséget megemlítek, melyek után ma is betölthetlen az ár, s az marad talán igen sokáig. A művészet nemzeti oltára egyik leghívebb papját, a nevető múzsa legméltóbb képviselőjét veszité a „jó Réthy komában.“ Még mindnyájan emlékszünk „teremtő szellemének páratlan alkotásaira“, melyek — pályatársainak gyászjelentése szerint — „örökre sírba szálltak!“ Mintha még azt is megirigyelte volna tőlünk egész év, hogy bajaink közt néha az ő művészetén földerüljünk. Szikrázó szellemének fényét kioltá, s mi sírtunk annak koporsója fölött, ki annyi kacajt és mosolyt csalt ajkainkra életében és életével. A nemzeti irodalom nagy vesztesége még sokkal újabb, s a vesztés fájdalma közvetlenebb, semhogy felemlíteni kelljen. Csak most hántoltuk be a hetvenéves ifjú sírját, csak most, ejté el a tollat a kéz, mely annyi becseset alkotott , hány, mennyi más, kik korán dőltek a sírba, hány, kiknek nyomába alig állíthatunk méltót ?!.. . Legyen nyugalmuk édes, s emlékük áldott e földön! * * * Az óra éjfélhez közelit, az ó esztendő nyomban helyet ad a beköszöntőnek! A visszaemlékezést, a magábaszállást a reménynek himes szárnyú tündére feledteti, s beköszönt a jó kívánságok pillanata. Mindenkinek ajkán szerencse- és áldás-kivánat fakad. Szükségünk is van reá felette nagyon, Énkívánságom mellé egy kérést csatalok szép olvasóimhoz, mint hölgyekhez és magyar hölgyekhez. Legyenek ne csak védői, gyönyörűségei, legyenek megmentői, újjáteremtői társadalmi életünknek. Hozassák egy határozat, nem szóval kihirdetett, nem írásba foglalt, hanem a szív mélyében megfogadott, hogy otthon és társaságban egyként a jobb jövőn munkálunk, ellentmondunk a csábnak, mely pusztító fényűzésre, jóllétgyilkoló tüntetésekre hiv, — s büszkeségünket fogjuk találni az egyszerűségben, háziasságban és takarékos erkölcsökben. — Fölényünket ezentúl nem suhogó selymeinkben, csillogó gyémántjainkban, hanem legelső sorban a kedély nemességében s abban keressük, hogy legyünk a szónak legmagasztosabb értelmében: nők, anyák és honleányok! Ha ez a szent fogadás életet nyer, úgy a múlt sebei gyorsan begyógyulnak, s önöknek fogja köszönhetni hazánk, társadalmunk azt a mit szivem mélyéből kívánok: a legboldogabb uj esztendőt! K. J. Irma levelei, in: Kedves Alice ! Utaztam a föld körül. Nyolcvannapi nagy utat kerek három és fél óra alatt tettem meg. Jaj te Alice! micsoda nagyszerű valami az az elefánt! Csak azt nem tudom, hogy miért afrikai, ha Londonból hozták, vagy miért hozták Londonból, ha Afrikából került. Kis apró szemei vannak, hirtelen barna, közép termetű, csak az orrmánya nagy. Különben igen illedelmes állat, egy kicsikét bőg, egy picit szuszog, de ez már szerepéhez tartozik, amelyet páratlan művészettel játszik végig. Csak azon csodálkozom, hogy nyolcesztendős korában hogy lehet ennyire kitanulni? Igazán megérdemli, hogy a karzati közönségnek első megjelenésével kedvence lett. A többi színész mind elülhet Kennedy kisasszony mellett. Sólymosy és Eőry Gusztávkedvéért tán kivételt teszek, s a két urat Kennedy kisasszony mellé helyezem, mert az Fix rendőrt, amaz Paszpartut sok humorral és rendkívül nagy kedélylyel játszák, de a többi mind alatta áll a vendégművésznek. Dancz Nina csak akkor van rajta fölül, mikor fölül rá. De legyünk komolyak. Ez a darab, mely máshol annyi előadást ért, és másnak annyi közönséget és pénzt hozott, nálunk is fog tetszeni — rendes helyárak mellett. Átalában én az áremelést mindig tapintatlanságnak tartom az ilyen pénzszűk időben. Az emberek nagy többsége úgy gondolkozik, — majd meglátom, mikor olcsóbban nézhetem, s ez az oka, hogy az első előadást nagyobb nép nézhette volna. Hanem akik elmentek, jól mulattak. Csepreghy Ferenc dolgozta át a darabot Jules Verne „Utazás a föld körül 80 nap alatt“ cím regénye után. Ki tudta jól válogatni azokat a helyeket, amelyek színművé idomítva mulattatnak. A jelenetezés ügyes kézre mutat, s ezzel mindent mondtam a darabról. Meséjét ismered, legfölebb a díszletekről szólhatnék, de mit? Hogy szépek ? ezzel keveset mondok; ha meg többet mondok, attól kell tartanom, nem leszek hű tolmácsolója a látottaknak. Látsz ott mindent édesem, amit csak látni akarsz. Alulról megvilágított tavat, hajótörést a nyílt tengeren, hajóházat, rézbőrű hölgyet, veres angolt, bajadér ligetet, indus őserdőket, és ha szíved és szemed ennél többet is kiván, van még több is. A képek valóban nagyszerűek. A folytonos változatosság nem hagyja pihenni a szemet, hanem hogy az embernek legyen felőlük fogalma, meg kell, hogy nézze, mert azt leírni nem lehet. Az mindenesetre jobban fog téged érdekelni, hogy kerül a Csepreghy darabjához a bécsi udvari operaszínház három festőjének díszlete, s a nyolcéves afrikai, vagy ha úgy tetszik, londoni elefánt ? Nem tudom igaz-e, én a színházban hallottam beszélni, hogy a német igazgató, Svoboda megszerezte a Párisban és Bécsben adott darab előadhatási jogát egész Magyarországra, hanem a díszletekben Rákosi Jenő rálicitált a németre, s így Svobodának csak a darab maradt meg. Most a gyapjú utcai igazgató perbe akarta fogni Rákosit, és lefoglalni készült az elefántot, de biz ott túljártak az eszén. Csepreghy irt darabot a diszletekhez s miután Svoboda csak a darabjogot szerezte meg, festessen magának dekorációt, és csináltasson magának papiros afrikai elefántot, ha tud, vagy ha akar. Hanem van itt az elefántnál sokkal fontosabb művészi esemény, amelyet csak azért a közmondásért hagytam utoljára, hogy ha a vége jó, minden jó, értem a Bulyovszkyné föllépését, ki tán 12 előadásra terjedő vendégjátékát hétfőn kezdte meg a nemzeti színházban, Gauthier Margitot játszta. A nagy számmal összegyűlt közönség a tisztelt művésznőt valóságos tüntetéssel fogadta. A taps kilépésével, jelenések és fölvonások között, a szó legteljesebb értelmében szűnni nem akaró volt, s az első est sikere olyan, aminő nálunk a ritkaságok közé tartozik. Magyar színpad a kaméliás hölgyet ily helyes fölfogással, a felfogás ennyi művészi kivitelével még nem látta. Nem a szenvedélyes, nem is a közönség résztvevő szánalmát vadászó Margit volt ő, hanem volt egy demi monde-beli hölgy a maga valóságában és természetességében. És épen azért, mert a való, a természetes alakot láttuk, volt a közönség meghatva, elragadtatva, és mindenki azzal a meggyőződéssel hagyta oda a színházat, hogy Bulyovszkynéban egy tökéletes művésznőt bírunk, akinek szerződtetése a nemzeti színházra nézve nagy nyereség. Még a lapok is el voltak játékának nagyszerűsége által ragadtatva, akik külföldi szereplését zokon veszik. Mintha abban volna valami zokon venni való ! Igen, ha itthon képezi magát nagy művésznővé, s akkor hagy el bennünket, s ragyogtatja tehetségét idegen nemzetnek; de mikor mint idegen nemzet művésze szerzett magának nagy nevet, lett kitűnő művésznővé, és nevét, művészetét, teljes fényében hozza vissza nekünk, csak elismeréssel tartozunk neki, nem