Nemere, 1871 (1. évfolyam, 1-104. szám)

1871-05-30 / 43. szám

ilyen szabadságnál emésztőbb zsarnokság nem létezik. Ez okból tekintjük, a P. Lloyddal együtt, megnyugvással mi is, hogy nálunk szabad­elvű kormány tudta fenntartani a rendet négy éven keresztül. Ezen szempontból tekintünk bármely változást és nem óhajtunk sem alkotmány­­talan rendet, sem erőtlen szabadságot. Magyar képviselőház. F. hó 25-ikén kihirdettetett a ház rendet bi­zottságaira történt szavazások eredménye. Napirenden van „a fiumei kikötő kiépítéséről és az ezen czélra 1871-re megajánlott póthitelről“ szóló törvényjavaslat tárgyalása. A törvényjavaslat elfogadtatik, felhatalmaztat­­ván a pénzügyminiszter, hogy 13 millió s néhány száz­ezer állandósított kölcsönt vegyen föl e czélra. A napirend utolsó tárgya a közbiztonság hely­reállítása végett tett rendkívüli intézkedésre szüksé­ges póthitelről szóló törvényjavaslat. Ezen czím alatt a szegedi társ­biztosságra kért a kormány 140.000 frtot. A­mint tudjuk, megelőző években szeged kö­rül annyira el voltak harapózva a rablások, hogy a vasút is több ízben kiraboltatott , rendes postán pe­dig nem is engedte a kormány pénzt szállítani. Ennek következtében küldte ki a kormány 1869-ben ifj. gr. Ráday Gedeont királyi biztosnak, a ki rendkivül sok bűnöst fogatott el, csak a múlt év­ben is 1684 bűntényt derített ki. A kért költség megszavazása ellen csak is szélső baloldaliak nyilatkoztak ; a nagy többség pár­tolván annak megadatását. Magyar­­­elegatió. A delegatiók az idén Bécsbe gyűltek össze. A magyar delegatió f. hó 22-ikén tartotta első ülé­sét, melyben elnökké gr. Majláth Antal, alelnökké Bittó István választattak. Másnap d. e. 11 órakor fogadta ő Felsége a delegatiot. Az elnök hódoló beszéde után a király következőleg válaszolt : „Rövid szünetelés után ismét egybehívtam a közösügyi bizottságokat alkotmányos működésük gya­korlatára. Azon szerves átalakulási intézkedések, melyek a monarchia tekintélyének s biztonságának öregbí­tése végett kezdeményeztetek, természetszerű folyto­nosságuknál fogva, gondoskodásukat ezúttal is igény­be veendik. Bizton vélem önöknek mindenkor tapasztalt ha­­zafiaságától elvárhatni, hogy egy részről a monar­chia érdekét, másrészről pedig a pénzügyi helyzetet részrehajlatlan méltánossággal fogják mérlegelni. Fo­gadják uraim szives üdvözletemet.“ A válasz után a miniszterelnök a delegatió egyes tagjait ő Felségének bemutatta. Vidé­k, Kézdi-Orzsárh­ely, 26. april 1871. Tekintetes szerkesztő ur ! Becses lapjának 33-ik számából olvastuk az April 22-ikén Brassó városában tartott magyar-román testvériségi ünnepély megtartását ; — s midőn ez ünnepély hírére városunk polgárai részéről általános volt a lelkesülés, kérjük — becses lapjában legalább alatt írtaknak e feletti örömünket teljesen kijelenteni, kiemelvén forró óhajtásunkat, hogy örökre tartó le­gyen román testvéreinkkel kötött azon visszony — mely édes közös hazánkban közös boldogságunkat egyedül feltételezi. Éljenek román testvéreink ! Tóth Sa­m­­u­s . V­á­t­s Ferencz. M­á­l­n­á­s­i Kristóf. Ivováts István. Lukáts Károly. D­о­b­а­у Sándor. Tóth Károly. Tóth László. Kováts István. Kovács Dani: Hétfalu, május 22-én 1871. Tisztelt szerkesztő ur ! Nem kis megdöbbenést okozott Hétfaluban a Nemere egyik számában megjelent és minket porig sújtó e két szó: „elkorcsosult csángó“. Ha e ha­lálos döfés a Nemere cultur ellenfelétől származnék, mindennapi vagy jobban szólva régi megszokott do­log volna, de az a többnél több, hogy ép ez a rég óhajtott magyar lapocska, melyet Hétfalu magyar­sága oly lelkesen karolt fel és vasárnapokon má­sodik biblia gyanánt olvasgat, azon hallatlan és vá­ratlan merényt kövesse el, hogy elkorcsosult csángó létezését elhagyje és hirdesse!*) Tudja kedves szerkesztő úr, mit jelent e szó : „elkorcsosulni ?“ A magyarnak elkorcsosulni annyit tesz, mint elárulni az édes magyar hazát, megutálni saját nem­zetét, félrelökni anyanyelvit s felcsapni közvitéznek a fondarkodó ellen­táborába ; azt pedig az egész vi­lág tudja, és tudják meg a töm­ösi muszkavezetők is, hogy a hazaárulás oly bűn, mellyet Árpád atyánk meg nem bocsáthat. Jöjjön kedves barátunk Hét­faluba és mi esküszünk, miszerint ön Háromszékről jőve Pürkerecztől Bácsfaluig nem fog egyetlenegy csángó magyart találni, ki elkorcsosulás által magára vonhatná nemzete átkát s megvetését. Míg Hétfalunk a hetes szentszámmal kezdődik, őseink intését: „a vér vizzé ne váljék“ megtartandjuk halálig. Itt nem szólunk azokról, kik koronként idegen földre buj­dosva, más haza nyelvét és kenyerét használják. Isten ne hagyja el ott is szegényeket. Nem hivatkozunk mi Hétfalu dicsteljes múlt­jára, a folytonos küzdelemre és vesztésre, szóljon a jelen. Nem rég egy bizonyos mostoha lap édes bor­tól megrészegedettnek kiabáló Hétfalut, mely oly útra lépett volna, melynek vége halál, pedig szerin­tünk élet, pezsgő viruló élet­ az. A hol oly üdvös mozgalom tartja tevékenységben a hazafiakat mint a miénk, ott nem elkorcsosulás, hanem szellemi hala­dásról lehet szó még pedig a nemzeti élet keretén belől. — 1853-ban az egyetlen Vasárnapi újság egy pél­dányban járta végig egész Hétfalut: most 19 lap 79 példányban gyűjt és melegít nem csak mint akkor papok, jegyzők, tanítók, hanem a nép szivében és fejében is. Ezen kivül minden faluban van legalább 40 — 50 darab könyvből álló könytár, melyet ifjak és öregek szorgalmasan és ingyen használnak. Ez úgy hisszük nem elkorcsosulás. Az országos iskolai törvény megjelente után le­vettük felekezeti iskoláink hátáról az elavult frakot s községi sujtásossal diszitettü­k fel egy varázs­ütésre hosszas teketória nélkül. Ily tömeges átállás hol fordul elő a hazában ? Vajha a felekezetesség vá­laszfalait a községi iskolák minél hamarább ledönte­­nék hazánk minden tájain és tömörülhetnénk egy szilárd egészszé ! E lépésünk sem mutat elkorcso­­sulásra. — Századok folytán elvesztett, de mindig perelt birtokunkat követeljük jelenleg vissza, egy talpalat­nyit sem hagyunk idegen kézen, még a kopár szik­­lákat sem, mert ezek is kiegészítő részei a magyar hazának, honát pedig soha sem szokta elárulni vagy gyáván idegen kézbe juttatni az egészséges csángó vér. 1848 előtt keveset ügyelt reánk nemzetünk, de mi hála istennek nem lettünk hűtlenek Nagy Lajos király bölcs intézkedéséhez. A véres 1848 a haza mellett találta Hétfalut, rettegett de nem ingadozott — és most sem ingado­zik, mert utálattal fordul el azoktól , kik Bach- Schmerling kezét csókolták de most a magyar kor­mányt után útfélen gúnyolják. Ily hazaszerető népet korcsnak ne nevezzen senki. — Hosszufaluban mindjárt megnyílik az iparis­kola, megnyitja sok lelkes hazafi segélye közelben és távolban s fiaink oly képességet s készültséget nyernek fafaragványok átidomitásában, faékitmények ügyes készítésében, hogy a visszanyert hétfalusi er­dők fái többé nem tűzifául durva minőségben, hanem szivárványszinre csiszolt gyermekjátékok, csinos edénykék s főleg a mi legkeresettebb áruezikk leend Brassóban. Hétfalusi magyar és román kecses női alakokat feltüntető tubákpiksis vagyis burnótszelen­­cze s. a. t. alakjaiban szállitatnak a vásárra. Ily törekvések nem halálra hanem életre ve­zetnek minket. Menjünk tovább. Hála istennek, nálunk már alakulóban vannak a barczasági népnevelési egylet községi bizottságai, itt ott már létre is jöttek, s már is olvasó köröket teremtettek, hol délutáni rövid va­sárnapi vecsernyézés után örömmel telepednek le a különféle újságokkal és könyvekkel megrakott hosszú asztal körül a férfiak. Ki nem hiszi, menjen Bács­­faluba s úgy találja egék Pürkereczig s talán Bodo­­láig és még Ny­énig is. Az asztalon legelső helyet a Nemere foglal el, meg is érdemli, mert bátran védi igaz ügyünket. Ha jól értesültünk, Bácsfaluba 11 példányban jár e kedves lapocska. A Kronstädterhez képest csak kö­lyök e lap, még is igy merészel dalolni : „Vagyok olyan legény mint te, Vágok olyan rendet mint te ! “ Oh ha száz évvel hamarább fújta volna nótá­ját a Nemére, ma más világ volna Hétfaluban. No de a mi halad, nem marad. Meg is fogadjuk mi ennek szavát, mert most csak egyet említünk, az idegenszabású párta és palástot kezdik, a menyasszo­nyok elhagyni, papjainkat is biztatják, hogy azt a jezsuita eredetű kalapot és czifra ezüst kapcsost fél­­retegyék valamely múzeumba s már is gondolko­zóba estek. Úgy , tisztelt szerkesztő úr, mi nem vagyunk elkorcsosult csángók.“ A tatranyi olvasó terem asztalán megpillantunk a favágó emberek egy képes lapot, — képeket sz­­gények eddig csak a Cizióban láttak például Satur­­nust a mint saját gyermekét elégeti — látják Bis­marck arczképét s igy szólnak : „né to né, ez épen olyan kopasz homloka mint a Cizióban való Satur­ous“. Egy más lapban ott áll Göthe és Schiller szobra s többen kegyeletesen oda hajolva mondják : „eb­ben két derék ember volt ez a Kossuth és Bem, isten jutalmazza meg őket! Ebből látni való, hogy a jóakarat nem hiányzik itt a kősziklás hegyek alatt. A testvérisülési ünnep után Zajzonba megy egy brassói kéményseprő és egy román barátunk kémé­nyébe felmászva kezd dudlizni : „Wer Unglück will im Kriege ban, Der lange es mit dem Deutschen an.“ A németül értő román oly haragra lobbant, hogy a kéményseprő a ház födélen menekült el a közel fekvő Pi­rkerecz községébe, hol egy magyar gazda kéményében tovább folytatja duplizását : • „Aller Flüsse König ist der Rhein, Die Donau soll seine Gemahlin sein.“ Itt a németül tudó irodai stráza a lábánál fogva húzta le a szerencsétlen íratást a szűk kéményből, mert nem szívelhette a magyar Duna áruló verset. Lám Hétfaluban nincs tere az izgatásnak és honá­rulásnak ! S főleg mióta békekezet fogtunk román testvéreinkkel, itt Brassó éke, a mesebeli vadmacska szerepe lejárta örökre Ezsau lencséje korszakát. Kérdjük ezek után : nem vagyunk e mi ügyes életre való emberek, kikre a haza bátran számíthat? Hétfalu nem volt, hanem lesz ; más idők, más emberek, más iskolák, kezdünk formásodni és tömö­rülni. Itt nincs lutheránus, református, pápista és unitárius, mi munkás felvilágosodott magyarok aka­runk lenni s arról is gondoskodunk, hogy nemzedé­künk el ne korcsosuljon és az alma el ne henge­­rü­ljön fájától. Több hétfalusi magyar. — 170 — *) Kedves atyánkfiai, mind ezekre csak azt mondjuk, hogy a ki nem a ne vegye magára. Hogy mi a jóra való csángó népet sérteni nem akartuk, azt úgy hisszük nem is kell hogy mondjuk, sőt ha más akarná is bántani mig élünk nem hagyjuk. Sz. Sepsi-Kálnok, 1871 máj. 26-án. Nemere 41. száma 162 oldal sort olvasva K. L. ur „Felhívását“, a melyben különösen S. K. hely­séget ébreszteni látszik. A hol­erakiti is hogy az 1870-iki évben, mint tanító működött, pd. 1865-től fogva 1870ik év­ végéig volt K. ur * rector czimet vi­selő. Csak tessék K. ur jobban viszsza­emlékezni Mi mint tanítót 1865 ben úgy hívtuk volt meg, s ön 1870-ben veszi észre magát és említi hogy S. K. helységben tanító! ha, ha, ha! Beh későre ébredt fel, sajnálni tudjuk, de most. A szolgálat a fizetést mérlegelte. Jobban tett volna, akkor a kandalóban szittani a tüzet, mig a kandaló mellet volt K. ur is, nem most mikkor még házunk füstjét se látja. „Seperjen kiki a maga háza előtt. “ — Most igaz nem abban áll a tanító magasztos hivatása, hogy csak czimzetét viselje az ember, ha­nem örvendeni fogunk, ha a czim­zetet babér koszo­­rúzza, mind a haza nemzet és vallás előmozdítására. És a tanítók igyekezzenek tenni, addig mig az idő nem jár el. Mi K. urnák S. K. helység irányában nagy buzgó felhívását megköszönjük, hanem mi most jó akaratunk mellet a viszonyok mint iskolát nem épít­tetünk. Hisz b­­ár nekünk meglehetős iskoláink vannak a többiekhez képest, csak tanítóink nem vol­tak. Igaz most már két új tanítónk lesz. Hanem szomorúan kell kijelentenünk, az újak se fognak egyelőre, e szorgos és drága időben, a nevelés ügy­ terén tenni többet, ha nem vigyáznak, mint az eddigi tanítóink. Jó tehát a nevelés es ta­nítás sarait szorosan felkötni, mind azoknak akik a magasztos mesteri ravatatást viselni akarják. ° S. Káln­okiak, külföld. FRANCZIA ÜGYEK. A franczia — illetőleg párisi polgári harcz szomorujátékának utolsó felvonása van a színtéren Versailles csapatai nagy erővel, öntudatosan léptek be Párisba, s a commune hattyúdalát énekli. Ez a

Next