Nemere, 1872 (2. évfolyam, 1-104. szám)

1872-01-04 / 1. szám

Brassó, 1872. Megjelenik ez a lap heten­­kint kétszer csütörtökön és vasárnap. Ara: Egész évre . . 6 ft. — kr. Félévre .... 3 ft­ — kr. Negyedévre . • 1 ft- kr. A szerkesztő szállása : Szinház-utcza 404. szám. Másod évi folyam 1. szám. Politikai, közgazdászai­ és társadalmi lap Iff/­ Csütörtök, jan. 4. Hirdetési díj: 3 hasábos garmond sorért, vagy annak helyéért 4 kr. (1—10 sornyi hirdetés ára mindig 40 kr.) — Bélyegdij minden igtatáskor 30 kr. — Nagyobb hirdetéseknél alku szerint.— Hirdetések fölvé­tetnek a szerkesztőségnél. A „Nemerére“ folyvást előfizethetni : Egész évre .... 6 ft. — kr. Félévre......................3 „ „ „ Negyedévre . . . . 1­8­50 „ Az előfizetési pénzek bérmentve küldendők a „Nemere“ szerkesztősé­gének Brassóba. Uj évben 1872, Brassó. „Isten csodája, hogy még áll hazánk,“ — ezt irta a megelőző harmadik évtized egyik uj évében Petőfi. „Valóságos talány Magyarország és a ma­gyar nemzet múltja s létele,“ — ezt közelebbről írta egy elterjedett német lap. Előbb valamivel egy másik német lap azért szidalmazta a németek őseit, hogy mért nem verték ki seprűvel Európából a maroknyi ma­gyarságot. Szigetnek is csekély az 5 millió magyar­ság azon két roppant tengerhez mérve, melyet egyfelől 60 millió német, másfelől 100 millió szláv képeznek. Megállhatunk-e ? Van-e eset, hogy a ma­gyar haza és a magyar nemzet fennmaradjon, midőn az emberiség legnagyobb nemzetei közé van épen ő, a leg­kisebb beékelve? Nem fognak-e azok eltapodni minket gőg­ből, h­­alom­terjesztési vágyból, vagy hogy egyik a másik felett előnyt nyerjen? Nem fognak-e elnyomni a hatalmasnak azon szeszélyéből, melylyel szemben a gyöngét nem védi tör­vény ? — Mi tarthat meg minket ? Nagyon méltó e kérdéssel foglalkoznunk új év napján, mert foglalkozik ezzel mindenikünk, a­ki gondolkozni tud, folyvást , és nem egynek borult el szellemvilága épen azért, mert e kér­désre megnyugtató feleletet nem kapott. Egyik pesti lapnak eredeti észjárásról, ta­lálékonyságról és hazafias érzületről ösmeretes vezérczikk-írója épen e kérdéssel foglalkozik kö­zelebbről s arra a következtetésre jut, hogy szám ellenébe számot állítsunk! Ha kevesen va­gyunk, magyarosítsuk hazánk más ajkú polgá­rait, hogy legyünk többen. Muszkaország így olvasztotta be seyt­a, len­yel és részben német alattvalóit mérges muszkákká, — igy a porosz az országában lakó nagy számú szlávságot, — a franczia németjeit s­tb. Tegyünk igy mi is ! Első tekintetre még­ csalogat ez az okos­­­s­kodás, hiszen más is úgy tett, úgy lett hatal­massá valamennyi, a mit elmulasztott Sz. Ist­ván, Nagy Lajos, Mátyás és Bethlen Gábor, — rajta, hajtsuk végre gyorsan! Legyen magyarrá mind, a­ki ez országban lakik , akkor aztán ... Nos hát mi lesz akkor? Ha mind magyar lenne is e hon polgára, lennénk 15 millión, annál pedig a német több négyszer, a szláv hétszer, együtt tizenegyszer. Még akkor is kicsivel lenne több kilátásunk a megmaradásra, ha a szomszédok vesztünkre tör­nének. De gondolható-e és lehetséges-e e terv ? Hogy 5 millió nagy hirtelen átalakítson 10 milliót ? Bizony a kétségbeeséshez kell közel járni annak, a­ki nem lát m­ás szabadulást nemze­tünkre nézve, csupán a kétségbeesésnek ezen soha nem valósítható eszk­özét! Ha őseink nem túl­ják megtenni, midőn kezökben volt minden ha­talom,­­ hogyan te­­hessük meg mi, a­kik méltányosan megosztot­tuk hatalmunkat más­ajkú polgártársainkkal? Ha nem lehetett meg­forni akkor, midőn a nemzetiségre nem is gondolt senki, — hogyan lehetne ma, midőn a nemzetiségnek nemcsak kellő értéket tulajdonit minden népecske ; de a legfőbb rajongással emeli bálványnyá, s jogot és jóllétet, a jelen nyugalmát és a jövő remé­nyeit feláldozza e bálványnak? Ha volna valaki még, a­kit megszállna a magyarosítás gondolata, piruljon el gyerekes ábrándozásáért és jőjön, keressünk egyéb bizto­sítékot nemzetünk jövőjének. Vajon mi tartott meg eddig? Petőfi szerint „isten csodája“ . Jókai azt mondja: A jó isten és­­jó magunk. A történe­lem pedig azt mondja, hogy a német nemzet nagy­­­számú volt eddig is s voltak még olyan idők, a­melyekben hatalmát öszpontosították nagy uralkodók, és Németország nem egyszer álmo­­dozott Magyarország beolvasztásáról. A tonik hatalom is volt oly nagy, hogy megfelelő.. . tt a mostani muszkának. Német és török épen úg­y övezett és fenyegette lételü­nket, a közép­koron át, mint most a német és muszka. Ha azon két hatalommal szemben egyenlő fegyverekkel küzdöttünk volna, tán első lépésük elsodorhatott. De fegyverünk volt nagyon kü­lönböző. Ők uralom­­­vágyból törtek ellenünk ; ha minket is uralomvágy vezetett volna velök meg­mérkőzni, még csak meg sem állhattunk volna. De megállo­ttunk dicsőséggel azért, mert Rákó­­­­czitól föl Árpádig és le Kossuth Lajosig „pro patria et libertate“, a hazát és szabadságot véd­­tük hatalmas szomszédaink ellen. Ez adott nekünk erőt a múltban , és ő fog megtartani a jövőben is. Körülöttünk megalakultak és alakulóban vannak a világot bámulatba ejtő fajbirodalmak, melyeknek jelszava nemzetiség. Mi olyan biro­dalmat nem alkothatunk, mert ha honfitársaink mind magyarokká válnának is, törpék lennénk az óriások mellett. Hanem mi alkossuk meg a polgári szabadság birodalmát és erősek leszünk szom­szédaink felett, mert elől fogunk járni az esz­mével és az emberiség minden józan népe kö­zös kincsnek tekinti a mi kincsünket. Nekünk nincs szükségünk arra, hogy a ro­mán, a szász, a szl­áv magyarrá legyen; de arra­ szükségünk van nekünk is, hogy közösen lel­kesedjenek és munkáljanak e haza s a szabad­­ság javára. Átkos lenne munkánk, ha magyarosításra törekednénk , de áldott és bámulatos sikerű lesz, ha az együtt lakó népeket megnyerjük a haza és szabad­ságszeretetben való egyesülésre. Nagy példa áll előttünk : Észak Amerika, hogy az ilyen ország nem ábránd , de az em­beri tökély mintaképe és a legnemesebb emberi vágyak tárgya. Mi járjunk elől, lobogtassuk magasan a hazaszeretet és szabadság zászlaját ; utánunk jó minden nemzetiség, mihelyt meggyőződik, hogy zászlónk igazán a szabadság közös jelvénye. De hogy erőnk legyen azt a zászlót föl- Erdély marosmenti kulcsáról. (Egy előlegezett böjti praedicatió. — Geológia és mythologia. — Székely jövevények a vármegyén. — Megbüntetem az atyák vétkait stb. — Déva várának végzettszerüsége. — Egy nő emancipator 200 évvel ezelőtt. — Korán tanul a magyar. — Puhányok apotheosise. — Par pium desiderium­. Minálunk annyira megy az idegen után kapkodásból keletkező érdektelenség honi nevezetességeink iránt, hogy mai napság már alig is számíthat olvasóra, ki a közszokás ellenére a külföld által váltig magasztalt természeti szépsé­gek bemutatására merészkedik. Hogy messzi ne menjek: lehet-e szégyenpkr nélkül gondolni ama félvállól vevő rá sem hederítésre, mit épen saját székely feleink tanúsítnak Orbán Balázs sok­oldalú kiadványai iránt, miknek, czimét is ide kellene talán iktat­nom, minthogy akárhányan a napi sajtó egyhangú magasz­­talása ellenére is valószínűleg bizonytalanságban lesznek milétük felöl. Ha nem ismerném írnák utódinak minden jóra, szépre kész fogékonyságát: reményemet kellene vesz­tenem a felől, hogy fiai közül valódi tárgyszeretettel sze­melje ki valamelyik a történet vagy közélet megörökítésre méltó vonásait; Így azonban anyagi viszonyaink eddigi nyo­masztó állapotának kell betudnom azt a szomorú tényállást, hogy e becses monographiák minden úgynevezett családi kánytárban nem­ nyertek még a csíziók, álmos könyvek s Bucsánsky más izétlen nyomtatványai helyett bejutást. A hazaszeretet első , elengedhetetlen tényezője: apró­jára ismerni azt a drága földet, mit őseink örökül hagytak reánk, s nekünk nincs e szükségünk rajongva csüngni szü­lőföldünkön, kiknek sorait a kivándorlók ezrei amúgy is zilálják s kik pedig oly földet vall­hatunk magunkénak, melyről egyik koszorús költünk rajongva mondá már: „szép vagy ot­hon.“ Minden nyáron megfordul áldott vidékeinken egy­­egy idegen tourista ki aztán véget hoszaz alig érő dicse k­ádokban hirdeti nemzetének hegyvidékeink festői csopor­­tulatait, természeti kincseink ritka bőségét s mégis hányan vetettek méltányló tekintetet csak ama sziklafokra is, mely nem csupán és Déva várával dicsekedhetik, hanem geoló­giailag is annyira felhívja a figyelmes utazó érdeklődését? A természet hivalkodva kaczérkodik itt kellős közepében egy élénk városnak, melynek lakói azonban szintén bele­­nyugosznak a Biblia útmutatásában, hogy t. i. porból let­tünk s azzá leszünk, és oly egÿ kedvű­leg vegetálnak az imposant szirtfal lábai alatt, mintha nem az ur nyájában, hanem bizony egyebütt valahol legelésző juhoknak tudnák magukat. A szürkés olivin trachyt ugyan hogy is lett legyen egyébre teremtve, minthogy az ember gangosan lépdelő lábai járdaként nyújtsa hátát s a geológia tündér­meséire vaj miért adnánk mi csak egy batkát is? Különben e te­kintetben odahaza sem tapasztaltam egy fokkal sem több érdeklődést, mert Szt. Anna hírneves formatióiról a kápolna roskatag falain nevét megörökített számtalan zarándokoló közül nagyon keveset lelkesíthetett egyéb e classicus helyen, mint minővel a történelmi társulat jászóvári napját, vagy a természetvizsgálók lippai idézétét gyanúsítja a Fáma. Különben szerkesztő úr itt a „fekete vonal alatt“ azt hiszem nem az emlegetéseknek nyitott tért s ad rém térre magam is az eruptiv kőzetek egyik frappáns egye­­déül mutathatom be a „várhegyet“. Közvetlenül rajta már kréta mész rétegek lépnek uralomra, magára hagyva az óriás tömböt, mely várkoronájával vágyólag tekintget n a gyági és aranyi testvérei felé. Hej egykor még a mythos derengő homályában nem is volt ez utóbbi oly idegen tőle, mikor a rege szerint három tü­ndérleány egyike oda, a másik Kalánba emelé várát. Ember tervez isten végez !­e mondásra igazibb bizonyítékot alig kapnánk a harmadik „tündérkisaszszony“ eseténél, ki ugyanis fenn­héjázó dolgftel önmaga erején isten segédül hívása nélkül fogadta kastélya kiépítését; de alig tevék fel az utolsó követ falára, alig vette el meszes kanalát az építőmester, borzasztó dörgedelemmel is omlott össze az egész alkot­mány, intő tanúságul mindazoknak, kik önmaguk biztosan ujjat merészkednek húzni a gondviseléssel. Míg tehát a hitetlen tündér vára helyén a jóságos ég egy ritka gyógyerejű kőforrás eléállításával pecsételé meg mindenhatóságát, a másik két vár hosszú időt ért meg maga felett. Honfoglaló őseinktől kezdve sok szép menet­nek nyitá meg falait e valósággal fellegvár, melynek épí­téséből azonban a székely népmonda is részt követel egyik kiválóbb balladánk szerint, mely formai tökélye felett az anyai indulat oly jellemző vonását is említi fel, hogy is­mertetésem mellőzésével nyilván hézagossá válna. „Tizen­két kőmives ottan elinduló, magas Déva várát, hogy fel­építenék s hogy alkotmányuk annál szilárdabb legyen, a főépítész indítványba hozza, miszerint bárki felesége ér­kezzék először hozzájuk, be fogják falazni. Látnivalólag ez sem sokkal jobb tételre adta fejét a tündérnél, s keser­vesen is kelle­lakolnia, mert­­épen az ő párját vezető elő­ször feléjük a maga ellen semmi merényletet nem tűrő gondviselés, kivel aztán a könyörtelen mesterek szívtelen fogadásuk értelmében jártak el. De hogy a csapás annál sajtolóbb legyen, kis fiában is egy uj tördöfést kelle a nagyravágyó építésznek fogadnia, kinek naiv kérdésére­. Hó’ maradt hó’ maradt az én édes anyám? daczos

Next