Nemere, 1872 (2. évfolyam, 1-104. szám)

1872-09-12 / 73. szám

országok országgyűlése, hogy az 1808: XXX. törvény­­czikkely némely pontjai az ezen törvényben körülírt módon átvizsgálás alá vétessenek. Az elősorolt tárgyakon kívül egyéb halaszthatat­lan intézkedések is igénybe fogják venni Önök törvény­hozási tevékenységét. Meg vagyunk győződve, hogy e nemzedékekre kiható sokoldalú működésre sietnek felhasználni a ked­vező viszonyokat. A trónbeszédben, melylyel a múlt országgyűlést berekesztettük, megelégedéssel érintik barátságos vi­szonyainkat a külállamok irányában. Azóta e barátsá­gos viszonyok fenmaradásának és mindinkább megszi­lárdulásának újabb biztosítékait vettük. Reméljük, hogy a béke áldásai között sikerülni fog Önöknek a megkezdett átalakítás nagy munkáját nemcsak folytatni, de a Mindenható segedelmével sze­rencsésen be is fejezni. E reményben, ez óhajtással üdvözöljük Önöket, kedvelt füveink, Magyarországunk Főrendei és Kép­viselői ez országgyűlés kezdetén, melyet ezennel meg­nyitott­nak nyilvánítunk ! A székelyföld. A territoriális különlegességeknek, s az ebből folyó érdekek tör­b-szabad kielégítésének nem vagyunk ba­rátai. Különösen nem akkor, ha e specialitásokon az idő szele már keresztül fújt, s ha nem egy tör­ténelmi múlt külön fejlődésének szükségképi következményei. Azt tartjuk, hogy az államnak legkevésbé áll érdeké­ben a kü­lönböző szükségletek teremtése, s ezek érde­keinek kielégítése. Nem az az állam fogja fel valódilag érdekét, mely szüntelen a részeket legyezgeti, s ezekre pazarolja leg­jobb erejét. Ennek rendesen a nagy egész adja meg az árát. Hiába mondják sokan, hogy a­hol a részek egészségesek, ott boldog, megelégedett az egész is. Ez leh­et igaz, lehet helyes felfogás az anyagi világ­ban, a nagy természetben, de az államok életében soha. Azoknak a fótiaknak, kik egy állam sorsát inté­zik, felül kell emelkedni egyik vagy a másik rész sze­­retetén, szemek előtt az egésznek javát, boldogságát c­élzó intézményeknek kell lebegni. Még akkor is mi­dőn alkotásaik parciális érdekeket elégítenek ki első­sorban, az összállam fogalmáról nem kell megfeledkez­niük, s a részekért nem kell oly valamit tenni, mely az egész keretébe nem illő. Korunk törekvéseiben le­hetetlen fel nem ismerni az egyetemességet c­élzó irányt. Ma a kormányok nem egyes osztályok, egyes részek, hanem az egész, különösen a nagy tömeg érdekeinek védelmezői, őrei. Nem is ily értelemben kívánok felszóllalni a szé­kelyföld érdekében. Kiváltságolt állapotokat, különleges­séget egyátalában nem kívánok részére. De a­mit egyiknek megadunk, ne tagadjuk meg azt a másiktól. Ha egyformán áldozunk vagyont, vért, életet, jogosan megkívánhatjuk, hogy egyformán osztozkodjunk a jó­téteményekből is. A szegény székely ember kopár, ter­méketlen bérezei után, a­melyekből csak a legnagyobb erőfeszítéssel képes a legszükségesebbeket előteremteni, — ép úgy megfizeti adóját, mint a dúsgazdag bánáti vagy bácskai birtokos. Hazaszeretet, s a közáldozatok terén sem áll hátrább mint más. S ha nem tehet még­is úgy és annyit, mint kinek módjában áll, oka bizo­nyára nem ő, hanem a mostoha viszonyok, a körülmé­nyek, melyek vasmarokkal tartják vissza, s kárhoztat­ják tehetetlenségre. Nem egy darab földterületről van itt szó, mely csaknem elhagyottan, kiaknázatlanul áll, melynek ter-­ mészeti kincsei legnagyobb részben még a földgyomrá­ban hevernek érték nélküli állapotban. Hisz a föld egyforma érzéketlenséggel ad hazát bárkinek is. Nem­ hanem egy életrevaló, természetes észszel gazdagon meg­áldott népről, mely ha él, s életéről tanúbizonyságot ad néha-néha, csak saját ügyességének köszönheti, és senki másnak. A székely nép magára volt hagyatva még eddig,­ vagy ha történt valami érdekében, az számításba sem jöhető kevés. Az alkotmányos szabadság napja felvi­­radt az egész magyar államra 67-ben. Új korszak kü­­­­­szöbén állottunk. Húsz év keserves szenvedéseit együtt éltük át, s a székely nép nem volt utolsó, mely remélt egy jobb jövőbe, mikor ez megérkezett. Örömtől su­gárzó arczczal hangoztatta, hogy ismét urai lettünk ma­gunknak. Őszinte ragaszkodással fogadta el a kiegye­zési művet, mint oly alapot, melyen egyedül lehetséges a jelen körülmények között hazánk felvirágzásán mun­kálni , s küldött oly képviselőket az első magyar or­szággyűlésre , kik őszinte barátai voltak Deák politi­kájának. Az első három évtől nem remélt sokat, mert meg volt győződve, hogy a legelső lépés, melyet az ország­gyűlésnek tenni kell, államunknak közjogi rendezése, a külbiztonságnak megszilárdítása; meg volt győződve, hogy a nagyszabású államjogi mű­vek rendezése igénybe fog venni minden időt. Mindezeket tudta és várt, a­nélkül, hogy türelmetlenkedett volna. Hanem mikor 69-ben másodszor választotta meg képviselőit Deák szellemében, midőn a közjogi alkotások ideje nagy­részt lejárt volt, azon reménnnyel, azon kilátással tette, hogy itt az idő, midőn saját érdekeinek is szóba kell jönni az országgyűlésen. Ismét csalódott. Hiába várt, az alkotmányos élet következményeinek semmi nyoma a székelyföldön. Valóban meglátszott úgy az országgyű­lés , mint különösen a kormány működésén, hogy a székelyföld nagyon távol fekszik Pesttől; a panaszolja vágyak, az óhajok nem hatottak el odáig, s ment min­den a régi kerékvágásban. Ez a körülmény buktatta meg a mostani választások alkalmával a kormánypár­tot, de nem Deák politikáját — Deáknak s elveinek ma is őszinte tisztelője csaknem az egész székelyföld. S ha az ő szellemében vitetődött volna keresztül az elv, a rendszer a belélet terén is, a székely nép ma is a régi zászlók alatt harczolna. Maguk az erdélyrészi, s különösen a székelyföldi képviselők sem feleltek meg a közóhajnak, az általá­nos várakozásnak. A nyilvános élettéren, — mint egye­düli illetékes fórum előtt — egy kettőt kivéve, nem hal­latták szavukat, nem említették fel azon sérelmeket,melyek orvoslásra várnak. A múlt országgyűlés végén tettek ugyan annyit, hogy egy memor­andumba foglalták azo­kat a halasztást nem szenvedő ügyeket, melyek kis ha­zánk testén mint meg­annyi sebek égnek. Annyi kö­vetkezménye volt a dolognak, hogy hiányos, félszeg ál­lapotok még nagyobb világosságba helyeztettek, de or­voslásuk már késő volt. Ismeretes még báró Bánfy Albert emlék­irata a miniszterelnöknek ajánlva. Né­zetem szerint egyik eljárás sem volt helyes. Nem olya­nok a mi bajaink, melyeket egyszerűen közigazgatási úton el lehetne intézni. Egyedüli fórum csak az ország­­gyűlés lehet, mert azok törvényhozási elintézést kíván­nak. Itt kellett volna tehát a képviselőknek szavukat felemelni a maga idejében, a honatyák előtt kellett volna nyíltan, őszintén megvilágosítani helyzetünket, feltárni sebeinket, hadd lássák azok, kik egyedül lehetnek hi­vatott orvosok bajainkat illetőleg. Nem kívánok tovább menni a történelmi fejtegetésekben. Azok már a múltéi, segíteni nem lehet azon, a­mi megtörtént. De annyi tanúságot meríthetünk belőle, hogy az állapot már tart­­hatlan, a székelyföld érdekében már valahára tenni kell, ha csak nem akarunk az alkotmányos életből merő pa­ródiát csinálni. Ezeket előre bocsátva, melyek inkább a múltat illették, közelebbről tüzetesen hozzá­szólunk a székely viszonyokhoz, megvilágosítjuk annak a népnek az életét, mely eddig oly elhagyatva volt, s kopogtatni fogunk legalább szavunkkal ott, hol szükséges. Hani­g. a szászokkal, arra nézve mi örvendünk, ha­­a ,,Kr. Z.“­­nak igaza van. Ali arról, mint a dologhoz nem tartozóról nem is szóllottunk. A sajtónak hivatása a közügyeket szemmel kisérni s visszaélések ellen a közönség nevében felszólalni. Köz­érdekű magán­ügyekbe is szabad ugyan avatkoznia, de ez­ nem kötelessége. Gyűlöletes, irigy rágalmazónak nevez bennünket a „Kr. Ztg.” Az igazmondók már megszokták, ily czimeket­ nyerni azoktól, kik az igazat nem szívesen hallják. Különben olyan hitványságokat nem gyűlölet, de megvetés illeti, s az egyedüli, mit a szászoktól irigylünk — ellenes. Egyébiránt tudja a Királyhágón inneni és túli ma­gyarok nagyobb része, hogy nagyon kevés­­rágalom van abban, mit kedvezőtlent a szász vezérek politikájáról mondanak. El vannak ítélve ők, s igy nem ítélhetnek a mi journalisti­ai becsületünk felett. Másról máskor. Ha. 290 Brassó szept. 8-án. A „Kr. Z.“, az a megkoppasztott szélkakas a kü­lönlegességek roskadozó laktanyáján, mely egészen be­­lerozsdásodnék, ha a „Nemére“ nem forgatná meg néha­­néha­­—­ ismét nyikorgótt néhányat légtisztitó és szel­lőztető fugalmainkra. A Xantus Jánosról nagyon hite­les forrás után közlött csikkünkre ugyan nagyot re­cseg a 140. számban. Azzal kezdi, hogy felcsap saját panegyricusának s ugyan eldicséri a szász kolomposo­­kat, kikre — mint mondani szokták — rá is fér a di­cséret. Elmondja, hogy a szászok majdnem 8 száz év óta vannak az országban, mit mi is érezünk, volt ugyan­is idejük azalatt sok mindenfélét összekaparitani. Meg­jegyzi, hogy a szász nép tömege becsületes és hűséges, hogy csak egyesek képeznek kivételt. Erről mi is meg vagyunk győződve, csak sajnáljuk a népet, hogy ép ezen kivételesek jutottak a vezérszerephez ! ! A sza­badság barátainak mondja őket — talán mert szeret­nék, hogy minden szabadságukban álljon! A hazáért vívott százados véres harczokra vonatkozólag , ezekről a más nemzeteknek inkább illenék beszélniük. A szá­szok h­arcza többnyire lázadás volt, küzdöttek ezelőtt mint most, hogy szabadalmaikat megóvják — az egyen­lőséggel szemben. A­mi a mostani vezérfényeket il­leti, tartunk attól, hogy a nép későn fogja belátni, hogy lidéretfény után indult. De lássuk, hogy czáfol a „Kr. Z.u Mi elbeszéltük, hogy Xantus János Segesvártt és Brassóban a városi hatóságoknál nem találta hivatalosan teljesítve a minisztérium hivatalos rendeletét. Ez az egyszerű tény, mely ellen még a „Kr. Ztg.u sem mer szót emelni, s a­mely méltán jogosított fel a kifejezett vélekedésekre. Hogy privatim mi történt Xantus és A császárok találkozása Berlinben. A császárok együttlételéről következő főbb­­távi­rati tudósítások érkeztek eddig. Berlin, sept. 5. Sándor czár, a trónörökös és Wladimir nagyfejedelem ma délután fogadtattak a pálya­udvaron Vilmos császár, a trónörökös és többi hercegek és német fejedelmek, Bismarck és a miniszterek által. Díszszázad volt felállítva és a vonat megérkeztekor a zenekar az orosz néphymnust játszódta. A két császár a díszített utczákon át vonulva a néptől lelkesen üdvö­­zöltetett. Béri­­­n, sept. 1). Az orosz cár azonos ide érke­zése után meglátogatt Augusta császárnét, nem sokára ennek, a koronahercegné és a többi császári hercegnék látogatását kapta. A délután folyamában az oro­sz cár hosszabb látogatást tett Wilhelm császárnál és azután a császári hercegek­nél. Berli­n, szept. 6. Az orosz császár ma fogadta Wrangel és Moltke altábornagyokat ; a nagyherczeggel Vilmos császárnál és a badeni nagyherczegnél látoga­tást tett; az ausztriai császár megérkezése után az összes herczegek részvétével ebéd lesz. Bismarck és Gortsakoff herczegek az orosz császár által hosszast­ kihallgatáson fogadtattak, később Bismarck látogatást tön Berg gróf Lengyelország helytartójánál. D­res­da, sept. 6. Az austriai császár és a szász koronah­erczeg ma d. u. 2­/4 órakor m­entek el innen Berlinbe. A király, a koronán­g, és neje kísérték el a császárt kocsin Pillnitzből Dresdán át a vasúthoz, a­hol György herczeg, a hadügyminiszter, a tábornoki kar és az austriai követség tagjai voltak jelen, és egy dísz­­század volt felállítva zenével. A császár a „Ferencz József császár“ porosz testőrgránátos-ezred egyenruháját viselő. A király és koronaherczeg austriai formaruhák­ban voltak öltözve. A díszszázad megtekintése után a közönség éljenzésekben tört ki. A királytól, a korona­­herczegnétől és György herczeg nejétől való szívélyes elbucsúzás után ő felsége és a szász koronaherczeg a császári dísz­vagyonba léptek, mire megtörtént az el­menetel. B e )■ 1 i n, sept. 6. Az austriai császár, a szász koronaherczeg kíséretében ma este 6 órakor ide érke­zett. A potsdami új pályaudvar elfogadó terme austriai, magyar és német szinű zászlókkal volt diszítve. A perom­on a 2-ik testőrgránátos ezred egy zászlóalja volt díszőrségül felállítva, zenével és kibontott zászlóval. Vilmos császár, a koronaherczeg legidősb fiával, vala­mint a királyi ház többi herczegei — mindnyájan au­striai egyenruhában, a Szent­ István-rend nagy szalagjá­val, és az arany gyapjas-renddel — már hat óra előtt megjelentek a királyi elfogadó szobában ; jelen voltak ezeken kívül: a meklenburgi, badeni, weimari nagy­herczegek, a coburgi, anh­alti, altenburgi herczegek, va­lamint több, ittlevő német fejedelem, hg. Bismarck, a Szent­ István rend szalagjával, az osztrák-magyar követ­ség attac­ói, gróf Károlyi nagykövet, és az első követ­ség­ tanácsos, báró Munch, ki Roederannig utazott a császár elé. Megjelentek még : Wranger és Moltke tábornagyok, a tábornoki kar, és a legfőbb udvari méltóságok. A vonatoknak a pályaudvarba megérkezésekor a díszszázad teljesíti a katonai tisztelgést, és az ezred zenekara az ausztriai néphymnust játsza. Ferencz Jó­zsef császár, saját porosz gránátos ezredének egyenru­hájában öltözve, kiugrott a vagyonból, a feléje siető Vilmos császárhoz ment, szívélyesen megölelte és meg­csókolta azt; erre Vilmos császár üdvözlé a szász ko­­ronaherczeget ; ezután mindkét császár ellépdelt a fel­állított díszszázad homlokozata előtt, mire Vilmos csá­szár átnyújta a magas vendégnek-a „Ferencz császár“

Next