Nemere, 1872 (2. évfolyam, 1-104. szám)

1872-05-30 / 43. szám

Brassó, 1872.. Másod évi folyam 43. szám. Csütörtök, május 30 Megjelenik ez a lap heten­­kint kétszer csötörtökön és vasárnap. Ára: Egész évre . . 6 ft.— kr. Félévre .... 3 ft. — kr. Negyedévre . . 1 ft. 50 kr. A szerkesztő szállása : Szinház-utcza 404. szám.NEMERE Politikai, közgazdászati és társadalmi lap. инидмдя«^мииидндияияиимишаиии1дндяийииддвNoтаяийишими1дииииндимишдшва Hirdetési díj: 4 hasábos garmond sorért, vagy annak helyéért 4 kr. fi—10 sornyi hirdetés ára mindig 40 kr.) — Bélyegdij minden igtatáskor 30 kr. — Nagyobb hirdetéseknél alku szerint.— Hirdetések fölvé­tetnek a szerkesztőségnél. Az országgyűlést Összehívó királyi leirat a bel­­ügyministerium utján a törvényhatóságoknak már szét­­kü­ldetett. A királyi learat szövege következő: Mi első Ferencz József, Isten kegyelméből ausz­triai császár, Csehország királya, stb. és Magyarország Apostoli királya. Kedvelt híveink ! Uralkodói kötelmeinkhez tartozván az ország tör­vényeinek hű és pontos végrehajtása felett őrködni , miután az 1848. évi IV-dik t. ez. 1. §-a az or­szággyűlést évenkint Pestre egybehivatni rendeli; s miután számos, függőben lévő kérdés mielőbbi megoldását a nemzet erkölcsi és anyagi érdekei sürgő­sen követelik: miniszertanácsunk előterjesztése folytán elhatároz­tuk, hogy az ország főrendeit és képviselőit a folyó évi Szent-Mihály hó 1-én megnyitandó országgyűlésre szab. kir. Pest városába egybehívjuk. Minek folytán nektek ezennel komolyan meghagyjuk, hogy haladéktalanul megtegyék mindazon intézkedéseket, melyek a törvény értelmében szükségesek arra nézve, hogy az 1847—48-ik évi pozsonyi országgyűlésen alko­tott V-dik és az 1848-ik évi kolozsvári országgyűlésen hozott V-dik t. sz., végre az 1868. évi 43. t. sz. 4 §-a által rendelt módon és számban megválasztandó képviselők a fennkitett országgyűlésen megjelenhesse­nek, s a törvényhozás működése a mondott napon és helyen akadálytalanul megindíttathassék. Kikhez egyébiránt császári és királyi kegyelmünk­kel kegyesen hajlandók maradván. Kelt Budán, 1872. évi pünkösd hó 11-én. FERENCZ JÓZSEF, s. k. Gróf. Lónyay Menyhért, s. k. Horváth Boldizsár programmbeszédéből. A 69-iki választások alkalmával Horváth B. akkori igazságügyminiszter adott legrészle­tesebb programmot a teendők felől. Most nem miniszter többé, de programm beszéde, melyet régi választói előtt Szombathe­lyen tartott, most is országos esemény, orszá­gos figyelem tárgya. Lapunk teréhez képest csak kivonatban kö­zölhetjük e remek beszédet. Az olvasó ennyiből is, gazdagon fog ré­szesülni ama magas államférfii nézetek élveze­tében. Itt következik: A kormány az 1848-ki törvények alapján alakult. E kormánynak tehát fő­­s alaphivatása nem lehetett egyéb , mint érvényt szerezni az 1848-diki törvényho­zás nagy elveinek mindkét irányban; t. i. mind föl- és kifelé, mind pedig le- és befelé. E hivatását föl- és kifelé az által teljesítette a kormány, hogy a törvényhozás útján létrehozta azon törvényeket, a­melyek visszaszerezték a nemzet álla­miságát s önrendelkezési jogát azon korlátok közt, a­melyeket a pragmatica sanction alapuló államjogi kap­csolat vont elénk. Az alakra és módozatra nézve, a­mint az eszkö­zöltetett, lehetnek és vannak még mindig eltérő véle­mények az országban. Nem vagyok oly szigorú politi­kai ellenfeleim iránt, hogy palctát törjek nézeteik fö­lött , de annyi mégis bizonyos, hogy a szellemi és anyagi jólét fokozatos emelkedése, a haza föl­virágzásának ezer­nyi és ezernyi jelenségei, a­melyekkel a közjogi kie­gyezés óta találkozunk, oly megbecsülhetlen eredmények, a­melyeket az alak mellékszempontjából koc­káztatni nem volna politikai eszély. És hogy miként fogta föl hivatását a kormány a másik irányban, t. i. le- és befelé, — ennek legvilágo­sabb bizonyítéka a trónbeszéd, a melylyel ő felsége a király a lefolyt országgyűlést 1869. évi ápril 20-án megnyitá. Ama kormánynak, a melyek több mint négy éven át voltam szerencsés tagja lehetni, belügyi pro­­grammját leghívebben jellemzik a trónbeszédnek kö­vetkező szavai: „Feladatunk a nemzet összes erejét gyorsan és határozottan a benső átalakulás nagy mun­kájára irányozni; helyrehozni az események által oko­zott mulasztásokat; szakítni a múlt azon hagyományai­val, a­melyek a korszerű haladásnak útjában állanak; átalakítani az ország intézményeit a kor szelleméhez s az új viszonyok szükségeihez képest; minden irányban fejleszteni a nemzet szellemi és anyagi súlyát, hogy azon állást, a­melyet az újabban rendezett közjogi ala­pokon az államok sorában elfoglalt, mint a nyugati kultúra egyik ére­s tényezője, méltóan betölthesse. T. polgártársaim ! Mi önálló állammá lettünk anél­­­­kül, hogy a múltból átvehettünk volna egy önálló ál­­­­lamnak megfelelő szervezetet. Befejezetlen vagy primi­tív szervezet mellett tehetünk ugyan kisebb-nagyobb mozgást, de egészséges, erőteljes állam­életet nem va­gyunk képesek kifejteni. Intézményeink egy része még most is a feudális kor jellegét hordja magán, s nem felel meg az új viszonyok szükségeinek ; míg más­részről hiányzanak lényeges intézmények, a­melyeket a modern államélet szempontjából nem nélkülözhetünk. Tehát államszervezetünk mielőbbi kiegészítése részint e régi intézmények átalakítása, részint pedig hiányzó intézmények megalkotása által egészséges fejlődésünknek legelső életkérdését képezik. Súlyt helyezek magasabb politikai szempontokból is. Európa hatalmi viszonyainak átalakulását én nem tartom befejezett mű­nek. Isten tudja, minő válságok következhetnek be ránk. E válságokkal bátrabban néz­hetnénk szemközt, ha már befejeztük volna szerveze­tünket, mert annál több védelmi erőt, ellentállási te­hetséget lennénk képesek kifejteni. Minél több biztosítékot nyújt valamely állam a szabadság és a rend érdekének, — ezt pedig egy szer­vezetlen állam nem képes ny­itani, — annál nagyobb és erősebb a cohaesio, a­mely az államot a belső szétbom­lás vagy külső szétbontás ellen biztosítja. S aztán megvallom, ha netalán bekövetkeznék egy szomorú korszak, a­mely Európát ismét a hódítások hadjáratával borítaná el, remegnék a gondolattól, ha valamely hódító hazánk elleni kís­érletét a civilisatio terjesztésének ürügye alatt indíthatná meg. Igen uraim, nekem az a meggyőződésem, hogy valamint mi a vezérszerepet e geographiai területen, a­melyet hazánknak nevezünk, a múltban is nem szám­erőnk túlsúlya, hanem erkölcsi fölényünk s államalkotó képességünk által tartottuk fön, úgy jövőnk talizmánja is ebben rejlik, s vádoljanak bár engemet ismét idea­­lizmusról, de hazafias aggodalmaim nem bírnak nyuga­lomra vergődni addig, a­míg be nem következik az időpont, a­melyben c­áfolatul azok ellenében, a­kik még mindig azon gúnynyal illetnek bennünket, hogy az üres frázisok népe vagyunk, fölemelt homlokkal azt mondhatnám: „Íme, intézményeinkre mutatok, ezek hir­detik, hogy a trónbeszéd szavai szerint a nyugati kul­túrának őrei és tényezői közé tartozunk.“ A­mint tehát méltóztatnak látni, én a régi­ vagyok. Nem hoztam magammal új jelszavakat: a régi programm az, a­melyet ismételve föltárok önök előtt. Vajha új programmal kellene fellépnem jeléül annak, hogy a ré­giben foglalt vágyaink mind teljesedésbe mentek már. De fájdalom, az elért eredményeket mind számra, mind fontosságra nézve majdnem túlszárnyalja az, a­mi még ama programaiból a jövőre fenmaradt. Ragaszkodom most is e programaihoz lelkem egész melegével, a meggyőződés teljes erejével. Mindenek fö­lött pedig ragaszkodom a közjogi alaphoz, a­mely még mindig ostrom tárgyát képezi. Ragaszkodom ahhoz , mert­­ még nem akadt senki, a­ki annál jobbat tudott volna fölmutatni. Ragaszkodom hozzá, mert habár alaki tö­j­kély s az elmélet szempontjából nem emelkedik is min­den bírálaton fölül, de azon gyakorlati eredmények után, a­melyeket csak eddig elé is fölszínre hozott, elég jónak bizonyult arra nézve, hogy lehetővé tegye, sőt elősegítse a nemzet regenerác­ióját, nemzeti s államéletünk meg­szilárdulását. S ragaszkodnom kell a létező közjogi alaphoz elvégre még azon okból is , mert nemzetközi jellegénél fogva egyoldalú elhatározásunk által úgy sem volna módosítható. Igaz, jöhetnek események, a­melyek nemcsak le­hetővé, sőt szükségessé is fognák tenni e nemzetközi szerződés megváltoztatását. Ily események sorába tar­toznék, ha a kiegyezésnek azon alapföltétele, hogy az alkotmányosság a monarchia mindkét államában fenáll­­jon, Ausztriában megszüntetnék; vagy ha a szerződést a másik érdekelt fél, t. i. maga Ausztria óhajtaná mó­dosítani. Csakhogy arról , mit léptessünk akkor a meg­szűnt szerződés helyére, minővé alakítsuk át a két ál­lam viszonyát egymáshoz, ma még idő előtti dolog volna akár tanácskoznunk, akár határoznunk. Ez az akkori nemzedék feladata lesz. Mindamellett jóstehetség nélkül is megmondhatjuk, mit fognak ez esetben tenni utóda­ink. Azt, a­mi az akkori körülmények közt lehetséges lesz, s azt, a­mit a nemzet akkori érdekei követelni fognak. Én azonban, őszintén megvallom, nemzetünk érde­kében épen nem óhajtanám az ilynemű esélyek bekö­vetkezését, azon egyszerű oknál fogva , mert nekünk, hogy a konsolidáczió munkáját szerencsésen befejezhes­sük, nélkü­lözh­etlen szükségünk van Ausztria barátsá­gára, szövetségére, támogatására, anynyira szükségünk van, hogy a monarchia fönmaradása Magyarországra nézve — kivált ma még — legnagyobb életkérdés; már­pedig a monarchia lételének és jövőjének egyetlen biztos alapját azon dualisztikus államforma képezi, a­melyet mi hoztunk létre. Fönállt a monarchia egy ideig mint egységes állam. Nem tarthatá magát ez alapon s első­sorban a mi ellenzésünk dönté meg azt. Másik ál­­lamform­a lehetne a foederáczió , de e laza kapcsolat a mi geográfiai helyzetünkben s Európa mai Uszonyai közt nem volna egyéb, mint a szétbomlás kezdete. Ha tehát nem elégítene is ki bennünket a dualisztikus ál­lamforma, mégis el kellene fogadnunk azt, mint legjob­bat mindannyi közt. S már most urai­m, teraioehatosnak fogják Önök találni, hogy ha nézeteim az ország sorsát érintő főkér­­dések iránt a régiek maradtak, akkor pártállásom sem változhatott. Ama nagy férfiú követője vagyok ma is, a­ki magas erkölcsi befolyásánál fogva döntő tényező volt a kiegyezés létrehozása körül. Azon politikai isko­la híve vagyok még mindig, a­melynek alapítója, ve­zérszelleme Deák Ferencz. Csalódásban vannak azok, a­kik azt hiszik , hogy a Deák-párt a közjogi kiegyezés létrejöttével befejezte művét s hogy a belreformok vezetését most már más pártnak kell átengednie. A­kik e tévhitben ringatják magukat, azok nem ismerik a deákpárti politikának, sem kiindulási pontját, sem azon czélt, a­mely e párt szemei előtt lebegett a kiegyezésnél. Engedjék meg te­hát uraim, hogy tisztázhassam a nézeteket e kérdés körül. A közjogi kiegyezés nem volt kizárólag lojalitási eljárás a fejedelem, sem pedig puszta rokonszenvi aktus a monarchia másik állama irányában. Annak indokai s czélja, első fősorban, saját nemzetünknek érdekeiből volt merítve s abban állott, hogy megtsüntesse elvégre a támadásokat állami s nemzeti tételünk ellen, hogy bezárja azon boldogtalan korszakot, a melyben e nem­zet összes erejét századokon át az önfentartás nehéz küzdelmei absorbeálták ; hogy lehetővé tegye ez erőt ezentúl a belreformokra, a benső átalakulásra, s külö­nösen az 1848-iki elvek életbeléptetésére, szóval az or­szág szellemi s anyagi jólétének fejlesztésére, a nem­zet konsolidácziójára fordítani. Ebben állt imáim a Deák-párt politikája a kie­gyezéskor, s miután e politika végczéljától még távol állunk, a Deák-párt politikai életfeladatát még nem te­kintheti befejezettnek. A közjogi kiegyezéssel e párt sajátlag csak alapját téve le azon műnek, a­melynek létrehozására vállalkozott. E mű az ország regenerá­­cziója. A Deákpárt nem abdicálhat addig, a­míg a nemzetet a közjogi kiegyezés eme czéljához el nem vezeté. A Deákpártnak e szerint, sajátszerű pártviszonyaink közt, kettős feladata van. Feladata egyrészről megvé­deni azon közjogi alapot, a­melynek felforgatása a nem­zet erejét elvonná a benső átalakulás minnkájától s az ország sorsát újabban a bizonytalanság esélyeinek tenné ki, s feladata másrészről kezdeményezni, sürget­ni, támogatni minden belreformokat, a­melyek a mo­dern állam megvalósítására, a nemzet szellemi és anyagi súlyának gyarapítására vezetnek.

Next