Nemere, 1872 (2. évfolyam, 1-104. szám)
1872-05-30 / 43. szám
Brassó, 1872.. Másod évi folyam 43. szám. Csütörtök, május 30 Megjelenik ez a lap hetenkint kétszer csötörtökön és vasárnap. Ára: Egész évre . . 6 ft.— kr. Félévre .... 3 ft. — kr. Negyedévre . . 1 ft. 50 kr. A szerkesztő szállása : Szinház-utcza 404. szám.NEMERE Politikai, közgazdászati és társadalmi lap. инидмдя«^мииидндияияиимишаиии1дндяийииддвNoтаяийишими1дииииндимишдшва Hirdetési díj: 4 hasábos garmond sorért, vagy annak helyéért 4 kr. fi—10 sornyi hirdetés ára mindig 40 kr.) — Bélyegdij minden igtatáskor 30 kr. — Nagyobb hirdetéseknél alku szerint.— Hirdetések fölvétetnek a szerkesztőségnél. Az országgyűlést Összehívó királyi leirat a belügyministerium utján a törvényhatóságoknak már szétküldetett. A királyi learat szövege következő: Mi első Ferencz József, Isten kegyelméből ausztriai császár, Csehország királya, stb. és Magyarország Apostoli királya. Kedvelt híveink ! Uralkodói kötelmeinkhez tartozván az ország törvényeinek hű és pontos végrehajtása felett őrködni , miután az 1848. évi IV-dik t. ez. 1. §-a az országgyűlést évenkint Pestre egybehivatni rendeli; s miután számos, függőben lévő kérdés mielőbbi megoldását a nemzet erkölcsi és anyagi érdekei sürgősen követelik: miniszertanácsunk előterjesztése folytán elhatároztuk, hogy az ország főrendeit és képviselőit a folyó évi Szent-Mihály hó 1-én megnyitandó országgyűlésre szab. kir. Pest városába egybehívjuk. Minek folytán nektek ezennel komolyan meghagyjuk, hogy haladéktalanul megtegyék mindazon intézkedéseket, melyek a törvény értelmében szükségesek arra nézve, hogy az 1847—48-ik évi pozsonyi országgyűlésen alkotott V-dik és az 1848-ik évi kolozsvári országgyűlésen hozott V-dik t. sz., végre az 1868. évi 43. t. sz. 4 §-a által rendelt módon és számban megválasztandó képviselők a fennkitett országgyűlésen megjelenhessenek, s a törvényhozás működése a mondott napon és helyen akadálytalanul megindíttathassék. Kikhez egyébiránt császári és királyi kegyelmünkkel kegyesen hajlandók maradván. Kelt Budán, 1872. évi pünkösd hó 11-én. FERENCZ JÓZSEF, s. k. Gróf. Lónyay Menyhért, s. k. Horváth Boldizsár programmbeszédéből. A 69-iki választások alkalmával Horváth B. akkori igazságügyminiszter adott legrészletesebb programmot a teendők felől. Most nem miniszter többé, de programm beszéde, melyet régi választói előtt Szombathelyen tartott, most is országos esemény, országos figyelem tárgya. Lapunk teréhez képest csak kivonatban közölhetjük e remek beszédet. Az olvasó ennyiből is, gazdagon fog részesülni ama magas államférfii nézetek élvezetében. Itt következik: A kormány az 1848-ki törvények alapján alakult. E kormánynak tehát fős alaphivatása nem lehetett egyéb , mint érvényt szerezni az 1848-diki törvényhozás nagy elveinek mindkét irányban; t. i. mind föl- és kifelé, mind pedig le- és befelé. E hivatását föl- és kifelé az által teljesítette a kormány, hogy a törvényhozás útján létrehozta azon törvényeket, amelyek visszaszerezték a nemzet államiságát s önrendelkezési jogát azon korlátok közt, amelyeket a pragmatica sanction alapuló államjogi kapcsolat vont elénk. Az alakra és módozatra nézve, amint az eszközöltetett, lehetnek és vannak még mindig eltérő vélemények az országban. Nem vagyok oly szigorú politikai ellenfeleim iránt, hogy palctát törjek nézeteik fölött , de annyi mégis bizonyos, hogy a szellemi és anyagi jólét fokozatos emelkedése, a haza fölvirágzásának ezernyi és ezernyi jelenségei, amelyekkel a közjogi kiegyezés óta találkozunk, oly megbecsülhetlen eredmények, amelyeket az alak mellékszempontjából kockáztatni nem volna politikai eszély. És hogy miként fogta föl hivatását a kormány a másik irányban, t. i. le- és befelé, — ennek legvilágosabb bizonyítéka a trónbeszéd, a melylyel ő felsége a király a lefolyt országgyűlést 1869. évi ápril 20-án megnyitá. Ama kormánynak, a melyek több mint négy éven át voltam szerencsés tagja lehetni, belügyi programmját leghívebben jellemzik a trónbeszédnek következő szavai: „Feladatunk a nemzet összes erejét gyorsan és határozottan a benső átalakulás nagy munkájára irányozni; helyrehozni az események által okozott mulasztásokat; szakítni a múlt azon hagyományaival, amelyek a korszerű haladásnak útjában állanak; átalakítani az ország intézményeit a kor szelleméhez s az új viszonyok szükségeihez képest; minden irányban fejleszteni a nemzet szellemi és anyagi súlyát, hogy azon állást, amelyet az újabban rendezett közjogi alapokon az államok sorában elfoglalt, mint a nyugati kultúra egyik éres tényezője, méltóan betölthesse. T. polgártársaim ! Mi önálló állammá lettünk anélkül, hogy a múltból átvehettünk volna egy önálló államnak megfelelő szervezetet. Befejezetlen vagy primitív szervezet mellett tehetünk ugyan kisebb-nagyobb mozgást, de egészséges, erőteljes államéletet nem vagyunk képesek kifejteni. Intézményeink egy része még most is a feudális kor jellegét hordja magán, s nem felel meg az új viszonyok szükségeinek ; míg másrészről hiányzanak lényeges intézmények, amelyeket a modern államélet szempontjából nem nélkülözhetünk. Tehát államszervezetünk mielőbbi kiegészítése részint e régi intézmények átalakítása, részint pedig hiányzó intézmények megalkotása által egészséges fejlődésünknek legelső életkérdését képezik. Súlyt helyezek magasabb politikai szempontokból is. Európa hatalmi viszonyainak átalakulását én nem tartom befejezett műnek. Isten tudja, minő válságok következhetnek be ránk. E válságokkal bátrabban nézhetnénk szemközt, ha már befejeztük volna szervezetünket, mert annál több védelmi erőt, ellentállási tehetséget lennénk képesek kifejteni. Minél több biztosítékot nyújt valamely állam a szabadság és a rend érdekének, — ezt pedig egy szervezetlen állam nem képes nyitani, — annál nagyobb és erősebb a cohaesio, amely az államot a belső szétbomlás vagy külső szétbontás ellen biztosítja. S aztán megvallom, ha netalán bekövetkeznék egy szomorú korszak, amely Európát ismét a hódítások hadjáratával borítaná el, remegnék a gondolattól, ha valamely hódító hazánk elleni kísérletét a civilisatio terjesztésének ürügye alatt indíthatná meg. Igen uraim, nekem az a meggyőződésem, hogy valamint mi a vezérszerepet e geographiai területen, amelyet hazánknak nevezünk, a múltban is nem számerőnk túlsúlya, hanem erkölcsi fölényünk s államalkotó képességünk által tartottuk fön, úgy jövőnk talizmánja is ebben rejlik, s vádoljanak bár engemet ismét idealizmusról, de hazafias aggodalmaim nem bírnak nyugalomra vergődni addig, amíg be nem következik az időpont, amelyben cáfolatul azok ellenében, akik még mindig azon gúnynyal illetnek bennünket, hogy az üres frázisok népe vagyunk, fölemelt homlokkal azt mondhatnám: „Íme, intézményeinkre mutatok, ezek hirdetik, hogy a trónbeszéd szavai szerint a nyugati kultúrának őrei és tényezői közé tartozunk.“ Amint tehát méltóztatnak látni, én a régi vagyok. Nem hoztam magammal új jelszavakat: a régi programm az, amelyet ismételve föltárok önök előtt. Vajha új programmal kellene fellépnem jeléül annak, hogy a régiben foglalt vágyaink mind teljesedésbe mentek már. De fájdalom, az elért eredményeket mind számra, mind fontosságra nézve majdnem túlszárnyalja az, ami még ama programaiból a jövőre fenmaradt. Ragaszkodom most is e programaihoz lelkem egész melegével, a meggyőződés teljes erejével. Mindenek fölött pedig ragaszkodom a közjogi alaphoz, amely még mindig ostrom tárgyát képezi. Ragaszkodom ahhoz , mert még nem akadt senki, aki annál jobbat tudott volna fölmutatni. Ragaszkodom hozzá, mert habár alaki töjkély s az elmélet szempontjából nem emelkedik is minden bírálaton fölül, de azon gyakorlati eredmények után, amelyeket csak eddig elé is fölszínre hozott, elég jónak bizonyult arra nézve, hogy lehetővé tegye, sőt elősegítse a nemzet regenerációját, nemzeti s államéletünk megszilárdulását. S ragaszkodnom kell a létező közjogi alaphoz elvégre még azon okból is , mert nemzetközi jellegénél fogva egyoldalú elhatározásunk által úgy sem volna módosítható. Igaz, jöhetnek események, amelyek nemcsak lehetővé, sőt szükségessé is fognák tenni e nemzetközi szerződés megváltoztatását. Ily események sorába tartoznék, ha a kiegyezésnek azon alapföltétele, hogy az alkotmányosság a monarchia mindkét államában fenálljon, Ausztriában megszüntetnék; vagy ha a szerződést a másik érdekelt fél, t. i. maga Ausztria óhajtaná módosítani. Csakhogy arról , mit léptessünk akkor a megszűnt szerződés helyére, minővé alakítsuk át a két állam viszonyát egymáshoz, ma még idő előtti dolog volna akár tanácskoznunk, akár határoznunk. Ez az akkori nemzedék feladata lesz. Mindamellett jóstehetség nélkül is megmondhatjuk, mit fognak ez esetben tenni utódaink. Azt, ami az akkori körülmények közt lehetséges lesz, s azt, amit a nemzet akkori érdekei követelni fognak. Én azonban, őszintén megvallom, nemzetünk érdekében épen nem óhajtanám az ilynemű esélyek bekövetkezését, azon egyszerű oknál fogva , mert nekünk, hogy a konsolidáczió munkáját szerencsésen befejezhessük, nélkülözhetlen szükségünk van Ausztria barátságára, szövetségére, támogatására, anynyira szükségünk van, hogy a monarchia fönmaradása Magyarországra nézve — kivált ma még — legnagyobb életkérdés; márpedig a monarchia lételének és jövőjének egyetlen biztos alapját azon dualisztikus államforma képezi, amelyet mi hoztunk létre. Fönállt a monarchia egy ideig mint egységes állam. Nem tarthatá magát ez alapon s elsősorban a mi ellenzésünk dönté meg azt. Másik államforma lehetne a foederáczió , de e laza kapcsolat a mi geográfiai helyzetünkben s Európa mai Uszonyai közt nem volna egyéb, mint a szétbomlás kezdete. Ha tehát nem elégítene is ki bennünket a dualisztikus államforma, mégis el kellene fogadnunk azt, mint legjobbat mindannyi közt. S már most uraim, teraioehatosnak fogják Önök találni, hogy ha nézeteim az ország sorsát érintő főkérdések iránt a régiek maradtak, akkor pártállásom sem változhatott. Ama nagy férfiú követője vagyok ma is, aki magas erkölcsi befolyásánál fogva döntő tényező volt a kiegyezés létrehozása körül. Azon politikai iskola híve vagyok még mindig, amelynek alapítója, vezérszelleme Deák Ferencz. Csalódásban vannak azok, akik azt hiszik , hogy a Deák-párt a közjogi kiegyezés létrejöttével befejezte művét s hogy a belreformok vezetését most már más pártnak kell átengednie. Akik e tévhitben ringatják magukat, azok nem ismerik a deákpárti politikának, sem kiindulási pontját, sem azon czélt, amely e párt szemei előtt lebegett a kiegyezésnél. Engedjék meg tehát uraim, hogy tisztázhassam a nézeteket e kérdés körül. A közjogi kiegyezés nem volt kizárólag lojalitási eljárás a fejedelem, sem pedig puszta rokonszenvi aktus a monarchia másik állama irányában. Annak indokai s czélja, első fősorban, saját nemzetünknek érdekeiből volt merítve s abban állott, hogy megtsüntesse elvégre a támadásokat állami s nemzeti tételünk ellen, hogy bezárja azon boldogtalan korszakot, a melyben e nemzet összes erejét századokon át az önfentartás nehéz küzdelmei absorbeálták ; hogy lehetővé tegye ez erőt ezentúl a belreformokra, a benső átalakulásra, s különösen az 1848-iki elvek életbeléptetésére, szóval az ország szellemi s anyagi jólétének fejlesztésére, a nemzet konsolidácziójára fordítani. Ebben állt imáim a Deák-párt politikája a kiegyezéskor, s miután e politika végczéljától még távol állunk, a Deák-párt politikai életfeladatát még nem tekintheti befejezettnek. A közjogi kiegyezéssel e párt sajátlag csak alapját téve le azon műnek, amelynek létrehozására vállalkozott. E mű az ország regenerácziója. A Deákpárt nem abdicálhat addig, amíg a nemzetet a közjogi kiegyezés eme czéljához el nem vezeté. A Deákpártnak e szerint, sajátszerű pártviszonyaink közt, kettős feladata van. Feladata egyrészről megvédeni azon közjogi alapot, amelynek felforgatása a nemzet erejét elvonná a benső átalakulás minnkájától s az ország sorsát újabban a bizonytalanság esélyeinek tenné ki, s feladata másrészről kezdeményezni, sürgetni, támogatni minden belreformokat, amelyek a modern állam megvalósítására, a nemzet szellemi és anyagi súlyának gyarapítására vezetnek.