Nemere, 1872 (2. évfolyam, 1-104. szám)
1872-10-27 / 86. szám
Brassó, 1872. Másod évi folyam 80. szám. Vasárnap, október 27. Megjelenik ez a lap hetenkint kétszer csütörtökön és vasárnap. Ára: Egész évre . . 6 ft. — kr. Félévre . . . . 3 ft. — kr. Negyedévre . . 1 ft. 50 kr. A szerkesztő irodája: IVagy piacz 322 szám. Lakása : Bolgárszeg 1425 sz.NEMERE. Politikai, közgazdászai és társadalmi lap. Hirdetési díj: 4 hasábos garmond sorért, vagy annak helyéért 4 kr. (1—10 sornyi hirdetés ára mindig 40 kr.) — Bélyegdij minden igtatáskor 30 kr. — Nagyobb hirdetéseknél alku szerint.— Hirdetések fölvétetnek a szerkesztőségnél. Brassó, okt. 26. B. Sennyey beszédével még mindig foglalkoznak a lapok. Nyilvános életünkbenezen kívül — az országgyűlés szünetelvén — legérdekesebb tárgyak: a bankkérdés, a kolozsvári egyetem megnyitása, az átalános egyetemi reform felett folytatott tanácskozások és a delegátiók ülései. A delegatiók kezdetével a közös külügyminiszter, Klivia báró, igen fenyegetett helyzetben volt,és főként az osztrák delegatióban hatalmas ellenzék vette bírálat alá az összes közös ügyek vezetését. A vihar azonban, főként az Andrássy nagy sikerű fellépésére elsimult, Khun b. helyén maradt, a kívánt költségeket legnagyobbára megkapta. Még csak a két delegáció eltérő tételei akadályozták az ülések befejezését. Amint értesülüs , azokat is kiegyenlítette azegyeztető bizottság, anélkül, hogy közös szavazásra került volna, egyetlen kérdés kivételével. Ez a tétel 311 ezer forint, melyet a határőrvidékre a megszavazott összegen túl költött a hadügyminiszter, s amelyet, minthogy a határőrvidék most már Magyarországhoz tartozik, az osztrákok nem akarnak közös költségül elismerni. Ennek állásáról f. hó 24-ről ezt írja a „Pesti Napló“: Az osztrák delegátió körében a katonai határőrvidék kérdésére nézve estig újabb fázis nem állott be. Az osztrák urak továbbra is a jogi álláspontot foglalják el, melyet bizottságuk határozata tartalmaz, de ennek daczára és daczára Herbst oppolitikjának, a többség nem idegenkedik egy közvetítői indítvány elfogadásától, ha a magyar delegátió részéről ilyesmi ajánltatnék. Annyi bizonyos, hogy a közös szavazásra a dolog nem kerül, bármennyire kardoskodjék is e mellett mai számában a „N. Er. Presse“. Tényleg az ügy elhalasztása már az által is bekövetkezik, hogy az osztrák delegátió tagjainak többsége ma este és holnap reggel elhagyja Pestet. Utolsó sorban a koronától függ, hogy befejezettnek nyilatkoztassa ki az ülésszakot, amint az 1873-diki budget megszavaztatott, s ekkor a zárszámadás megvizsgálása a jövő delegációja marad. A ban kérdés felett még folyvást tartanak a tanácskozások. Mint olvasóink emlékezhetnek, alig volt képviselőjelölt, aki programmjában ne követelte volna, hogy Magyarország számára önálló bank állíttassák. A magyar hírlapirodalom is ezen követelés mellett volt határozottan. Mindamellett úgy látszik újabban, hogy ezen kérdés nem egészen vágyunk szerint oldatik meg ez alkalommal. Az osztrákok fölhasználták Bécs kereskedelmi túlsúlyát és az osztrák bank befolyását épen úgy, mint az általánosan feszült pénzügyi helyzetet. Önálló bank helyett, amint látszik, be kell érnünk még egy darabig 75 millió frt, biztosított bankjegygyel, melyet a magyar kormány ellenőrzése mellett az osztrák bank szolgáltatna Magyarországnak. Jól értesült helyről Pestről a következőket írják e tárgyban. „Úgy látszik, mintha e pillanatban az önálló magyar nemzeti bank eszméje el lenne ejtve, miután egyhangú jelentések szerint a magyar és osztrák minisztériumok megállapodtak volna abban, hogy semmi esetre se jöjjön létre oly megoldás, mely a Lajta két felén különböző értékű pénzjegyek forgalomba hozásának lehetőségét foglalná magában. Ez alapelv valósulása pedig egy közös céget követel, s e szerint a bécsi nemzeti bank maradna tovább is az ár, olyképen, hogy Magyarországon is állítana fiókigazgatóságot, mely adalékra nézve 32%, 68% törvényesen rendszeresített viszonyban állana a bécsi főigazgatósághoz. Az anyagi követelményeknek ezen viszony, úgy lehet, eleget tenne, talán ép azon mérvben, mint egy magyar bank. De hát nemcsak kenyérrel él az ember; a nemzeti önállóság sem táplálkozik csupa merő anyaggal, hanem egy kis erkölcsi tudattal is. A nép nem képes ama messze vágó és emelkedett politikai egybevetések légkörébe emelkedni, melyek a magyar államférfiak szemében az osztrák féllel való szövetséget előnyösnek tüntetik föl még egy kis erkölcsi önmegtagadás árán is; a népre az hat, amit lát és tapint testi érzékeivel. A magyar bankjegy őt élénken emlékeztetné egyrészt a 48-as napokra, másrészt e látható czikkben az önállóság egyik jelképét látná, és annak előtte az esetben is nagyobb átkelete lenne, ha egyébként az osztrák jegyek a külföldi vásártereken keresettebbek volnának. Egy szó mint száz, mi azt mondók vagyunk, hogy a magyar nemzeti bank eszméjét nem kellene elejteni, mert ha — amit nem állítunk — némi ideiglenes anyagi ingadozással járna is, meg lenne a nagyobb haszna abban, hogy szilárdítaná az oly igen félénken őrzött kiegyezési alapot s átalán a jó viszonyt a szomszéd birodalmi féllel, valamint átalán a kettős birodalom létalapjait mindennemű külviszonyok ellenében.“ Különben hogy a kérdés még nincs véglegesen eldöntve, azt bizonyítja a Pesti Naplónak f. hó 23-ról kelt következő közlése: „Ma esti 6 órakor minisztertanács tartatott, melyen, mint halljuk, a bankügy nem került , szóba. A bankügy azonban a tegnapi minisztertanács kizárólagos tárgyát képezte és holnap is csak e tárgy érdekében fog miniszteri tanács tartatni. E süni tanácskozások czélja a magánjellegű miniszteri értekezletekben megállapítottakat szigorúbban körvonalazni és a bankügyre vonatkozó javaslatot, mielőtt az ő Felsége elé terjesztetnék, teljesen praetisirozni. A királyi jóváhagyás után kezdetik meg azután a tulajdonképem actio.“ A magyar és horvát országgyűlések küldöttségei közt is tárgyalások vannak folyó- TÁRCZA. Az első szerelem. Deák Geriitől. A boldog perczek! Ott ültek szembe egymagai: az ifjú és a hölgy. Ez édes vidáman nézett nagy, kérdő kék szemeivel a még igen fiatal ifjúra, kinek szivét meghóditá! Nem nevetett s még csak mosoly sem ült ajkain, de a szerelem játszi gödröcskéi vonzóbbak voltak, mint valaha és rózsás arcza még inkább kigyult a még igen fiatal ifjú látására! S aztán mily kedves volt, ha csevegett, olyan természetes, egészen más, mint a többiek! Csak ő nem nevezte ifját tizenhét éves gyermeknek; nem, sőt csodálta, hogy milyen nagy, bámulta tudományát, ha zengzetes nevét az oly nagyon „furcsa“ görögbetűkkel leírta. Csak ő tekintette a felső ajkán alig serkedező pelyhet valóságos bajusznak. Csak egyedül ő bánt vele úgy, mint a többi fiatal lányok a sokkal idősebb urakkal................. Végre megjött a régen várt első táncrestély. Milyen boldog volt az ifjú, midőn a hölgy egy teljes órát tánczolt vele! Sokkal, de sokkal szebben nézett ki, mint máskor. Az a piros szalag fejér ruháján oly pajzánál lengedezett feléje; a rózsák pedig szőke fürtéből oly bizalmasan üdvözölték őt; sőt — képzeljék csak!—még sugdolózott is vele, habár egészen közömbös tárgyakról, nyájasan intett feléje, ha történetesen kissé elváltak egymástól! Valóban ez ifjú boldogabb volt, mint minden angyalok összesen ! Ekkor egy fiatal kokárdás személyében bekövetkezett az első szerencsétlenség! Ez a szalagos úr egymásután egyszer, kétszer, háromszor, négyszer tánczolt vele, beszélgetett vele és ő nevetett! Búsan vonja meg mgát a boldogtalan ifjú egy szögletben, honnan őt a kegyetlen ne láthassa. Midőn hideg kávét, fagylaltat és kalácsot hordanak körül, röviden és durczásan csak annyit felel: „köszönöm! én nem eszem!“ A hölgy ezt nem hallja s nem látja a sebeket, miket ő ejtett. Oh lehit e a széles világon szerencsétlenebb ember, mint ez a még igen fiatal ifjú?! Később, miután ismét kibékültek, újból megjelentek egy bálon. Ismét hófehér ruhában volt a kedves s azon most is piros szalag lengett; fürtéből pedig megint rózsák mosolyogtak feléje. Akkor azon gondolata támadt, hogy ő úgy néz ki, mint egy — menyasszony és — reszketni kezdett. Ábrándokba merülve nézett maga elébe, hol a többi leánykák élesen vihogtak az ügyetlen, a még igen fiatal ifjún. Elképzelte, milyen szép volna ő,ha vele állana az oltár előtt és az orgona szent hangjainál az egész gyülekezet előtt „igen“-t mondana: „ez aztán a gyönyörű pár!“ S mind e drága képek alatt az ő kérdéseire minden értelem s utángondolás nélkül felelt ; a hölgy balgának nevezte őt s nevetett — mindig kevesebbet tudott felelni, hiszen még oly igen fiatal volt! De azért boldognak, hihetetlen boldognak érezte magát, daczára hölgye azon megjegyzésének, hogy ma nagyon gyermekes ! A mulatság után nemsokára el kellett utaznia. Mily hosszú időnek tetszett neki az a nehány hét ! mily szépeket álmodott felőle ! mily magas légvárakat épitett, melyekben egyedül ő volt a királynő ! Végre valahára föltárulnak előtte otthona ajtói. — Szalad fel az utczán, merre ő lakik; minden embernek köszön, minden fecskét — mint régi ismerősét — üdvözöl; ime! ott jön ő — egy úr karján, aki sokkal, sokkal idősebb, legalább 10 évvel öregebb, mint ő! Mintha leszögezték volna lábait, rögtön megáll. Ő üdvözli a szerencsétlen ifjút és mosolyog. A mosoly és köszöntés, miként lehettek ti oly nagyon különbözők ! Mosoly ! te képes vagy a szívet gyorsabban dobogtatni, de — szétmarczangolni is, miként a sas az ártatlan bárányt ! Köszöntés ! te — bár némán — el tudod mesélni egy pillanat alatt a hűt szerelem szent dalát, de — hideg lehelleteddel képes vagy az élet virágait örökre megsemmisíteni!—Hiszen nem úgy tőne, mintha nyájas üdvözlete egy gyermeket illetett volna? De nem, mégsem, az lehetetlen ! És mégis ! Valóban a hölgy mint gyermeket üdvözölte őt! Tovább megyen, a nélkül hogy tudná: hová? és — azon házba érkezik, melyben ő lakik, s hová gondolatban annyi ezer üdvözletet küldött. Itt megtalálja a hölgy fivérét, érzelmeit elrejteni törekszik s egészen történetből a találkozásról kezdnek beszélni. — „De hát mondjad csak: nem szép fiatal ember az?“ kérdi tőle a szívtelen fivér. „Több mint bizonyos, hasztalan szólsz ellene, meg fogja kérni testvéremet. Anyám azt mondja, hogy igen kitűnő párti!“ S hogy szavainak nagyobb hatályt adjon, vállára üt a szerencsétlennek, ki — hogy el ne árulja magát — erőltetett mosolylyal így válaszol : „Úgy hát gra----tu . . . lá . . . lók !“ — Mintha a mosoly el tudná fizni szívünktől a bánatot! Szegény ifjú! „El innen, el!“ kiáltja egy hang kebelében. Megkéri atyját, hogy elutazhassék. Atyja nagy szemeket mereszt : az imént örökös otthoni maradhatást s most ismét elutazási engedélyt kíván. Az öreg megrázza fejét s aztán elengedi. Nehány álmatlan éjszaka, nehány ábrándos terv után, mely alatt gyűlölet és szerelem vadul zajongtak keblében, nehány öngyilkosi szándék után ismét nyugodtabb lesz. Lassanként egykedvűvé válik, folyvást halványabb színezetben jelenik meg álmaiban eszményképe — megismeri a pénz becsét , végül kineveti ön-