Nemere, 1874 (4. évfolyam, 1-103. szám)
1874-01-14 / 4. szám
döntőknek látszanak. A szemlélő, ki benső érdekeltséggel és feszült figyelemmel kisérte ezen baj mozzanatait és kutatta forrását — ily szomorú tapasztalatok után kénytelen, e megbocsáthatlan hivatalos közöny, e hanyag mulasztások megfejtésére magasabb — illetőleg aljasabb — szempontokat keresni. S itt élőnkbe áll egész undokságában egy borzasztó hypothesis, mely a kérdést nemzetiségi indokokra vezeti vissza. Vajon a székely cselédek éjjeli kóborlása, rejtek —helyeken, kapuk alatt, kutaknál stb. való fajtalankodásainak s kivált a „sári bálokénak eltűrése nem tervszerű machinativ, pokoli merénylet a székely nép elkorcsosítására ? Megfontolásra méltó kérdés ! A székely elem Brassóban folyton növekszik, életképesebb lesz, folytonosan gyarapodván a székelyföldről beszivárgó nemzettelek által. S nem lehetséges-e, hogy néhány nagyon circumspectus bureaukrata félvén az élelmes székelység túlsúlyra jutásától azzal gondolta ellensúlyozhatónak a székely elemnek Brassóban való térfoglalását, ha az erkölcsileg, s ennek következtében majd anyagilag, testileg is megrontva a romlottság magvait magával haza viszi s nemzetfelei közt széthinti, és igy az egész nemzet sülyed, elfajul, elkorcsosul s végtére elpusztul. Jól kigondolt terv, pokoli czél s elérhetésére vajmi czélszerü és gyors eszköz a „sári bálok“ ! Ez a dolognak nemzeti oldala s ezért szóllaltunk fel eddig, mint a Székelyföld társadalmi képviselője. De most még egy más, általánosabb, közösebb érdek forog kérdésben, a közegészség ügye, melyben összes polgártársaink érdekében szót kell emelnünk. Városunkban több ragályos betegség mellett különösen a himlő dühöng nagy mértékben és nagyszámmal szedi áldozatait minden rangú, és nemzetiségű polgárságunk soraiból. E járvány terjedésének fő eszközei a benne szenvedőkkeli érintkezés, a rendetlen kicsapongó életmód és a meghűlés. Ezeket tekintetbe véve a „sári bálok“ — valóságos en gros himlő fabrikált egész városunkra nézve. Ugyanis sehol sincs nagyobb alkalom a himlőnek elragadás által, terjesztésére, mint épen a sári bálokon. Ide tódulnak a cselédek mindenféle családokból, himlőtől sújtottak és himlőmentesekből. S most már vajon ritka eset-e, hogy a cselédek a himlős házakból magukkal hozzák a ragályt a bálba, s itt az igenis gyakori és szoros érintkezések, ölelkezések, fogdosások és tapogatások stb. által a himlő elragad nőtől férfira, férfitól nőre, de az egyneműekre is s akik nem kapják meg érintkezés által, azok adőzsölésbe be és kimerülve, izgatottan, felhevülten, félig meztelen egyenkint és párosan mindenféle bajukra mennek, jéghideg vizet isznak s mindezektől eltekintve az éji garázdálkodás heve után a mostan tartós, dermesztő fagyban könynyen öltözve haza mennek. Ilyen körülmények között majdnem bizonyos a meghűlés és ennek gyilkos követője a himlő. És a cselédek magukkal hozzák himlőment családokba a himlőt, mely itt a szükségképens érintkezés által a család tagjaira ragad s igy a borzasztó daemon egy éj izgalmai fejében nem ritkán számos áldozatokat ragad el, így terjed biztosan és gyorsan a himlőjárvány, ez irtó ellenség ; főhadiszállása a sáribálok, innen irányozza hadjáratait városunk minden irányába; innen hinti szét a halál magját polgártársaink közt. S vajon nem lehetne-e mondani, hogy azok, kik a sáribálok beszüntetését — noha tehetnék — nem eszközük, sőt ellene vannak, ezen irtózatos, közös ellennek literánsai, szövetségesei ? Felhívunk eszerint benneteket családatyák, kik előtt drága kedveseitek élete, benneteket polgártársak, kik érdeklődtek a közjóllét és ennek egyik főalapja, a közegészség iránt — sorakozzatok hozzánk ez ügyben, hogy beszüntethessük a himlőjárvány főfészkét, a sári bálokat. S ti koszivi bureaukraták, gondoljátok meg, hogy nem csak a székely nép, nemcsak elleneitek pusztulnak a vész miatt, hanem hogy saját családaitok, véreitek épsége, hogy a ti életetek is ép oly veszélyben forog. Mit vártok ti büszke, kemény Pharaok, mért nem engeditek ti városunknak igában levő Izráel népét, a székely cselédséget átkos Egyiptomokból, a sáribálok morális rabságából ? Bocsássátok el őket, ne várjátok, hogy a halál angyala elragadja elsőszülötteiteket, mint hajdan az aegyptusiakéit! Ha pedig megrögzöttek maradnátok és siketek a mi szavunk, a humanismus szava iránt, az álljon reátok mind a tiz aegyptusi csapás! ■— — Végre kijelentjük, hogy nem nyugszuni£ mig ezen ügy helyesen el nem intéztetik. Felhívjuk tehát ismételve és komolyan a brassói rendőrség figyelmét ez ügyre ; felszólítjuk a városi tanácsot, hogy tegye megfontolása tárgyává e dolgot; ha a városi közegek mégsem teljesítenék kötelmeiket, felelőssé teszszük az ellenőrzésre hivatott helyi kir. járásbíróságot s tőle kérünk erélyes rendszabályokat; ajánljuk az ügy megfelelő részét orvoslás végett az országos közegészségügyi bizottság figyelmébe s végre azon reményben fejezzük be sorainkat, hogy e tárgy a belügyminisztériumban kellő méltatásra és ebből kifolyó gyökeres intézkedésre talál. A ki többé nem akar szeretni. (B e s zé ly.) Irta: E. Smlaki Gyula. (Folytatás.) II. Ennyi volt az egész. Csakhogy az az újdondász, — ki constructiójával bizonyára teljesen meg van elégedve — semmiesetre sem gondolhatta, hogy e pár odavetett sorban egy gazdag költői lélek életboldogságának sírja van megásva, értéktelen foszlányokra tépdesve a szép remények rózsafátyola! Hanem hiszen ez is eléggé mindennapi dolog! Hisz az ember, különösen az érző ember mindig édes gyermeke a sors mostohaságának.-----„Nem, nem lehet,“ suttog az ifjú, kissé ébredezve az első kábultságból „ugye, nem lehet az Jolánkám, hogy te megcsalj engem, kinek odaadtad lelkedet, kit öleltél, kit csókolál, s kinek egyetlen mindene vagy ezen a hideg nagy világon?“ De most az arczkép nem tekintett oly biztatólag reá. Kihajolt az ablakon s kinézett a kis kertbe, mely már virágos képet öltött az ifjú tavasz langy lehelletén. A kis madár még mind ott énekelt az ablakszárnyon; most már észrevette, s jól esett neki a dal, mintha csak a vigasz, a remény hangjai volnának azok! Hanem a kétely hollója már berepült szívébe. Már ott hangoztatta komoly, kísérteties szavait: „Nem lesz ő a tied sohasem!“ „Sohasem,“ ezt suttogták az orgonafa illatos lombjai, a jáczintok, szegfűk kelyhei, e sötét szavakat írták le a nap végsugarai fényes betűkkel a kis kert porondos ösvényein. Olyan nyomorultnak, olyan kicsinynek érezte magát. Úgy érezte, hogy odaadna tíz évet életéből, csak bizonyossághoz juthatna már, csak megmenekülhetne ettől a megőrjítő bizonytalanságtól. Hiszen ha csak ennyit óhajtott, szolgált neki a sors „teljes bizonyítékkal “ , mégpedig oly pontosan, mintha valami színházi rendező scenirozta volna a dolgot. Még azt a tíz évet sem követelte. Az ajtón kopogtak, a levélhordó lépett be s egy levélkét nyújtott át Repkényinek. Dezső szive nagyot dobbant. Jolántól jött az. „Piros a pecsétje, finom a hajtása,“ de váljon áldott-e keze írása? Alig bírta feltörni a levelet roppant izgatottságában. Nézegette a postabélyeget, a czimzetet. Mind a régi jó ismerősök azok. Végre mégis csak feltörte. Jolán kisasszony bizonyosan olvasta valahol Heine sorait: „Nem igaz részletesen, végbucsut a ki vesz, mert levelében valóban őrizkedett minden részletezéstől s elég lakonke irt ezúttal. Ide igtatjuk az egészet, hátha szép olvasónőink hasznát vehetik adandó alkalmakkor: „Uram! Midőn e sorokat olvassa, én már asszony vagyok. Ne fürkészsze e lépés indokait. Feledjen el engem, mint én nem felejthetem el Önt soha, soha!“ Jolán. Még búcsújával is kaczérkodott. — — Az ifjú csak bámult sötéten, szótalanul, mintha nem értené a mit olvasott, pedig elég érthetően volt az megírva. Tehát mégis igaz! Az a nő saját kezeivel dönti le a ragyogó oltárt, mely egy szerető szívben számára volt emelve. Önmagát buktatja le az eszményi magaslatról a mindennapiság sorába. És mindez kiért? Egy emberi torzképért, egy lélek- és szív nélkül teremtményért, kit ha megpillant az ember, a Darwin elmélete nélkül is rögtön elhiszi az embernek a majmoktól való származását. Egy szennyes üzér miatt, kinek társasága megfertőzted az istenáldott szűz levegőt, s ki összekapart százezerei mellett sem tud a közmegvetés üldöző réme elől menekülni. Ezért csalta meg őt Jolán, az idealistát, a rajongó költőt! Kitől ő, a férfi, undorral fordul el: annak Jolán, a nő, az angyal, kezet nyújt.! Egy költő eszményképe egy embertorz neje! Vénus elfogad egy satyrt! Nemcsak szerelme, de büszkesége, önbecsérzete is halálos döfést kapott. Akkora megvetést érzett iránta, hogy megkísértette még védelmezni is. Hátha igaztalanul ítéli el Jolánt? Hátha ő is egyike amaz áldozatoknak, kiket a szülői zsarnokság ítélt örök boldogtalanságra ? Hátha szüleit akarta a végnyomortól megmenteni e kétségbeesett lépés által? Hátha azt, miért őt büszkén elítéli, angyalok jegyzik fel örömkönyek között az ég érdemkönyvébe? (Folyt. köv.) 14 Brassó, 1874. jan. 8-án. Brassó és az uj municipális rendszerre vonatkozó törvényjavaslat. (Folytatás.) Az ipar és kereskedelem tekintetében óriási eredményekre számíthat Brassó. A műipar mint productiv foglalkozás, amenynyire nélkülözhetlen valamely állam szerves gazdasági rendszerében, miután a nyersanyagok bevásárlása, s a szükségleteknek megfelelő javakká átalakítása által az őstermelés virágzását hathatósan mozdítja elő, s a kereskedésnek forgalomra alkalmas tárgyakat nyújt, és oly kedvezőleg foly be a nemzet politikai élete kifejlesztésére, mert az ipar a rabság békéit nem tűri, neki szabadverseny, az erők küzdelme kell és igy a feudális állapotok megszüntetésére tör. Az általános értelemben vett tőke korunk sociális bajai egyik rémképe — Brassóban mint minden munkásság középpontjában fog egyesülni; e középpontjában igyekszik a tőkepénzes ezereit, a szegényebb néposztály filléreit tőkésíteni, s a kisebb tőkék öszpontositása által a kézmű, házi- és gyáripar rendkívüli emelkedést fognak feltüntetni. — Az associatio korunk egyik legnagyobb mozgatóereje érvényre fog emelkedni úgy egyes kézműiparok, mint az ipar magasabb életében, a gyáriparban. Brassóban, mely már úgy is több gyárakkal rendelkezik, a gyárak mintegy varázsütésre fognak kialakulni, melyek mellett az eddig szorosan vett őstermelő Háromszék nyersanyagait nagyobb árban értékesítheti, s melyek mellett a túlnépes székely vidékek vagyontalan, munkásosztálya munkaerejéhez képest munkát fog találni mindig, és igy a szegényebb néposztály létfenntartása könnyebb lévén — ez osztály