Nemere, 1874 (4. évfolyam, 1-103. szám)

1874-01-14 / 4. szám

döntőknek látszanak. A szemlélő, ki benső ér­dekeltséggel és feszült figyelemmel kisérte ezen baj mozzanatait és kutatta forrását — ily szo­morú tapasztalatok után kénytelen, e megbocsát­­hatlan hivatalos közöny, e hanyag mulasztások megfejtésére magasabb — illetőleg aljasabb — szempontokat keresni. S itt élőnkbe áll egész undokságában egy borzasztó hypothesis, mely a kérdést nemzetiségi indokokra vezeti vissza. Vajon a székely cselédek éjjeli kóborlása, rejtek —­helyeken, kapuk alatt, kutaknál stb. való fajtalankodásainak s kivált a „sári bálokénak eltűrése nem tervszerű­ machinativ, pokoli me­rénylet a székely nép elkorcsosítására ? Megfon­tolásra méltó kérdés ! A székely elem Brassóban folyton növekszik, életképesebb lesz, folytonosan gyarapodván a székelyföldről beszivárgó nemzettelek által. S nem lehetséges-e, hogy néhány nagyon circum­­spectus bureaukrata félvén az élelmes székelység túlsúlyra jutásától azzal gondolta ellensúlyoz­­hatónak a székely elemnek Brassóban való tér­foglalását, ha az erkölcsileg, s ennek következ­tében majd anyagilag, testileg is megrontva a romlottság magvait magával haza viszi s nemzet­felei közt széthinti, és igy az egész nemzet sülyed, elfajul, elkorcsosul s végtére elpusztul. Jól ki­gondolt terv, pokoli czél s elérhetésére vajmi czélszerü és gyors eszköz a „sári bálok“ ! Ez a dolognak nemzeti oldala s ezért szól­­laltunk fel eddig, mint a Székelyföld társadalmi képviselője. De most még egy más, általánosabb, közösebb érdek forog kérdésben, a közegészség ügye, melyben összes polgártársaink érdekében szót kell emelnünk. Városunkban több ragályos betegség mel­lett különösen a himlő dühöng nagy mértékben és nagyszámmal szedi áldozatait minden rangú, és nemzetiségű polgárságunk soraiból. E jár­vány terjedésének fő eszközei a benne szenvedők­­keli érintkezés, a rendetlen kicsapongó életmód és a meghűlés. Ezeket tekintetbe véve a „sári bálok“ — valóságos en gros himlő fabrikált egész városunkra nézve. Ugyanis sehol sincs nagyobb alkalom a himlőnek elragadás által, terjesztésére, mint épen a sári bálokon. Ide tódulnak a cselédek minden­féle családokból, himlőtől sújtottak és himlőmen­tesekből. S most már vajon ritka eset-e, hogy a cselédek a himlős házakból magukkal hozzák a ragályt a bálba, s itt az igenis gyakori és szoros érintkezések, ölelkezések, fogdosások és tapogatások stb. által a himlő elragad nőtől fér­fira, férfitól nőre, de az egynemű­ekre is s a­kik nem kapják meg érintkezés által, azok a­­dőzsö­lésbe be és kimerülve, izgatottan, felhevülten,­ félig meztelen egyenkint és párosan minden­féle bajukra mennek, jéghideg vizet isznak s mindezektől eltekintve az éji garázdálkodás heve után a mostan tartós, dermesztő fagyban köny­­nyen öltözve haza mennek. Ilyen körülmények között majdnem bizonyos a meghűlés és ennek gyilkos követője a himlő. És a cselédek maguk­kal hozzák himlőment családokba a himlőt, mely itt a szükségképens érintkezés által a család tagjaira ragad s igy a borzasztó daemon egy éj izgalmai fejében nem ritkán számos áldozatokat ragad el, így terjed biztosan és gyorsan a himlőjár­vány, ez irtó ellenség ; főhadi­szállása a sáribálok,­­ innen irányozza hadjáratait városunk minden irányába; innen hinti szét a halál magját polgár­társaink közt. S vajon nem lehetne-e mondani, hogy­ azok, kik a sáribálok beszüntetését — noha tehetnék —­ nem eszközük, sőt ellene vannak, ezen irtózatos, közös ellennek literánsai, szövet­ségesei ? Felhívunk eszerint benneteket családatyák, kik előtt drága kedveseitek élete, benneteket polgártársak, kik érdeklődtek a közjóllét és ennek egyik főalapja, a közegészség iránt — sorakoz­zatok hozzánk ez ügyben, hogy beszüntethessük a himlőjárvány főfészkét, a sári bálokat. S ti kosziv­i bureaukraták, gondoljátok meg, hogy nem csak a székely nép, nemcsak elleneitek pusztulnak a vész miatt, hanem hogy saját csa­­ládaitok, véreitek épsége, hogy a ti életetek is ép oly veszélyben forog. Mit vártok ti büszke, kemény Pharaok, mért nem engeditek ti váro­sunknak igában levő Izráel­ népét, a székely cse­lédséget átkos Egyiptomokból, a sáribálok mo­rális rabságából ? Bocsássátok el őket, ne vár­játok, hogy­ a halál angyala elragadja elsőszü­lötteiteket, mint hajdan az aegyptusiakéit! Ha pe­dig megrögzöttek maradnátok és siketek a mi szavunk, a humanismus szava iránt, az álljon reátok mind a tiz aegyptusi csapás! ■— — Végre kijelentjük, hogy nem nyugszuni£­ mig ezen ügy helyesen el nem intéztetik. Fel­hívjuk tehát ismételve és komolyan a brassói rendőrség figyelmét ez ügyre ; felszólítjuk a vá­rosi tanácsot, hogy tegye megfontolása tár­gyává e dolgot; ha a városi közegek még­sem teljesítenék kötelmeiket, felelőssé teszszük az el­lenőrzésre hivatott helyi kir. járásbíróságot s tőle kérünk erélyes rendszabályokat; ajánljuk az ügy megfelelő részét orvoslás végett az or­szágos közegészségügyi bizottság figyelmébe s végre azon reményben fejezzük be sorainkat, hogy e tárgy a belügyminisztériumban kellő méltatásra és ebből kifolyó gyökeres intézke­désre talál. A ki többé nem akar szeretni. (B e s z­é l­y.) Irt­a: E. Sm­laki Gyula. (Folytatás.) II. Ennyi volt az egész. Csakhogy az az újdondász, — ki constructiójával bizonyára teljesen meg van elégedve — semmiesetre sem gondolhatta, hogy e pár odavetett sorban egy gazdag költői lélek életboldogságának sírja van meg­ásva, értéktelen foszlányokra tépdesve a szép remények rózsafátyola! Hanem hiszen ez is eléggé mindennapi dolog! Hisz az ember, különösen az érző ember mindig édes gyermeke a sors mostohaságának.-----­„Nem, nem lehet,“ suttog­ az ifjú, kissé ébre­dezve az első kábultságból „ugy­e, nem lehet az Jo­­lánkám, hogy te megcsalj engem, kinek odaadtad lel­kedet, kit öleltél, kit csókolál, s kinek egyetlen min­dene vagy ezen a hideg nagy világon?“ De most az arczkép nem tekintett oly bizta­­tólag reá. Kihajolt az ablakon s kinézett a kis kertbe, mely már virágos képet öltött az ifjú tavasz langy lehelletén. A kis madár még mind ott énekelt az ablak­szárnyon; most már észrevette, s jól esett neki a dal, mintha csak a vigasz, a remény hangjai volnának azok! Hanem a kétely hollója már berepült szívébe. Már ott hangoztatta komoly, kísérteties szavait: „Nem lesz ő a tied sohasem!“ „Sohasem,“ ezt suttogták az orgonafa illatos­­ lombjai, a jáczintok, szegfűk kelyhei, e sötét szavakat írták le a nap végsugarai fényes betűkkel a kis kert porondos ösvényein. Olyan nyomorultnak, olyan kicsinynek érezte magát. Úgy érezte, hogy odaadna tíz évet életéből, csak bizonyossághoz juthatna már, csak megmenekülhetne ettől a megőrjítő bizonytalanságtól. Hiszen ha csak ennyit óhajtott, szolgált neki a sors „teljes bizonyítékkal “ , még­pedig oly pontosan, mintha valami színházi rendező scenirozta volna a dol­got. Még azt a tíz évet sem követelte. Az ajtón kopogtak, a levélhordó lépett be s egy levélkét nyújtott át Repkényinek. Dezső szive nagyot dobbant. Jolántól jött az. „Piros a pecsétje, finom a hajtása,“ de váljon áldott-e keze írása? Alig bírta feltörni a levelet roppant izgatottsá­gában. Nézegette a postabélyeget, a czimzetet. Mind a régi jó ismerősök azok. Végre mégis csak feltörte. Jolán kisasszony bizonyosan olvasta valahol Heine sorait: „Nem ig­az részletesen, végbucsut a ki vesz, mert levelében valóban őrizkedett minden részlete­zéstől s elég lakonk­e irt ezúttal. Ide igtatjuk az egészet, hátha szép olvasónőink hasznát vehetik adandó alkalmakkor: „Uram! Midőn e sorokat olvassa, én már asszony vagyok. Ne fürkészsze e lépés indokait. Feledjen el engem, mint én nem felejthetem el Önt soha, soha!“ Jolán. Még búcsújával is kaczérkodott. — — Az ifjú csak bámult sötéten, szótalanul, mintha nem értené a mit olvasott, pedig elég érthetően volt az megírva. Tehát mégis igaz! Az a nő saját kezeivel dönti le a ragyogó oltárt, mely egy szerető szívben számára volt emelve. Ön­magát buktatja le az eszményi magaslatról a minden­­napiság sorába. És mindez kiért? Egy emberi torzképért, egy lélek- és szív nélkül teremtményért, kit ha megpillant az ember, a Darwin elmélete nélkül is rögtön elhiszi az embernek a maj­moktól való származását. Egy szennyes üzér miatt, kinek társasága megfertőzted az istenáldott szűz le­vegőt, s ki összekapart százezerei mellett sem tud a közmegvetés üldöző réme elől menekülni. Ezért csalta meg őt Jolán, az idealistát, a ra­jongó költőt! Kitől ő, a férfi, undorral fordul el: annak Jolán, a nő, az angyal, kezet nyújt.! Egy költő eszményképe egy embertorz neje! Vénus elfogad egy satyrt! Nemcsak szerelme, de büszkesége, önbecsérzete is halálos döfést kapott. Akkora megvetést érzett iránta, hogy­­ megkísértette még védelmezni is. Hátha igaztalanul ítéli el Jolánt? Hátha ő is egyike amaz áldozatoknak, kiket a szülői zsarnokság ítélt örök boldogtalanságra ? Hátha szüleit akarta a végnyomortól megmenteni e kétségbeesett lépés által? Hátha azt, miért őt büszkén elítéli, angyalok jegyzik fel örömkönyek között az ég érdemkönyvébe? (Folyt. köv.) 14 Brassó, 1874. jan. 8-án. Brassó és az uj municipális rendszerre vonatkozó törvényjavaslat. (Folytatás.) Az ipar és kereskedelem tekintetében óriási ered­ményekre számíthat Brassó. A műipar mint productiv foglalkozás, a­meny­nyire nélkülözhetlen valamely állam szerves gazda­sági rendszerében, miután a nyers­anyagok bevásár­lása, s a szükségleteknek megfelelő javakká átalakí­tása által az őstermelés virágzását hathatósan moz­dítja elő, s a kereskedésnek forgalomra alkalmas tár­gyakat nyújt, és oly kedvezőleg foly be a nemzet politikai élete kifejlesztésére, mert az ipar a rabság békéit nem tűri, neki szabadverseny, az erők küz­delme kell és igy a feudális állapotok megszünteté­sére tör. Az általános értelemben vett tőke korunk so­­ciális bajai egyik rémképe — Brassóban mint minden munkásság középpontjában fog egyesülni; e közép­pontjában igyekszik a tőkepénzes ezereit, a szegényebb néposztály filléreit tőkésíteni, s a kisebb tőkék ösz­­pontositása által a kézmű, házi- és gyáripar rendkívüli emelkedést fognak feltüntetni. — Az associatio korunk egyik legnagyobb mozgatóereje érvényre fog emel­kedni úgy egyes kézműiparok, mint az ipar magasabb életében, a gyáriparban. Brassóban, mely már úgy is több gyárakkal rendelkezik, a gyárak mintegy varázsütésre fognak kialakulni, melyek mellett az eddig szorosan vett őstermelő Háromszék nyers­anyagait nagyobb árban érté­kesítheti, s melyek mellett a túlnépes székely vidékek vagyontalan, munkásosztálya munkaerejéhez képest munkát fog találni mindig, és igy a szegényebb nép­osztály létfenntartása könnyebb lévén — ez osztály

Next