Nemere, 1874 (4. évfolyam, 1-103. szám)
1874-02-21 / 15. szám
A „felsőbb gratia“ reménye által kecsegtetett Mileticsek, a haszonleső agitátorok, a demoralisatio megátalkodott apostolai órája ütni fog, s lesz , lenni kell időnek, midőn a magyar állam nemzettagjai testvéries ölelkezésben egyesülendnek! A nemzetiségek jogait, ősi szokásait s törvényeit mindig tiszteletben tartani tudott magyar nemzetnek, mely a világ leglogálisabb népe volt mindig, fáj a vastag hálátlanság, melylyel jósága s humanitása visszafizettetik; kétszeresen fáj a szász nemzetiség részéről tapasztalni az ember erkölcs érzetével egyáltalán öszve nem egyeztethető legvastagabb hálátlanságot, mely nemzettel még nemzeti nagy istene sem tett annyi jót, mint a vérig sebzett magyar nemzet. S ha lesz idő, midőn a nyújtott mértékhez hasonló mértékkel mérünk vissza; midőn a szásznemzet öntudatra ébred, s haszonleső agitátorai úgy magyar, mint szász ellenes tetteiről a lepel le lesz rántva: a félrevezetett nemzet átka egész súlyával nehezkedjék lelkiismeretlen agitátoraira s öntudatlanul protegált államellenes cselekvényeiért a közvélemény csalhatatlan birája kérlelhetetlenül ítélje el. Az idő nem fog késni, midőn e nemzet közvéleménye jelszavul tűzi: „trneo Danaes et dona ferentes.“ Brassó, 1874. febr. 19-én. (H.) Két hírrel állunk szemben, melyeket mint a szász bureaukratia magyarellenes érzületének jellemzésére szolgáló uj adatokat illustrálni kötelességünknek tartjuk. Az illető körökben ugyanis tudomásunk szerint azon véleménynek adtak kifejezést, miszerint a brassói járásbírósági hivatal alkalmas helyiség hiánya miatt Vidombákra (!!!) tétessék át. Adomaszerűnek, mesésnek tartanák e hírt, ha nem látnók alóla a circumspectusság lókörmeit kilógni. A szász politika egyik kidomborodott iránya, hogy kivált Brassóból minden magyar hivatalnokot, ha lehet , hivataloktól kivúgjon. Ezen törekvésnek két czélja van: egyrészről a magyar elemet meg akarják fosztani vezéreitől, úgyis kevés számú intelligenciájától, másrészről maguk is szabadulni akarnak azon lelkiismeretes és szakértő szemektől, melyek cselekedeteiket ellenőrzik és melyek láttára nem garázdálkodhatnak kényelmük szerint a közigazgatásban és a közvagyonnak Számtalan példák mutatják e törekvést, mely többnyire sikerült is, mert nem volt ki illetékes helyen a nem szász érdekeket képviselje, s a kormány maga a királyföldet illetőleg teljesen szász befolyás alatt állott. Első hatalmas lépés volt e tekintetben a brassói magyar társadalmi viszonyoknak ujjáalkotója, a testvériesülésnek alkotója, Rétki Lajosnak elmozdítása, mi a hazai tanügy érdekének színe alatt történt ugyan, de mi nyilván nem volt egyéb mint a szászok alattomos ármánykodásának eredménye. Különösen a brassói m. k. honvédség körében történtek szembetűnő incidensek. Néhány tiszt, ki felfogta és érvényesítette, hogy a honvédnek nemcsak katonának, zsoldosnak, de hogy polgárnak és mindenekelőtt hazafinak kell lennie, hogy a reglement iránti vak engedelmesség mellett még honszeretet, a magyarhaza iránti benső érdeklődés is állásához tartozik — a miatt számtalan boszantásoknak volt kitéve. Egy régi vitéz honvéd, kedves törzstiszt ilyen és más személyes okokból, melynek felderítése nagy állású egyéneket compromitálna, volt kénytelen Brassót elhagyni; egy másik, a dandártörzshöz tartozó tiszt nyílt magyarsága miatt folytonos chicanok tárgya, egy a magyar társadalmi élet iránt érdeklődő más főtiszt a miatt untalan üldöztetésnek volt kitéve, mely körülményeknek következménye jön, hogy a 23. m. k. honvédzászlóalj valóságos szász bataillon lett, melyben a germanisatió fészket rakott magának, melynek tisztjei a helyi magyar casinó látogatásától majdnem „Tagsbefehl“ által eltiltottak stb. A múltakon okulva a gyöngébbek kedvéért és újabb kellemetlenségek elkerülése végett kinyilatkoztatjuk, hogy jelen czikkünk a magyar casinóval semmi atyafiságban sem áll, nehogy azon honvédtiszteknek, kik a casinót jelenleg látogatják, alkalmat nyújtsunk egy független hírlapi czikkért egy egyletet odahagyni.: így vagyunk Brassóban a kir. hivatalokkal, melyek élén többnyire a magyar hazafiságnak nem épen nagy hírében álló szász bureaucraták állanak. Ismerünk p. o. egy előkelő vámhivatalnokot, ki csak azért nem tétetett át Brassóba hol jelenlétét családi viszonyai sürgősen megkívánják, s hová érdemein alóli állomásokra is folyamodott, mert őszinte, jó magyar érzület tőrében áll s a hazafiatlan szász bureaukratia egyik leghathatósabb ellenéhez közel viszonyban van. Nem akarjuk azon eljárást jellemezni, mely a brassói kir. törvényszék összeállításánál érvényt tudott magának szerezni, s mely a br. Apor látogatása előtti gyönyörűséges állapotot eredményezte. A ki többé nem akar szeretni. (Beszély.) Irta: E. Indali Gyula. (Folytatás.) Szenvedélyben égő szemei delejes sugarakat osztottak az fiúra, forró kis kezei az ifjú kezeit szokták. A hold rájuk boruló fényes fátyola, a csorgó halk zenéje, az éj dalnokának fel-felcsattanó édes-bús dala, a háborítatlan magány, mind, mind csak szerelemre csábított. És Repkényit megrohanta a daemon. Keblébe vágta körmeit. Egy hang susogta neki: „íme a kárpótlás eddigi szenvedéseidért. íme, e nő, kit a szerelem istennője örömmel nevezne testvérének: itt ég, itt lángol előtted, szerelmet nyújtva, szerelmet esdekelve. Csak akarnod kell, hogy az élves ajka tiedhez forrjon, hogy ez isteni kebel a te kebleden pihegjen, hogy e hab termet a te öleléseid alatt aléljon el.“ Már-már közel volt hozzá, hogy önuralmát elveszítse. A szép hölgy arcza mind közelebb-közelebb simult arczához s az ifjú karjai önkénytelenül görcsösen fonódtak a karcsú derék körül, a midőn egyszerre mintegy zsibbadtan hullottak le az ölelésre tárult karok s Repkényi hideg büszkeséggel, bizonyos megvető kifejezéssel arczán szökött fel a hölgy mellől. Mi az ifjú eszméletét visszaadd s Clementinet megmenté, az egy egyszerű ékszer, egy elefántcsont broché volt a hölgy keblén, Gellérti arczképével, azzal a szolydu mosolylyal vonásaiban, mely az ügyvéd arczán oly rég állandó lakást látszott venni. — Mint egy sírból kikelt kisértet nézett e kép körülfolyva holdfénytől, Repkényire; mintha azt mondta volna: „vissza innen, e hölgy az én nőm!“ Clementine, mint ki nem érti a dolgot, bámulva nézett Repkényire. — Asszonyom — szólt ez — Ön szives volt talán őszintén beszélni velem, megengedi-e nekem ugyanazt ? Clementine arcza elborult. Ő szerelmet jött keresni, s ez ifjú igy beszél. A ki szeret az nem okoskodik. — Régóta óhajtottam — folytatá az ifjú — egy ily alkalom után, hogy Önnel néhány őszinte szót szóljak. A véletlen segítségemre jött. Egy férfi boldogsága ügyében akartam beszélni Önnel, egy férfi jövője érdekében, ki teljesen méltó azon boldogságra, melyet Önben föltalálni vélt. Kell e mondanom , hogy férjéről beszélek ? Clementine boszos mozdulatot ten, de Repkényi nyomban folytatá. — Ez ember imádja Önt. Többet mondok: ő rajong Önért. S mivé tette Ön ez ember életét? Egy év előtt Gellértinek még a legszebb fekete haja volt, most meg sem számlálhatja a fehérlő fürtöket. Egy év előtt Gellérti arczán a nyugalom honolt: most a bánat mély redöket vésett azon. Egy év előtt Gellérti még a lelkiismeretesség, pontosság példányképe volt, most hanyagolja legfontosabb ügyeit. Nézze Ön, — szólt, egy irathalmazra mutatva — ezek kellő elintézésétől Gellértinek egész ügyvédi becsülete, hitele van függővé téve, s mit tesz ő most ? Ott kümbolyog valahol a zöldben, keresve a magányt, hogy ábrándozhasson Önről, hogy elrejthesse könyeit, Önért, míg Ön hóditó mosolyait pazarul osztogatja üresfejü, üresszivü imádói csoportjának. — Oh hallgasson, hallgasson ! Zokogá a hölgy. De Repkényit most már nemes szenvedély ragadta meg, mit nem akart elfojtani s mi az ékesszólás hevét kölcsönző szavainak. Ön azt monda, hogy szeret. Asszonyom, a szerelem áldozatkész. Ön kész volt imént megcsalni férjét, esedezem : csalja meg őt. Mutasson iránta egy kis szerelmet, habár nem érez is. Ez ámitás egy angyal erénye lesz. Dezső mig beszéli folytonosan a broché-ra szögező szemeit, mintha az arczkép helyeslő, köszönő tekintetét keresné szavai fölött. Clementine észrevette ezt, s indulatosan tépte le kebléről az ékszert s dobá a földre. — Jól van asszonyom. Ha férje iránt nem érez ön kíméletet, legyen legalább annyi önszeretete, hogy jó hírnevét, mely nemcsak egyedül az Öné, ne játsza el egészen. Hallgassa meg, mint vélekednek Önről az emberek. E szavak már nem a szerelmes hölgyet, hanem a nagyvilági delnőt találták. Büszke daczczal szökött fel és fenhéjázó hangon kédezé ! — Nos, hát mit beszélnek rólam ? Engem a világ szeret és becsül! — A világ, asszonyom ? Mit nevez Ön világnak ? Barátnőit, a divathölgyeket, kik uzsorásoktól orczapirulással kikönyörgött pénzzel rendezik fényes estélyeiket, hogy hódolhassanak átkos szenvedélyeiknek s kik ugyanazon ajkakkal, melyekkel ma megcsókolják Önt, holnap becsületében gázolnak ? Vagy a hitvány uracsokat, kik azon keztyü árával is adósok, melyet urias fitogtatással repesztenek szét, midőn kinyitják kocsija ajtaját s kik mig szemébe azt mondják , hogy imádják Önt, mint egy szent oltárképet: maguk között, vagy aljas társaságaikban, — bár hiszem , feljogosutlanul — Ön felett nyert diadalaikkal dicsekedni elég szemtelenek ? E világ tetszését akarja megnyerni? Oh asszonyom, míg azt hiszi, hogy körükbe emelkedik: — bocsásson meg, nem találok más kifejezést — lesülyed hozzájuk! _________ (Folyt. köv.) Nem akarunk mélyebben e tárgyba bocsátkozni, mert nagyon keserű igazságokat merítenénk belőle, hanem megjegyezzük hogy a bureacraták alkalmasint azért akarnak a járásbíróságtól menekülni, mert ennek hivatalnokai, magyar érzelmű hazafias egyének, terhére vannak a szomszédoknak s talán egyik másik nemzetellenes törekvésükben utjokat állják. Vagy talán arra akarnak utalni, hogy ha a járásbiróságnak nincs helye Brassóban, az uj megye hivatalainak épen nincsen, s mivel ők az uj megye székhelyét Brassón kívül lehetlennek tartják, ezzel egyszersmind az új megye létesíthetlenségét akarják bizonyítani ? Mi általában szóra sem érdemesítettük volna, ha nem szolgáltatott volna alkalmat, az ilynemű machinatiókra egy futó pillantást vetni. A másik hír az, miszerint Brassó város közönsége az önállóságról lemondani és a megyébe való bekebeleztetést kívánni szándékozik. Ezen törekvés czéljait közelebb fejtegetjük. A szász egyetem 43 képviselőjének óvása a belügyminiszter 56,502 11,873. számú feirata ellen. (Felolvastatott a szász egyetem zárülésén, 1874. febr. 16-án.) A szász nemzet joga egy saját, kilencz székét és két vidékét magába foglaló összmunicipiumhoz s ennek saját törvényhatósági jogához az 1691 -ik évi leopoldi diploma IIl-dik czikkében, sérthetetlen képen beczikkelyezve és az 1791-ik évi XIII. évd. t. czikkel újólag országgyülésileg szentesitve azon egyeségben is ismételve törvényesen biztosíttatott, mely 1848-ban Erdély és Magyarország országgyűlései között e két ország uniójára nézve megállapittatott, valamint főképen az 1868 év XLIII. t. czikkében foglalt részleges szabályzatokban is Magyarország és Erdély egyesítését illetőleg A szász nemzet ezen jogát egy autonom összmunicipiumhoz s az úgynevezett „Királyföld“ évei öszszeeső territóriumához az 1868-ik évi utóbb nevezett törvényczikk is olyannak ismeri el, mint a mely törvényeken és szerződéseken alapszik s a mely már csak azért is az alapjogok jellegét viseli magán, mivel fölvétetett az unió keresztülvitelének határozványai közé. Mind e nevezett törvényczikkekben a sérthetetlen törvényhatósági jog kiegészitő alkotó részeképen a szász nemzeti egyetem is törvényes, a leopoldi diplomával egybehangzó, hatáskörében, az igazságszolgáltatás kivételével változatlanul föntartatott.