Nemere, 1874 (4. évfolyam, 1-103. szám)
1874-06-03 / 44. szám
Brassó, 1874. . -III, L'l"' ■ il'g-M rF^'l iHJü't ft . it ft. . / y~--' Mert jelentiv ez a 1«jelu'!‘ )ikint. kitsft'r szerdim óri szombatom. A r a. . . ?. ft. -Negyedévre . . I ft Ml Eai*'/- év Feli wo kr. kr. kr A szarkesztő irodája: Nagy utcza, 42. szám. Kiadd-Hivatal, ugyanot. Politikai, társadalmi, szépirodalmi és közgazdászati lap. Negyedik évfolyam. 44. szám. Szerda, junius 3. Hirdetési dij: 1 6 kisakos, ga'mond sorért, vagy annak helyéért S kr. 1 1 — 10 sornyi hirdetés ára mindig II ij 40 kr. — Bélyegdij minden iktatáskor 30 kr. — Nagyobb hirdetéseknél alku szerint. — Hirdetések fültetnek a szerkesztőségnél kaj a Teremtsünk Brassóban polgári iskolát! Nincs a világon megélőbb állapot, mint küzdeni, a siker reménye nélkül; lelkesülni, írni, ott és akkor, a hol és mikor alapos kilátásunk lehet, hogy lelkesedésünk terméketlen láng, szavunk kiáltó szó lesz a pusztában. És így van ez mindig, itt, Brassóban, ha valami üdvös reform-eszme megpendítéséről van szó. Ha pedig ez eszmék kivitele még anyagi áldozatokkal is járna, mint majd minden reform a világon, akkor aztán épen ellehetünk ,készülve, hogy egy szívvel," lélekkel fogják reánk olvasni az anathemát. Pedig mennyi a szellemi és anyagi szükséglet, melyek égetőleg jelentkeznek azok előtt, kik szerencsétlenségökre elég mélyrehatókig gondolkodnak s saját becses „én“-jaikem kivül, a közjólétet is szeretnék egy kissé előre vinni. Hogy pedig az érző szív és gondolkodó fő előtt egyik legfontosabb, legszentebb kérdés a nevelés — a tanügy kérdése, melyről föltételeződik legfőkép, a közművelődés — tehát a közjólét megteremtése nem igényel bizonyitgatást. Nem czélunk jelenben városunk tanügyi viszonyaiba mélyebben belehatolni. Nem egy rövid hírlapi czikk tárgya az. Csupán a tanügy egyik specialitásáról akarunk szólani pár szót. Értjük a polgári iskolákat. Alig van valamirevaló városa hazánknak, hol ez intézmény meg nem honosult, általános elismerést ne vívott volna ki. Nagyon természetesen. A felekezetiesség, a kasztszerű elszigeteltség kora lejárt. A minden téren megindult szellemű áramlatok lerombolni igyekeznek a mult avas intézményeit, az emberi kicsinyeskedéssel szemben érvényre juttatni óhajtják az ember, a honpolgár mindent magában egyesítő fogalmát. Megvallhatjuk bátran, hogy ép e fogalom , szorult a legutolsó helyre előbbi tanügyi intézményeink mellett. Hiszen igen szép dolog az, ha egy-egy , felekezet, megfeszített erővel iskolát állít és tart fenn — de az egyoldalúságot sem tagad ,hatjuk meg tőle. Nem tagadhatjuk el , hogy ez intézetek első hatása is az, hogy az ártatlan, elvont eszmék és különbségekről még nem is álmodó gyermeki kedélybe, beoltja a nem az ő kasztjába tartozókkal szemben a türelmetlenség, gyakran valóságos ellenségeskedés értelmét. Pedig tudjuk , hogy a gyermeki benyomások eltörülhetlenek egy egész életen keresztül. De ez még csak egyik árnyoldala a dolognak. Az ilyen tanintézetekben nevelkedő gyermek fejét televerik évtizedek óta pedáns egyformasággal előadott tantárgyakkal s mikor végre kilép a világba, meglehet a rendezetlen ismeretek egész lomtárát hordja agyában — de merőben ismeretlen maradt előtte, a világon legszükségesebb tudomány : a gyakorlatiasság, a való élet tudománya. Pedig csak tőlünk függene, hogy mindez máskép legyen. Csak intézetet kellene teremtenünk, hogy aztán így szólhassunk: „Ti szülök, kik valóban szeretitek gyermekeiteket, legyetek szegények, gazdagok, imádjátok bánniféle nyelven, bármiféle hitelvek szerint az istent, legyen bármekkora űr társadalmi állástok között, küldjétek mihozzánk gyermekeiteket. Mi egyforma szeretettel fogadjuk őket, mert intézetünk falai között a válaszfalak lehullanak Mi megtanítjuk őket, hogy az ember legfőbb kötelessége embernek lenni minden körülmény között. Mi megtanítjuk őket hogy nekünk kik ez élet bilincseit hordozzuk s örömeit élvezzük e gyenlő rendeltetésünk küzdeni, önmagunkért, midniért, a hazáért, az emberiségért. Mi megtanítjuk őket az életben nélkülözhetlen adományokra, egyesítve az elméletet a gyakorlati sialmazással s midőn innen kilépnek nyitva előttük tér, meg van vetve az alap magasabb talán ipeidus kiképzésre. Ennyi elég volna programmnak. S váljon, ha a brassói intelligentia összeírna, nem volna-e képes, daczára a csapoknak, melyekkel a sors Brassót meglátogatta annyi alapot összeszedni, hogy a dolgot legalább megindítani lehessen? Hisz az a pénz, melyet valaki e czélra áldozna, a legmagasabb kamatra kiadott tőke, mert eredménye az ifjú nemzedék mivelődése, boldogsága leend. Aztán minden kétségen kívül számíthatnánk a kormány segélyére is, mert hisz ez összérdek a közös haza érdeke. , Szentül hisszük, hogy a helyesen gondolkodó szász polgártársak is édes örömest kezet fognának velünk e téren, s mily jutalom lenne az fáradozásainkért ha látnák, hogy a nemzetiségi gyűlölködések is mint simulnak el lassan lassan, ha látnák , hogy magyar, szász, román egyenlő buzgalommal mint vitatkozik az iskolaszéki gyűléseken, a haza reményeinek, minél helyesebben, sikeresebben való nevelése, tanítása felett. De az valami lélekemelő volna! Gondolkozzanak e kérdésről polgártársaink, ha helyesnek és kivihetőnek találják. Hátha az eszme alakot is válthatna? Ha pedig ez indítványunkra is az lesz a felelet, hogy lehetetlen — akkor bocsánatot kérünk a hiábanvaló ábrándozásért. E. Indali Gyula: Aki többé nem akar szeretni. (Beszély.) Írta: E. Indali Gyula. (Folytatás.) Végtelen, hófödött rónaság terült el a. ifjak szemei előtt, átlebegve attól az ünnepélyes némaságtól, mely annyira képes az örökkévalóság fogalmát ébreszteni fel az ábrándozó, mély kedélyekben. A Repkényi barátját nem igen lehetett ilyesmivel vádolni. Az ő ábrándjai tele voltak vadász-lármával, kopók csahalásával, fegyver-durrogással, mulatságzajjal. De annál inkább hatott a kép Dezsőre. Megmenekedve a főváros izgalmaitól, erőszakkal kiragadva magát szerelme varázsköréből, egyszerre odadobva mintegy a határtalan, hallgató puszta közepére, valami csodálatos magábaszállás, szelleme, lelkülete helyzetének tiszta, világos fölismerése fogta el. Egyszerre érezé, hogy szerelme, mint ama pusztaság, véghetetlen, megmérhetetlen. Egy örökkévalóság sivár nyugalmát érezé szivében. Izgatottsága megszűnt de helyét a végzetszerüség resignatiója foglalta el. Oly nyugalmat érzett lényén elömleni, mely megdöbbente őt, mert az ösvény, mely föltárult előtte, a halál ösvénye volt. De mégis bizonyos elégültség dagasztó keblét, mert teljesen tisztában volt önmagával. Mikor utazásuk helyére megérkezett akkor sem érzett semmi változást. A vidám társaság, melyet ott talált, az ismerkedések, bemutatások izgalmai legkevésbbé sem hatották meg. Az első hajtóvadászat alkalmával népszerűleg állott kijelölt helyére. Kezében a fegyver, felvont sárkánnyal, fölötte az óriási tölgy, suhogó lombjaival, s alatta a buja pázsit, szivében a fásultság dermedése. Még meg sem kezdődött a hajtás, midőn egy fu- s tár levelet kézbesitett neki. Gellértitől jött és meglehetős röviden volt tartva. Az egész következőleg hangzott: Kedves barátom ! ígéretem szerint felkeresem önt soraimmal, magányja rejtekén. Mindnyájan meglehetősen volnánk, csak Rózán veszünk észre valami furcsa változást. Él és mégsem él. Mosolyában van valami, ami elrémit szavaiban van valami, ami hasonló a koporsóra dobott hantok dobájához. Tudja Isten, mi lesz a vége! ! Apropos! Mikor szándékszik haza? Gellérti Ferencz. Az ifjú csak nézte, nézte a levelet, mintha nem értené a benne foglaltakat, vagy álmodoznék érzelmek felett. Pedig e perezben a hangzavar egész dissonantiája rezegte át az erdő minden zugát. Fegyverek ropogása, hajtók üvöltése, lovak nyerítése hangzott minden oldalról. Repkényi szétnézett maga körül. Nem valami kellemes látvány tárult föl szemei előtt.Egyedül volt az egész térségen, egyetlen fa törzsétől védve — és ami felé csövetett, az egy óriási vadkan volt, csattogó agyarakkal, ádáz dühben villogó szemekkel, fölborzolt sebével. Alig lehetett valami tizenöt lépésnyire. Csak karját kellett volna kinyújtania az ifjúnak, hogy kényelmesen ledurrantsa a szörnyeteget, de épp e válságos pillanatban valami önkénytelen gondolat czikázott áz agyán. Néhány másodperc csupán s az ádáz vadállat szivébe mártja szörnyű fogait , s megmenti őt minden földi gondtól, minden föld szenvedéstől. Nem igen költői halálnem, az igaz: de hát nem mindegy e az eredmény? Egy dúvad torkában nem ugyanaz lehet-e a végső gondolat, mint a puha ágy pehely vánkosai között? Repkényi tétlenül ereszté le fegyverét s nyugodtan, mozdulatlanul várta a halálos támadást. De épen akkor, midőn a vadkan a rettenetes ugrásra készült, egy jól irányzott golyó fütyült át a levegőn — s a szörnyeteg halálosan találva terüllt el az ifjú lábai előtt. Pár percz alatt füstölgő fegyverrel állt ott Dezső barátja. Komolyan, áthatólag tekintett Repkényire és szólt: • — Mit akartál tenni, édes barátom? Dezső semit sem felelt. — Láttam, midőn fegyvered leereszted. Eszembe ötlöttek a színházi estély, elburkolt czélzásaid és egyszerre, minden világos jön előttem. Nem tanácsolok semmit, csak azt kérdem: nem akarnál-e Olaszhonba kijérni? Az utazás jót tehet neked. Atyám épen tegnap beszélt velem e tárgyról, s holnap már indulhatnánk is. (Folytatás kör.)