Nemere, 1874 (4. évfolyam, 1-103. szám)
1874-07-01 / 52. szám
Brassó, 1874 Megjelenik ez a lap heten* kint kétszer szerdán és szombaton. Ara: Egész év . . . 6 ft. — Félévre ... 3 ft. — 1 Negyedévre . . 1 ft. 50 A szerkesztő Irodája: Nagyutcza, 402. szám. Kiadó-Hivatal, halpiacz 311 Negyedik évfolyam. 52. szám. Politikái, tarsadalmi, ssopiroda loii $$ kozgetsdászsts &p. Szerda, julius 1 Hirdetési dij: !¡ Siasfttio» garmond sóiért, v*gy minak helyéért 5 kv. ! !—lo turnyi hirdetés ár* mindig !| 30 kr. — Bélyegdij minden iktatáskor 30 kv. — Nagyobb hirdetéseknél alk« szerint. — Hirdetések szilvitnek a szerkesztőségnél. ^ Előfizetési felhívás a czimű politikai, társadalmi és közgazdászati lap IV. évfolyamára. Előfizetési feltételek: Julius—szeptember . 1 frt. 50 kr. Julius—deczember . 3 „ — * Az előfizetési pénzek a „Nemere 1 kiadóhivalához Brassóba, halpiacz 311. sz alá küldendők A jjNienere81 feladatavatala. Törvénykezési állapotok Brassóban. Milyen szép eszme az igazságszolgáltatás eszméje ! Mi szép, mi nagyszerű állás egy biró állása! Védője lenni az elnyomottaknak, pártolni, kikutatni az üldözött, elburkolt igazságot, nyugodt lelkiismerettel, szenvedélytelenül, részrehajlatlanul. Fájdalom, itt nálunk, a Királyföldön, mint annyi más magasztos eszme, úgy ez is tekintélyében megingatva, a közönség előtt illusoriussá van teve. És valóban, ha kénytelenek vagyunk amaz épülethez zarándokolni, melynek homlokzatán ott díszeleg a: „M. k. törvényszék’ és „M. k. járásbíróság“ a legkeserűbb csalódások martalékai lehetünk, ha nem bizhatunk még valami egyébben is, csupán ügyünk igazságában. Miért ? A megfejtés nagyon egyszerű. Hát mert először a Király földön vagyunk, másodszor : ha végig nézünk a két hivatal személyzetén, a legalsóbbtól a legfelsőbbekig, „ fehérhollónál ritkább jelenségnek tapasztaljuk az oly egyént, kiben a szegény magyar ember részakaróját ne látná! Nemzet, közönség, absurdumnak látszik , hogy magyar királyi törvényszék előtt, akkor a bűn magyar embernek lenni, hogy igen sokszor a tiszta igazságos ügy elvesztése lesz a büntetés ? Pedig fájdalom, úgy van. Az igazság termeiben német szó hangzik s ha elég tapintatlanok voltunk a Vörösmarty nyelvén szólamlani meg, oly tekintetek lövellenek felénk a hivatalos íróasztalok túszaiból, hogy bűnünk öntudatában alázatosan meghajtjuk fejeinket s halkan momolni kezdjük a „mea culpá“-t. Valóban nem túlozunk, ha azt mondjuk, hogy a brassói mk. törvényszék helyiségeiben a tulajdonképeni nyelv a német. A szegény magyar emberek vajmi gyakran részesülnek ama meglepetésben, hogy német idézeteket kézbesít nekik oly végrehajtó, ki meg sem tud nyikkanni magyarul, ha a szegény embernek nem volt az életben alkalma elsajátítani a Guthék és Jiricsekek nyelvét, nézheti a hyerogliph-vonásokat s elmélkedhetik a királyföldi magyar igazságszolgáltató közegek áldásairól Mennyit, de mennyit nem hozhatnánk fel soraink igazolására ! Bepanaszolnak egyes potentátokat, kik hatalmukkal visszaélnek a szegény nép rovására s ime az ügy elszenderül. Ki tudja, mi, mi nem történik a hivatalszobák titkos rejtélyeiben, elég az hozzá, hogy az igazságszolgáltatás laboratóriumaiban szépen elillant, az igazság s e retorták működésein bámulnunk csak későre jut eszébe , hogy hiszen a bepanaszolt szász volt, tehát részére kellett a mérlegnek hillenie. Megtámadnak egy magyar em! ■ békés utazásában, bandita-módra, sértegeti!tölesében, tettleg insultálják — s ime a bra-tói igazságosztó hatalom elitéli a bűnösöket 8 .és 30 napi fogságra, vagy a fogságot pénzbírságra változtatva 30—100 írt. pénzbírságra. Természetes, hogy a tettleg insultálónak jut a kissebb büntetés. Tehát a bíróság a rendkivüli jogot veszi elő a pénzbírság lejebb szállítására. Ezzel szemben egy másik eset: Egyik szász végrehajtónak —(valami Langer) — kedve jő egy derék magyar főgymnásium tanárral gorombáskodni, saját szállásán, egy — természetesen német — inézvény kézbesítése alkalmával. A megsértett nagyon természetesen, rendreutasítja a végrehajtót,S íme a végrehajtó panaszára a tanár urat, a bíróság, kihallgatatlanul elítéli a napi fogságra, nem részesítvén őt, még csak a pénzbírságra változtatás kegyében sem. Kell-e ide commentár ? Rajta! Akinek jó kedve jó, békés felebarátját, utazásaiban orozva megtámadni, becsületébe gázolni, sőt tettleg bántalmazni, jöjjön a Királyföldre. A bíróságok majd elítélik 8 napra, vagy 30 forintra, akinek hát van annyija, bátran megreszkivozhatja az ilyjuxokat. Csupán az kívántatik meg , hogy a megtámadó szász — vagy bármiféle magyarellenes — a megtámadott pedig magyar, vagy bármiféle magyar barát legyen. Hisz nem elég busásan van megfizetve egy magyar ember sértett becsülete 30, vagy ép, per a november 100 forinttal. Hanem, ha egy magyar ember oly illegális és tapintatlan, hogy nem érzi magát megtisztelve ha vele saját házában, egy nagyságos, magyar kenyereit és boron meghízott szász végrehatót gorombáskodni méltóztatik, akkor jaj neki. Az-Álarczos bár a császári udvaron. — Beszély. — Rainer Emil után: Körösy László. i. 1740-et írtak. Cuarkowtól alig pár órányira, — árnyos facsoportozat között egy kis telepitvény áll, melyet mintegy három négy parasztház képez. Az egyik ház épen olyan mint a másik, és úgy hasonlítanak egymáshoz, mint a tojás a tojáshoz. Mindenütt az a czifra faragásokkal díszesített tető, mindenütt az a példás tisztaság és rendszeretet, mely leginkább jellemzi az orosz parasztot. A házak előtt a kis kertet környező kerítést futókák növik tele, a rendes istálóból tehenek lengése hullik, és a nap leáldozó sugarai olyan szépen megaranyozzák ezt a kis darab békés földet. Az emberek már megtértek a szántóföldről, a csordát is hazatereltéti, és most csak halk beszéd hallatszik a félig nyitott ablakokból, — a családapák imája és hálaszózata ez. Azután mindnyájan a párolgó tál köré telepednek és megelégedve költik el az estebédet. E telepitvény egyik házában a nagy négyszögletű asztal mellett egy őszhaju pór ült. A családtagok az estek elköltése után, meghajolva eltávoztak és csupán csak az öreg nő, az ősz pór neje maradt a szobában, ki gondosan megtörülvén az asztalt mosolyogva férje elé állott, kinek a homlokán támadt süni redők azt mutatták, hogy valami baja van. — De atyuskám! — monda férjéhez a nő pajkos mosolylyal, és megsimitá annak arezát — mond csak mért vágsz te olyan nagyon haragos arezát? — Csak halgass asszony! — válaszolá az öreg nyugtalanul — te vagy minden bajnak az oka. De tovább már nem tűröm el. Miért engeded meg hogy a mi Kízilánk — hátam mögött, annak az öreg Federovnának leányával, kiről nem is tudjuk, hogy honnét csöppent ide, összejöveteleket tartson? És most már a gaz fiú másodszor elmulasztá a vacsorát, hogy avval a leánynyal enyeleghessen. Azután öklével az asztalra ütvén, hevesebben igy folytatá: — Soha de sohasem szabad e boszorkány vérnek a mi vérünkkel elegyedni, és ha Kizila nem akar engedelmeskedni — ha Fedosiát nem hagyja el — úgy Istenemre mondom — szerencsétlenség lesz! Sötét biborokr futá be az öreg arczát.• De Gergely — —• — kérte az asszonyt félénken tekintve férjére. — Hallgass! — parancsolt az öreg gazda keményen, azután fölkelt székéről és az udvaron át az istájéhoz tartott. De egyszerre csak árva maradt. Az üde esti szellőn édes dallam hangzik keresztül. A daloló ezüst tiszta hangjai mindinkább erősbültek, ki valahol a közelben zengte kedves dalát. Akaratlanul megállott az öreg, és ajkai ezt suttogták. — Igen, ez az én Kizilám! Ekkor haragos arczán az atyai büszkeség fénye sugárzott át, és ő azon hely felé tartott, honnét a hangok keletkeztek. Ez a dal Szamarakos szerelmi költeménye volt, melyet a fiatalember saját dallamával, költői ihlettséggel dalolt el. A kémlelő évertől mintegy száz lépésnyire, egy terebélyes akáczfa állott. Ennek törzsökéhez támaszkodott egy, körülbelül huszonkét éves szőke parasztlegény, hatalmas alkata teljes férfiúi erőre mutatott, a rózsás arcz pedg ép egészségtől tükrözött. Arczának finom vonásai között az édes szerelem kinyomata honolt, és a legény egy lábai előtt térdelő, könnyes szemű leánykára tekintett. A daloló csakugyan Rasumovszky háza mellett lakott egy kis rozzant kunyhóban és részint a szegény emberek gyógyításával kereste kenyerét, részint pedig gyógynövények gyűjtögetésével, melyeket azután a hharkovyi vásáron szokott eladni. Görnyedt aggsága és ránczes arcza miatt, ugyazért is, mert már több pórt gyógyított fel a halálos ágyról, az Agguét boszorkánynak tartották. Legnagyobb ellensége az öreg Razumovszky volt, ki a legkészebb akarattal űzte volna el a vidékről, de ezt nem engedték ám a szomszédok, kiknek bajaikban mindig segített az öreg asszony. Csupán csak Razumovszkynál nem volt még az öreg, de nem is ment oda, mert nagyon jól tudta, hogy az öreg gazda rettenetesen haragszik rája. (Folyt, követk.)