Nemere, 1875 (5. évfolyam, 1-104. szám)

1875-05-26 / 42. szám

felfogás szerint pedig az, kinek rangja, vagy pénze nincs. E két sark körül forog itt a világ s az ezek előtt levett kalapok egy egész phalanx szolgaszemély­zet porig hajtott fejeit engedi láttatni. Igaz, hogy mos­tani viszonyaink olyanok, miszerint itt nálunk e két tényezőnek valóságos urnak kell lennie; igaz, hogy né­pünk egy része a tudatlanság következtében az önér­zet mivoltának niveausáig nem emelkedhetett s hogy ép e tudatlanság követeltet az utóbbi tényezővel ren­delkező emberek részéről olyat, mivel fölényét bebi­zonyíthatja ; de az is igaz, hogy ez valóban szomorító egy igazság! Ezt pedig megváltoztatni csak a kedélyvilág ki­­mivelése által lehet. Vájjon mikor jő el az idő, mely­ben helyén láthatjuk e tekintetben a társadalmat? •S még csak előre nem is sejthetjük! Az új intézmények behozták a népiskolák felállítását, megteremték a reál­tanodákat, ipar­iskolákat s más efféle intézményeket. Mily szép dolog, gondolja az ember magában s kül­sejét tekintve valóban az. De tekintsünk egy kissé belsejébe! Én nem mondom, hogy az újabb kor e te­kintetben nem jobb a „régi jó időknél“; gyanusitni nem szándékom senkit s annál kevésbé az igen tisz­telt kivételeket! Azonban ha tapasztalataimhoz hű aka­rok lenni, meg kell vallanom, hogy sokszor a pénz, vagy a rang igen sokat nyom a „nevelő“ (!) tanító urak érdemfokozati mérlegében s az urficskáknak na­gyon keveset kell tanulni arra nézve, hogy 10-20-sza magasabb gradust kapjanak, vagy hogy a vizsgán át­essenek. Gyönyörűséges egy dolog! — de hát a tár­­sadalom világnéz­ete ebben ugyan semmi különöst nem lát s még a mélyen tisztelt tanító urak sem tartják ezt főben járó dolognak. Nevelnek (?) annélkül, hogy valódi nevelőkké képesítve volnának; tanítják az igaz­ságot (?) annélkül, hogy igazat tanítnának; mivelik a gyermeket annélkül, hogy maguk gyermekek ne vol­nának; tudományt, nevelést, lelkiismeretet, igazságot hirdetnek, de ők e fennebbiekről sem helyes érzékkel sem fogalommal nem birnak. Aztán haladjon a társa­dalom, s ne szokjék bele a külsőségek imádásába, mi­kor a gyermeknek fogékony lelkét ily körülmények tartják fogva. Én azt hiszem, hogy e ferdeségek elő­mozdítóit (minthogy a tény nagy mérvben alapja az önzés kifejlődésének) egy utókor átka, megvetése fogja kisérni. — — Emancipáljuk magunkat! Mindegyre elszalad a toll kezünkben. Vájjon va­lóban elszalad? Én azt hiszem, hogy nem oly nagyon, h­igyyék el kedves olvasóink, hogy az ily merev vá­laszfalaknak a nyers (rolt) kedély szolgál alapjául s teremti meg a különböző természetellenes kasztok bi­zarr substantiáját. Mint a posvány büzhödt iszapjában a sivár, táperő nélküli gomba, épugy nő ma az em­beri kebel iszapos környezetében a miveletlenség tes­­pedő élet nélküli gombája s hálózza Le undok szala­gaival a ma már mindenben (csak az értelemben nem­ oly szabad társadalmat. — Lánczolatosan haladtunk végig gondolatainkon, lánczolatosan fejtegettük esz­méinket, tekintsünk vissza az alappontra s láthatjuk feladatunkat. Nem mondtam sokat azzal, hogy az em­beriség egyik félvilága van hivatva arra, hogy amit a másik fővilág elrontott, azt helyre igazítsa! Gondol­kozzunk s emancipáljuk magunkat az értelemben! „A férfi geniusa az ész, a nőé a tiszta gyöngéd érzelem.“ — Ezzel eleget mondtam. Valamint az ember lényegének mikénti alakulá­sára nézve az életmód különböző phasisai: az égaly befolyása, az egyén eredeti jellege, a táplálkozás s e táplálkozásnak az agyra s viszont az agynak a lélek­tani mozzanatok által az egész nagy orgánumra való hatása: ép oly nagy jelentőségű a társadalom terr­é­szetében amaz életműködési processus, mely ép egés­­séges concret orgánumot van hivatva producálni. Az emberiség haladásban s e haladást jelző kisebb rész­letekben nem volt talán soha nagyobb fontosságú élet­gyökér, mint a külsőségeknek a belső substantiák sze­rinti összhangzata, az észnek az érzelemmel való kér­déses megegyezése. Az magyarázza meg kézzelfogha­­tólag az indusok, persák s más a kedélyvilág túlságos befolyása alatt álló intuitiv népeknek a természettel meghasonlott világnéz­eteit. Ez teszi a görögöket a valódi természet uraivá — általánosan szólva — te­remti meg Darwin szerint a természet s isten fogalmá­nak egy egységes s részarányos alakban való nyilvá­­nulását; ez választja el a természetet a vallástól a ke­­resztyénségben s zárja ki az embert a megismerés nagy épületéből. (Folyt, következik.) fil­M. A mi „Pünkösdünk.“ A barczasági magyar falvak egyikében lakom. Ugy hívják Hosszufalu . . . Ünnep szombatja van. Beszánt a fárasztó munka. Fészerbe vonták a fakószekeret, az ekéket, a kifáradt marhák nyugosznak, pihennek, hadd érezzék ők is a bekövetkezendő nagy ünnep jótékonyságát. Fehérítik a csinosan épült házakat . . . Látom ké­­szülve az ősi erényeiben, szokásaiban, de egyszersmind hibáiban is megcsökönyösödött munkás magyar népet. Sül a kalács. Szaga messze terjed. Boszantja or­rát a gyermekeknek e kellemes szag. Kifáradtak a vá­rakozásban. De bezzeg örülnek, midőn anyjok a kor­mos szénvonóval húzza ki a fonott „hatosokat“, túrós, tojásos lepényeket, a gömbölyűen pöffeszkedő czipó­­kát, melyek oly szép rendetlenségben diszeskednek az ereszben egy padon, vagy ha már ott nem fér­­ a földön. Sóvárgó szemeket vet a párolgó kalácsokra Sári, Furus és Andir türelmetlenül várják, hogy egy kissé hüljön. Anyjuk megtör egyet. Egy kissé lágyan találtam hagyni a tésztát, vagy a kemencze nem volt eléggé meghevítve“ — mondja a kalácsot vizsgálva. Na de azért jóízűen nyomják be Sáriék — s mindhár­man egy-egy jó lum­aczczal kezökben, kiálltak a kapu eleibe.* * * . — „Kívánom, hogy sok pünkösd első napját ér­jenek számos esztendőkön keresztül — erővel, egész­séggel megelégedéssel“ e szavakkal Üdvözlik egy­mást, ősi szokás sze­rint, a jó ismerősök, rokonok, ba­rátok, komák, sógorok. Pünkösd első napja van . . . Megkondul a su­gár­torony harangja. Templomba seregei a falu apraja, nagyja. A reszkető öreg siet hálát mondani hosszas éveiért; a férfi a meglett kor éveiben sikert, áldást kérni nemes tettére; az ifjú segélyért esdeni, hogy küzdhessen előbb­ előbb! — a gyermek is imára nyitja ajkait . . . Megszólal az orgona méltóságteljes hangja -------fölzeng az ének: „Jövel szent lélek az isten, töltsd be sziveinket bőven!“ . . . Elhal az ének. Néma csend áll be. — Oh mily nemes e némaságnak hangja!! . . . Megszakad a csend, pünkösdi örömhangon szól a nagyszámú nyájhoz a hű pásztor egy gyönyörű beszédben, mely lekötve tartá hívei figyelmét. — A szép szavakkal, fölemelkedett­­séggel, mély érzelemmel írott egyházi beszéd három részre volt felosztva: Egyház, haza és család. Gyönyörű szent háromság! —------Nagy lel­kesültséggel figyelmeztette a híveket mind­három iránti kötelmeikre. — Különösen kieme­lendő beszédének második része, melyben hazánk szép és gyászos napjait, derék fiainak dicső el­hunytát, nagy őseink szép, követésre méltó példáit, a mostani hazafiaknak hazájokérti lelkesedését, munkás­ságát oly hiven és igazán ecsetelé! . . . A nép szent lélekkel beteljesedve, gazdagodva, megkönnyebülve oszlott el az isten házából —­­„Adjon Isten boldog felviradást a hol­napi szent napra!“ — Jó éjszakát! — — — 166 — Miért kellett Ádámnak az almába harapni ? (Számokkal bebizonyítva.) (Gauthier után.) Bocsássanak meg­­. olvasók, hogy számokkal untatom önöket. Ezen számok csak pár perczig ma­radnak száraz számok, azután következtetéseikben a phantasiának fognak tág tért nyitni. A paradicsomi bű­n és az ég urának büntetése szolgáltatja az alapot e számításokra. A biblia tudva­levőleg azt, állítja, hogy az emberiség élve maradt volna, ha Ádám apánk nem lett volna elég gyönge az almába harapni, és így magát, mint az első papucs­hősét a világegyetemnek megbélyegezni. A halál tehát egy harapás következése, és ha Ádám­ apánk egéssé­­gesebb ételnél marad, még most is élne és örvend­hetne unokáinak előrehaladása felett. Most tehát csak az a kérdés, maradt volna-e elég kényelmes helye, vagy jobban mondva, hogy nézne ki a föld, ha Ádám apa és Éva anya minden utódával életben maradt volna ? ! / Végy elő iront és papirost kedves olvasóm, és ellenőrizz engem, mert ily számokkal, minőkkel mi dolgozunk, könnyű a tévedés. Vegyük, hogy minden házaspár az Ádám házból átlag véve csak három utódot adott e szép világnak, (a valósághoz viszonyítva, a feltétel nem túlzott); ve­gyük továbbá, hogy Adám apánk születésétől mostanig csak 6000 év folyt le, és az ember csak 30 éves ko­rában képes gazdagítani a világot egy kis polgárral, amint látjuk mind oly feltétel, mely a valóságnak nem épen felel meg. Ha tehát az ember szaporodását Ádám óta, 200- szor vesszük, viszonyítva 2 őt (egy házaspárt) 3-hoz gyermek) kapunk egy mértani haladványt, melynek első tagja 2, mutatója és a tagok száma 200. Hogy ezen mértani haladványt összeadhassuk, következő kép­etet használjuk, mely a mi esetünk szerint S (Summa)—4 [(3/a)tü0—1]. Ha ezen képletet megállapítottuk, vegyük elő csak a s logár táblákat és azon eredményre jövünk, hogy ha Ádám idejéből az emberek mind élnének, most a létszám — csekélység — 661. 180 quintil­­lio volna. Látom tisztán, mily gúnyos mosoly vonul el aj­­kidon, szeretetre méltó olvasóm, és tisztán vélem hal­lani. Nos, tehát volnánk mostanában 661.180 quin­­tillio, minek untatsz tehát e száraz számokkal, és végre azt mondod, hogy most a világban 661.180 quintillio ember volna. Megbocsásd, ha bátran sze­medbe nézve azt állítom, hogy e számot gépileg ki­­mondtad, és csak megközelítőleg sem képzeled, mit jelent ez. Néhány gyakorlati példa megmutatja, hogy helyes volna-e vélekedésed e szám felől. Lássuk csak: Az egész föld felülete 9 millió négyszög mért­­föld, vagy kisebb méretben: nem, egész 5347 billió négyszög láb. Tegyük föl, hogy Ádám óta egy ember sem halt volna meg, helyezzük el tehát az emberi­séget. Mily nagy teret adhatunk egy embernek? Egy négyszög lábat talán ? Egy négyszög láb, igaz, nem sok, és ha az emberiséget úgy kellene elhelyezni, em­ber ember hátán, hogy egy négyszög lábat foglaljon el mindenki, a helyzet persze nem a legkellemesebb, de azt hiszed, a hely elég lesz, bele­számítva a ten­gerek felületét is? Sajnálom, de meg kell mondanom, hogy csalódó­ drága olvasó, mert ha így laknának is az emberek, (mint a hering) de azért csak 5347 billió embernek volna helye. Hol marad a többi? Csak nem fogod állítani, hogy egy négyszög­láb nagy terület egy embernek, de gazdálkodnunk kell a helylyel és több embernek kell lakni egy négyszög lábon. Azt mondom, hogy ez sem járja. Azt megen­gedem, hogy 3, 5, 10 embert tehetsz egy négyszög lábra, ámbár ez is a valóság határát átlépte, hanem segítve a dolgon ez­által sem lenne. Mert hogy az emberiséget elhelyezzük, nem 3, nem 5, nem 10, ha­nem 123 trillió embert kellene egy négyszög lábon össze­préselni. De hogy ezt nem tudod létrehozni, meg fogod engedni. De ha nem járja az egymás mellé, járja az egy­más fölé. Ne törődjünk a többi embertömeggel sem­mit csak azon egy emberrel, ki az első legjobb négy­szög lábon van, például azon emberrel, ki kényelme­sen ül székeden, m­ig te ezen borzasztó sorokat olva­sod. Azon helyre melyet ezen ember elfoglal, még 123 trillió tart igényt reá, és hogy ezen 123 trilliót kielégítsük, csak némileg is nyúljunk azon módhoz, hogy rakjuk az embereket egymás vállára, a másodi­kat az első vállára, a harmadikat a másodikéra, a ne­gyediket a harmadikéra és így tovább, a 123 trilliót végig. Ezen mód szerint tehát minden egyes ember, mint a lisztes zsákok egymás mellé rakva, egy élő oszlopot képezne, mely oszlop — emlékszel még rá — 5347 billiószor ismétlődnék. De ne törődjünk a többi oszloppal, csak azon oszloppal, mely székedből emelkedik ki, és melynek legalsó tagja te vagy : mit gondolsz, mily magas egy ily oszlop? Gondold, hogy minden ember csak 4 láb magas — te magasabb vagy, tudom bizonyosan — úgy a számítás nagyon egyszeri­; azon eleven oszlop 492 trillió láb magas lesz, vagy 20,000 billió földrajzi mértföld. A legfelsőbb tagja ezen oszlopnak, legifjabb unokád, vegyük fel már 1000 millió­szor messze volna tőled, mint a nap. Képzeld most ezen oszlopot minden n Pümnkösd másod napjára viradtunk . .. Minő­­j az utczán, miféle sürgés-forgás?! Mindenki szemé­ből öröm sugárzik. A gyermekek ingak, ugrándoznak. A lelkesedés ma nagyobb, mint tegnap vala. Még az idő is kedvesebb, szebb! Az ég derült, legkisebb folt se vehető rajta észre. Ünnepel ma a természet is — s mint az előzményekből látszik, valami ünnepély akar lenni s az okozza azon magas örömet, azt a nagyszerű­ kedvet, mely folyton nő, emelkedik. — „Azt mondta a tanító úr, hogy aztán templo­­mozás után gyűljünk fel az iskolába, hogy a majálisra menjünk szép rendben“ — igy szól Inka tanuló tár­saihoz . .. Ugy ne!.. . én akartam megmondani, hogy ama zaj s magas kedv okozója — s aminek a gyer­meksereg ugy örül, hogy szinte kibújik a bőréből — nem más, mint a ma délelőtti isteni tisztelet után tar­tandó majális. — s az az Inkka Inár kifecsegte. Na de már mindegy! . . . Tehát majális. ... — S nem megérdemli-e ez, hogy őrüljünk rajta?! De bizony meg­ kivált ha az ritka madár, vagy olyan virág, mely csak hat évben egyszer virágzik ! E­z e­l­ö­t­t itt a majális a fiatalságnak rendes évi ünnepélye volt. Tiszteletes Molnár Victor volt e közkedvességű mezei ünnep kezdeményezője. Ezelőtt 6 évvel tartatott az utolsó majális. Lehet-e csodálkozni tehát, ha most,­midőn e kedves mulatság ismét mutatja magát, újból életbe lép: annyira őrül mindenkit?! ... De hah! Zúg a nagy dob. Jönnek. Mind kö­­zeledik-közeledik a hang. Örömrivalgás hallatszik . . . A kobra hangja is kivehető már! Itt vannak . . . Szent Klepiás! Milyen lelkéből hozza Faraó 9 unokáját

Next