Nemere, 1876 (6. évfolyam, 1-108. szám)

1876-06-28 / 52. szám

A nő főfeladata mindenekfölött a háztartás helyes gazdaságára kell hogy kiterjedjen. A helyes gazdálkodást, a kiadásoknak a bevételhez való arányosítását korán kell megszoknia, nehogy az aránytalan gazdálkodás és a téves alapokra fektetett fényűzés romlásának alapját megvesse. Más szóval, elkerülhetlen, hogy a nő a nemzetgazdasággal megismerkedjék. De ennek is van módja, Stein Lőrincz „a nő a nemzetgazdaságban“ czímű művében a nőnek gazdasági értékével foglalkozik, de — csakis a magasabb vagy középosztályú nőkről szól és ezekről is csupán mint a háztartásban eszközölhető megtakarítások tényezőiről. Mi a nőnek általánosabb értékéről óhajtván szólani, a háztartásban rájuk váró föladatokról csupán egy szakaszban emlékezhetünk meg. (Folyt, következik.) Vizsgák és a „boldog korszak“. Léczfalva, 1870 jun. 25. Mint midőn a hét sovány esztendő terhe alatt nyögő nép közeledni látta a dús avatást s körül-belől igy kiáltott fel: oh jöjj! oh jöjj! az iskolák iránt legközelebbről érdekeltek ajkairól is igy hangzott és hangzik: oh junius ! oh junius ! azon különbséggel, hogy mig az elsőnél az óhaj mind egy felé irányult, ez utóbbinál nagyon különböző. A gyermekek óhaja p a., hogy az iskola nyomasztó levegőjétől megszabadulva szabad léget élvezzenek; a szülők többsége nem tudván megbarátkozni sem az új tanrendszerrel, sem azzal, hogy a gyep kizöldülésénél az iskola tovább tartson, a legnyomasztóbb adót vélik leróni a júniusi vizsgával, és a tanítók tökéletes tűzpróbán mennek keresztül, mit bármi után módon kiállva, jutnak azon időbe, mit így szoktak többen nevezni: „boldog korszak“. És ez általánosságban elterjedt vélemény kezd lenni úgy nálunk, mint más helytt. Paedagógusainkat jelenben élénk harczban tartja e tétel: tartassanak-e az év végén vizsgálatok, vagy nem? Tanítóink pedig mind egy tárgy körül csoportosulnak, egyet főznek : osztják a szünidőt, vagyis a boldog korszakot. E kettőhöz annyira, amennyire lehet, mi is hozzászólunk, elmondjuk véleményünket. Hogy tartassanak-e ez év végén vizsgálatok, vagy nem, bizony akár hogy hányjuk vessük a dolgot, s bármennyire magasztaljuk ezen eszmét, minden érvelés nélkül ki kell, hogy mondjuk, nálunk még nem járja meg, még éretlen gyümölcs. Ha valamiben meg kell tartani a természetességet, leginkább meg a nevelés és tanítás körül, s midőn valami újításhoz fogunk, legelső kötelességünk megvizsgálni, hogy nincs-e e téren összeütközés? Vagy talán történik valami oly dolog e világon, mely vizsga alá, számba kérés alá nem esik? Az iskola legfőbb czélja: nevelj az életnek. Nem teszünk-e ezen legfőbb czél ellen vétket, ha gyermekeinket korán arra szoktatjuk, hogy munkásságáról számot ne adjon? Vagy talán oly független urak leszünk, hogy csak magunknak és senki másnak nem számolunk ? nem, ez alól egy emberi lélek sincs kivéve. Vagy talán oly világba képzeljük magunkat, midőn minden ember a rábízott hivatalt, kötelességet oly magasztosan átérzi, hogy ha koronként meg nem vizsgálják is, hiv az elvégzett munka ? Nem kötelesség-teljesítésre, munka hiv elvégzésre a legmagasb hivatalnoktól elkezdve a legutolsó cselédig — elég sajnos, de igaz — hogy a koronkénti vizsgálat vezet. De ha ezek nem volnának is, ki lenne köztünk — falusi tanítók között — az, ki egy hatalmas eszközt, melylyel tanulásra serkenti tanulóit, elhalaszszon ! Kérdezd meg a szekeres embert, hogy lovától a zabot miért nem vonja el ? Utólagosan kérek bocsánatot ezen drastikus hasonlatért, de beillőnek találtam, mert e tekintetben iskoláink is így vannak a vizsgával. Ez a leghatalmasabb eszköz a serkentésre, főkép pedig a szülők kezében. Vagy nem volt alkalmunk ily forma beszélgetéseknek számtalanszor tanúi lenni: Ejnye komám, milyen ügyes tijacskája van ne! Az ám! hisz már ábeés iskolás. No aztán jól tanulj Pista, mert majd elmegyek az egzsámenre s meglátom, ki kapja el a fényes piezulát ? Ezzel s többihez hasonlókkal biztatja az ismerős gyermeket az ismerős barát, ilyesekkel buzdítja a szüle untalan s hát a tanító hányféleképpen használhatja fel ? Erre azonban nagyon elitélőleg felel a paedagogia, mondván : akkor nem az életnek, hanem a vizsgának , s nem a gyermeknek, hanem másnak tanítunk. Az elsőre azt felelem : valódi tanítót nem lehet ettől félteni; a másodikra pedig még könnyebben azt, hogy ha Péter valamely megértett tárgyat megtanult, azt nem Pálnak tanulta. Aztán mi csüros csavarás, van a nem vizsgázásnak egy legkényesebb oldala mi a tanitókon fenekük, melyet tanító társaim legjobban, de a t. olvasó közönség is tudhat, és azért ez argumentummal adós maradok s czikkem befejezéséül csak annyit mondok, hogy én ezek s több mások tekintetbe vétele mellett nem óhajtom, korszerűnek nem tartom a nem vizsgázást s habár az idén is akadtak városi helyek, hol próba létetett, ám rajta, próbálják más városok is ha czélhoz vezető, mi is kalapot emelve, követői leendünk. Annyit azonban jelenben is jó lélekkel mondhatunk, hogy a jeleni vizsgálatoknak egy porczikája sem jó, ezen kell módosítani, akarom mondani: az egészet elvetni s más egészen uj formába öltöztetni. Ha ily hosszúra nem nyúlt volna czikkem s ha e lap keretén kívül nem esnék, a boldog korszakról szerettem volna többet fecsegni, s főkép kimutatni, hogy daczára annak, miszerint a szünidők nem annyira a tanítókért, hanem még inkább a növendékek testi és szellemi egészsége fejlődése tekintetéből szükségesek, összedugott kézzel nem töltjük a szünidőt, hanem igenis dolgoznunk, fáradoznunk kell, ha ezen nevet: „tanító“ bitorolni nem akarjuk Arról azonban biztosítni merek bárkit, hogy boldog korszak nincs a tanítói hivatalnál, de még irigyleni való sem sok ; oly hasztalanul pedig az időt sem töltjük, hogy fizetés-elvonást javaslatba tegyenek hanem azok, kik kételkednek , irigylendőt találnak, ám rajta, vessünk hivatalcserét, én készen állok ! L. Sipos Samu: A csók, mint a nevelőnök jutalmi eszköze. Csók — te ajkak összeérintkezéséből származott czuppanás ! — hol jársz a növeldék falai közt ? . . . Az ábrándozó szerelmesek, — kiknél az érzelmek szelíd játéka valál — ily irgalmatlanul büntettek meg, — hogy a lúgosból, melynek lombjai közt fülemile csattog, oly prózai helyre engedtek, hol a nevelőnő dorgálására egész gyermeksereg pityereg ? Te phizikai cselekvény, mely mennyei hangot idéz elő, s valódi szivforradalmár vagy, — igy megbüntetve, igy lealázva kell hogy lássanak a csókkedvelők ! ? Szegény csók ! ; szánlak; — de gyönge erőm talán nem menthet meg. Ám megkísérti mindig hű barátod, hátha visszahelyezhet régi dicsőségedbe, s akkor csattogj a lúgos árnyiban, a salon falai közt, — de legyen eszed s többet utat ne veszíts! De mond meg, hogy kerültél az iskolába ? Ki hozott ide ? Kitől érdemelted e lealáztatást, hogy iskolásgyermekek közt pazaroljanak el ? . . . „Én a nők ajkain születtem s ha gyermeke voltam mindig az eperajkaknak; de fájdalom!igy jutalmaztattam hűségemért, — ide hoztak az iskolába, hogy a tanulók ajkain pattantsanak el; — de úgy is szent czél elérésére használnak, mert az iskolában életbevágó dolgokra tanítják a gyermekeket.“ Ilyenforma beszélgetést hallanánk, ha a csók beszélni tudna, s ha oly emberrel beszélne, ki olvasta azon levelet, mely a „Szatmár“ 16-ik számában Tusnádról megjelent. Elő van ott adva egy „szép jelenség“, mely a tusnádi nőnöveldében történt, s mely tulajdonképen ez : A nevelőnő növendékeit — midőn azok névünnepén megküszöntötték s ajándékokkal lepték meg - rendre megcsokolá. Szép jóalom ! . . . Boldog gyermekek! . . . De vitézül álltátok-e ki a tüzet? nem égetett-e meg a forró csók ? — 206- Hosszufalu, 1876 junius 17. Oly dologban, mely engem is csak annyiban érdekel, mennyiben érdekli az egész Három- és Miklósvárszéket, nem akarok senkivel csupán pecsét alatt értekezni, de sőt akarom, hogy az oly kérdés valamint részemről, úgy mások részéről is, a nyilvánosság előtt, nyilvánosan tárgyaltassék. Az untig emlegetett „Rákóczi lustra“ tárgyában ! No de térjünk a tárgy komolyabb oldalának megtekintésére . A nők a neviség terén — hazánkban is emancipáltattak. S igy adatott nektek egy tér, hol az érzeményekben gazdag teremtmények szabadon mozoghassanak. . . . E térre — örvendetes jelenség — mindig több harcros lép. Örvendetes jelenség pedig azért, mert a kicsinyek (fiú úgy, mint lánygyermekek) kihez ragaszkodnak inkább, mint egy nőhöz, ki szelíd mosolylyal lép át hozzájok az iskolába s gyöngéd elővigyázattal kiséri tetteiket ? Kinek van akáb kezében a kulcs a gyermeki kedélyhez, ez oly sok ember előtt elzárt labyrinthoz, mint egy nőnek, ki megnyerő modorral bir ? Senkinek. Csakhogy ez érzelem gazdag teremtmények anynyira engednek sokszor a szívnek, hogy elfeledik az állást, melyet elfoglaltak, elfeledik, hogy ők tanítók, kinek minden tettét meg kell fontolni; álom- s ábrándképek kezdik elfoglalni a természetes való helyét, a szív elsőbb lesz, mint az ész s ismét nők lesznek, nők, kik akkor tesznek meggyőződésük szerint, ha a szív — az érzetem — képzését előbbre helyezik növendékeiknél, mint az ész — az értelem — képzését. Pedig ez a legtöbb nőtatinónál — kik oly figyelmesen halgatnak a szív szavára s oly lelkesülten haladnak azután — igy van. Az pedig szóba sem jöhet, hogy igy jól van, mert mindenki tudja: az egyiket a másik rovására képezni, káros. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy az ész szavára nem hallgatnak, hanem azt igenis, hogy náluk legtöbbször a szív győz. . . Erélyesek, — de egy váratlan esemény, mely kedélyekre kedvesen hat, elfeledteti velük a viszonyt, mely köztük s a tanítványok közt létezik. . . Ők is gyermekek lesznek, édesen csevegnek a kicsinyekkel, kik ártatlan örömmel nézik a bizalmat, a leereszkedést, a szeretetet, melyet a tanitónéni velők szemben tanúsít, s melynek tulajdonképen czélja a gyermekeknél is ezen tulajdonokfölkeltése lenne; de szélsőségekbe ragadja őket a buzgóság, s azt veszik észre, hogy az elvetett mag (öntözzék bár csakesővel) nem a várt növényt hajtja. S a gyönge nők nem lehetnek többé oly erősek, hogy felépítsék azt amit lerontottak. S ez megtörténik, mert a kedély gyermekei, a nők, azt hiszik, hogy biztosabb kulcs a gyermeki kebelhez az enyelgés, s a bizalom, őszinteség s a szeretet legszebb jutalma a csók. Igaz . . . De tudniok kellene azt is, hogy azon gyermek, ki ma őszinteségéért csókkal jutalmaztatott, holnap hazudik egy csókért, az pedig, ki ma egy szívből jövő érzést mondott — s érte csókot kapott, — holnap hízeleg, hazug érzéseket színlel, — „egy csókért a tanitó Dénitől.“ S az érzelem gazdag nők, mégsem veszik észre hogy a csók, — édes jutalmakat hozhat ugyan az életben, — de büntet az iskolában (v. növeldében) tanítót s tanítványt egyaránt. De hiába! .. A nők — úgy az életben, mint az iskola falai közt, — nem adnak egy édes perczet, _ bár hozzon fanyar gyümölcsöket, száz keserü perezért, mely édes gyümölcsöket teremhet! . . . Azon t. nevelő is, — kikről a fenemlített levél oly dicsérőleg szól — lehet, hogy egy olyan édes perczet szerzett magának, mely működését megnehezítheti. ... A tanítványi őszinte ragaszkodás, a vele szemben tanúsított forró szeretet, a váratlan meglepetés — még névünnepe előtt, — oly érzékenyen érintették keble húrjait, oly hullámokat vertek fel szivében, — e minden érzelmek kis lakában — melyek tulkiáltották az ész szavát, — s midőn a szeretet csókban nyilvánult, — egyszersmind lerontották a falat, mely eddig mint hiszszük (és legalább hinni szeretjük) közte s növendékei közt létezett. A szeretet pedig, — egy mosoly, — könyök, — forró kézszoritás, — szavakban nyilvánuló elismerés stb. által épen úgy ki lehet fejezni, mint a csók által, mely egy perezre édes érzést, — s még talán boldogságot is szerez. S akkor legalább megtanulták volna a növendékek, hogy a szeretetet nemcsak külsőségekkel lehet kifejezni, — s hogy a legszebb jutalom az elismerés! — Boer Miklós, a manoeuver a napokban megújult ellenem, e tárgyban mai napon illetékes helyre benyújtott nyilatkozatom így hangzik: Nemes Három- és Miklósvárszék alispánja tekintetes Forró Ferencz úrnak Sepsi- Szentgyörgyön. Idei május 21-én 2948 sza kelt s velem fölöttes elöljáróm által közlött igen becses intézkedésére, néhány szóban, pár sorban van szerencsém válaszolni. Én a kérdéses lustra tárgyában irányadó derekas nyilatkozatom, a törvényhatóság elnökségének elnöki után, az érdekelt közönségnek pedig a „Nemere“ 1875. 103. számában még mult év deczember 16-án megadtam (bámulom, hogy ez is, amaz is becses figyelmét kikerülte) most már az akkor előadottakat ismételni sem időm, sem kedvem. Különben becses személyéhez méltó illemmel megjegyzem azt is, hogy jövőben a netalántán még e tárgyban kerülő után hozzám intézendő kérdéseire nem felelhetek, míg ellenben direct kérdéseire, úgyis, mint Három- és Miklósvárszék ünnepelt alispánjának, úgyis mint a primori rend érdemes tagjának, a kívánt felvilágosítást, illetőleg feleletet, minden időben készséggel megadni hajlandó vagyok. Bitai Baskó Lajos, Száraz-Ajta, 1876 junius 18. Tekintetes szerkesztő ur! Ezen, csaknem minden oldalról hegyekkel környezett népes község, mely körül-belől 1700 lelket számlálhat, e jelenlév annyi csapásait emeli, hogy a különben is, nem sokkal ezelőtt többszöri tűz által megrongált, inkább szorgalmasnak mondható gazdaközönség nyomasztólag érzi mindezeknek terheit. Ezen csapások hosszú sora fekszik előttünk; ilyen elsősorban is az uralkodó kegyetlen hyphteritis, mely kérlelhetetlenül dúl, mintegy 40 gyermek lett áldozatja, ezek között egy fiatal házas is, ilyen továbbá a májusi hideg, mely a némely növényekeni kiújulást leszámítva, az őszhatár egy részét tette hasznavehetetlenné, ilyen a közel erdőkről jövő és a falu közepén elvonuló patak, mely június 2-kán éjjel esőzés miatt nagyra nőve, álomból vert fel, és sokat kergetett házából biztosabb helyre, megtöltött ezek közül többet iszappal, rontott, pusztított hidakat, pallókat, eliszapolt, semmivé tett veteményes és kaszáló kerteket, elöntötte a kaszáló mező nagy részét, és e féktelenségét ismételte június 16- és 17-ei délutánokon, mindezekért aggódunk, busulunk, de nem tehetünk róla, „istentől jön a zivatar, és isten mindig jót akar“. Hanem roszabbul esik ennél, midőn az ember akar és tesz roszat, ugyanis községünk ez időszerinti adószedője Incze János, az adózó könyvecskéket, melynek törvényszabta ára 2, mondd két krajezár, öt krajkrajezáron kezdte adogatni, kikorigálva az azoni kettős számot ötös számra, s kérdjük : váljon ez szabad-e? ajánljuk az illetők figyelmébe, s minthogy illetékes helyen is köztudomásra hozatik, hisszük, hogy ezért méltó büntetés éri, mi pedig még erre azt mondjuk: kár az olyannak posztót és ollót adni kezébe, ki magának hármat szab, míg a tulajdonosnak csak kettőt. Hogy miszerint folynak községünk ügyei mily hatással a tanügy, társadalom és közgazdászaira, arról a szerkesztő úr engedelmével máskor. Egy községi tag.