Nemere, 1876 (6. évfolyam, 1-108. szám)

1876-01-26 / 8. szám

etem­ szaporátl­ansága fölött, lehetetten észre nem ven­ni, miként terjednek mindinkább az egyes nyelvszige­­tek, az egyes nemzetiségi elemek — és mint­hogy mindinkább az anyanemzet, a magyar. Számtalan értekezlet jelent már meg efelől szak­lapokban, napisajtó-, majd folyóiratokban, törvényhozó s más tudományos körökben lön vizsgálva a gyerme­kek nagy halandóságának oka, majd régebben a buda­pesti kir. orvos-egyletnél egy mű­­e jön pályázat nyitva, melynek föladata leendett: a gyerm­ekek nagy halan­dóságának okát földeriteni s azon okok elhárítására a czélszerűbb eszközöket s módokat kimutatni. Bár sokkal szakavatottabb tollak fáradoztak e tétel megoldásán, és sok helyes ok jön kimutatva a népesedés akadályaként, mégsem tehettem, hogy el­hallgassam azon okokat, melyek tapasztalatom szerint. Úgy a gyermekek nagy halandósága, mint a népese­dés akadályai között főszerepet játszanak. Jóllehet ez okok mindannyian egy fő okra: szel­lemi vadságra, a műveletlenségre vezethetők vissza, mégis mint önállólag szereplő okokat külön pontok alatt fogom fölsorolni. Első­sorban érdemel említést a kedélyek szilaj­­ságából kifolyó szivtelenség s a szülei kötelmek nem ismerése, mely meglevő okokat a következő tények­ből ismerni föl. Megnősül a parasztlegény legtöbb esetben azért, vagy — mert apja is úgy tett s ez igy szokás ; vagy mert azon leánynak, ki hozzá menne , van egy pár garasa. A leány férjhez megyen, mert borzad a gon­dolattól, hogy „vén­ leányának marad, a mert már a szomszéd leánya is férjhez ment, szivükben még azon­ban nyoma sincs a nemesebb érzésnek ; a kölcsönös vonzódást pedig legfölebb addig érzik, mig szenvedé­­lyöknek és Vénusnak róják le áldozatukat, s ellobog­ván az áldozat megemésztésére gerjesztett láng, ha­muja alatt az undor szikrája rejti el magát, mert köl­csönösen borzadnak a gondolattól: hátha pillanatnyi élvezetek zálogaként egy gyermek jő a világra, kit aztán tartaniok kell ! E gondolat számtalanszor fel-felújul agyukban, a férj attól tart, hogy többet kell majd dolgoznia, a nő pedig gyűlölettel gondol egy nem szeretett férj után viselendő teherre, és gondolatában már emlőjénél fojtaná meg gyermekét, a­melyből táplálékát kell nyernie! (Folytatása következik.) Kül­mészállomány, a puhányoknál takarójuk érdessége, vagy teknőjük, — az izállatoknál a külső kéreg, — a gerinczeseknél az izmokkal betapadt csontok ké­pezik. Minden nagy fokozati különbségek daczára a vérkeringési, légzési, emésztési stb. szerveket illetőleg legnagyobb összhangzat mutatkozik mind a négy ál­latrendnél. Minden eltérési különbségek szoros vizs­gálódás után csak látszólagosak, csupán egyes részek ki nem fejlődésén vagy aránylag más szervek nagyob­­bulásán alapulnak. Némely szervek feltétlenül szük­ségesek az életre s az ily szervek bármily alakban is megvannak, ezekhez csatlakoznak más oly alárendelt szervek, melyek az állatfajokat bizonyos viszonyok közt képesítik a nekik megfelelő tehetségekkel élni. A négy állatrend nem egymás felett, hanem csak egymás mellett képzelhető, egy bizonyos gyökérből eredő s négy ágra szakadó fához hasonlóan, melynek a gyökértől legtávolabbi ágai legeltérőbbek. Az állat­rendi sorozatban a szabályhoz közelebb álló, tehát alsóbbrendűeken kevesebb a különbség mint a távol állóbb felsőbbrendűek közt úgy egymáshoz, mint a kiindulási ponthoz viszonyítva. Az ember és csimpánó távolabbiak mint a haránt és kerekszájúak a dárda­halakhoz mérve. Az ebrényi idő alatti csigolyaszövetek határozzák meg a fokozati osztályokat. Ott hol az amphioxus to­vább nem fejlődik, kezdődik a tok, annak rostos vo­nalai emebben porczanyaggá s szaggatott vonalakká alakulván. A csontállomány tökéletesebb kifejlődésével lesz­nek az átalakulás után a hüllők, madarak és emlősök. A halak és hüllők közti átmenet több kihalt gyíkne­­műeknél fogva kétségtelen. A hüllőknek nagyszámú változatossága mellett is észlelhető a boncttani rokon­ság ; a száraz- és teknősbéka,­­ a kígyók­ és gyíkok csontvázainál igen eltérő különbségek vannak, ezek azonban a már meglevő részek erősbb kifejlődésén vagy háttérbe szorulásán alapulnak, a gyiknak jól ki­fejlett végtagjai p. o. a kígyóknál durványosan vannak jelen.­­ A madarak egy saját, a békaneműekhez ha­sonlító szabály szerint alakultak. A juraképletben ta­láltatott Solenhofi griff alig hagy afelől kétséget, hogy a madarak legközelebbi szülői a hüllők közt kérésén­dók. Az emlősök pedig összefüggnek az erszényesek és foghíjasoknál fogva A vastagbőrűek, a füevő egy­patások és kérődzők átmeneti alakokban összefüggnek a füevő­, a húsevő ragadozó emlősök a húsevő gyí­kokkal , az övlepényesekkel vagy ragadozókkal a tá­­nyérlepényesek vagy majmok és ezekkel viszont az emberek állnak legközelebbi boneztani rokonságban. Az összehasonlító boneztan által m­egállapított rokon­sági viszonyok más leszármazási (descendens) elmélet elfogadását lebetlenítik. E rövid vázlat szerint az ősállatok önkénytes nemzés általi keletkezését és a szerves lények egyet­len sejtbeli átalakulásának természeti kiválás külső körülmények stb. folytáni lehetőségét, tárgyilagosan szemlélhetővé tette Darwin, ésannyira hogy többé a fejlődéstan ellenei e természetbölcsészeti igazságok ellen már semmi ellenvetéseket küzdtérbe nem állít­hatván. Daruin fejlődéstani elmélete lön az összes természettudományok főirányitója A szerves lények eredete Darvin sejtel­mélete szerint. Dr. Egei Józseftől. (Folytatás és vége.) A gerinczeseket ismerteti a lágyrészek közötti csontváz, a központi agycsigolyák és gerinczagy. Ez átalánosságban vázolt isméje a négy állatrendnek. Ez isme teszi érthetővé, mint jut el különböző eszközök által minden nem saját czéljához.­­ A sugarasok és páhányok kevés vagy igen nehéz mozgási képességek mellett szájnyílásuk körül hosszan bambókkal ellát­­vák, melyek segélyénél a megfogottt tápot szájukba vezetik, az izállatok és gerinczesek keresés, Üldözés,­ehát nagy körű helyváltoztatás után élhetnek. A test támpontját a sugarasoknál egy bel- és Jurisics Miklós. — Kor- és jellemrajz. — Vezékelve közelíts ember, ki a viszonyok s a sors változatossága szerint, mint a napraforgó vélemé­nyedet változtatod, a szent helyhez, melynek függö­nyén belől őseid dicsfényben ragyogó képei függnek a kárpiton. Oldozd le saraid, ha a szent szekrényt akarod feltárni, melyben a századok Lírája, a tettek­­mérlegelése, s az érdemek megjutalmazója Clio szent könyve rejlik: a történelem, mely a hazaszeretet di­­cső képeit megjelenítve előttünk, megtanít a valódi bátorság, önfeláldozás, áldozatkészség erényeire s meg­­testesítetten állítva ezeknek hőseit egy Caesar, Árpád, Cédrus, Leonidás, Hunyady, Zrínyi, Szondi, Jurisics s több más jellemekben. Az ihlet­és e nagy férfiak tette iránt való lelke­sültség hevétől átszellemülve emeljük fel a fátyolt e becses könyv lapjairól, s azon korból olvassunk egy fénypontot, midőn kelet vakbuzgó gyermeke, a török apostolául szövetkezett Mahomednek, azon tant akar­ván megismertetni más nemzetekkel, mely a szenvedé­lyeknek féktelenül csapongó szárnyat ad, mely a rej­télyek honába is egy oly állapotot hiszen, mely az embert a jellegtől, a méltóságos magatartás­tól megfosztja s lealacsonyítja a baromig. Azon kor­ból, midőn a vallásokért rajongás sok virágzásnak indult országot, s ezek közt édes Magyar hazánkat is az önkény járma alá hajtva, a fejlődést, az előhaladást a korral gátolta. Az egyetértést a hazafiak közt meg­­szakitá a pártszellem, egyik része az annyit szenvedett hazát a török, a másik meg a német segedelmével akará egységessé tenni. E korból, hol mégis a sok szen­vedés közt volt egy-egy kevés öröm, mint sötét éjben a mesésnek nevezett láng, mely az elnyomatás alatt görnyedő nemzetet, egy jobb lét hajnalával kecseg­­teté . . . . Áradatként özönlött a török sereg féket nem is­merve a Kárpátoktól koronázott s szilaj folyóktól át­szeldelt honunk földére, fetiporva az arany kalászoktól hullámzó téreket, kétségbeesést, é­lmiárt hagyva a lakosoknak, kormos füstölgő üs­k­ök közepett. Az 1532-ik ősz eleje ily siralmas helyzetben kö­szöntött be a Dunántúli rész némely megyéire, mert , igy kívánta a felfuvalkodottság, nagyra vágy­ás, elbi­­zottság által elkapott török szultán s zászlói fennen hirdették. Egy az ur az égben s é­g­nek kell lenni e földön is. A kicsiny hitü, a gyáva, az áltoliság lánczai alatt görnyedő lélek, még kicsiny­szerű veszedelmek előáll­tával is retteg, nem segít a bajon, fűhöz fához folya­modik, erején felülinek tartván azzal szembeszállni; de nem így a valódi férfi, a tetterős hazafi, a szabad­ság bajnoka. Jöjjön bár ellene az ellenek hada ; viz vagy tű­z ; jöjjön éhség vagy döghalál ; jöjjön a fél­világ ellene, nem retten vissza, felfogván az egyesülés, társulás eszméjét, mely szerint, ha egy szabad lélek szembe száll a vészszel, társai megszégyenülve fognak hozzá csatlakozni. Ily — a szó legvalódibb értelmében vett — bátor lelkű férfiú volt Vasmegye egyik nevezetes erősségének: Kőszegnek várnagya Jurisics Miklós. Ő józanan meg­fontolva a körülményeket, erős akaratának következő kinyomatát adta Vas- s más megyei rendekhez: Ke­let vad oroszlánja megizlelte a drága magyar vért, most újra oda hagyta fészkét s jó áradatnyi sereggel magyar hazánkra. Scythák romlatlan ivadéki! Árpád nemzete ! nagy eleid Lehel, Hunyady s Corvin dicső szellemére ne hagyd beszennyeztetni e földet, ahol párduczos nagyjaid halált zúztak elleneinkre! övezz szablyát oldaladra s szenteld meg bátorságoddal, vagy hősiesen elesve temesd magad mellé! Jelenítsd meg nemzetünk reményei előtt vitéz aggság, mint győzedel­­m­ekben megőszütt bajnokát! Csatára lelkesítsen az ajk, mely eddig az üdvösség tanát hirdeté, vészhar­sonává váljék az éreznyelv, mely eddig a hívőket istent magasztalni egybe gyüjté, hogy szivet és lelket hasson a vészhir s csatára tüzeljen ifjút és aggot, ki­nek van izmaiban erő a kardot emelni. Fegyverre tehát! Boszuljuk meg legyilkolt testvéreink vérét. Ki nem érezte volna a kebel hullámzatát a szen­vedélyek árjától felkorbácsoltan, a vérnek ereinkben Egy pár szó a közmivelődési egye­sületről. Kézdi-Vásárhely, 1876. jan. 20-án. Indíttatva a „Nemerédnek 1. évi 4-ik számában megjelent közlemény által — a közvélemény és mél­tányosság érdekében bátor leszek első­sorban a fennt idézett közleményt (közlenek utólagos jóváhagyása re­ményében) kiegészíteni a következőkben: A közművelődési egyesület második előadásában a megemlítetteken kívül mint szereplők részt vettek: Kósa Mózes, legifj. Jancsó Mózes, Szigeti Károly és Zakariás János urak, Feil Eduárdné úrasszony pedig mindkét darabban szerepelt, kik ha­bár nem elsőrendű szerepekben, de mint műkedvelők éppen azért, szin­tén úgy megérdemlik az elismerést, annál is inkább, mert mindnyájan kellő buzgalommal töltötték be sze­repeiket, továbbá a méltó elismerés érdekében en­gedje meg közte legalább a nőkről kissé részlete­sebben szólani. A színi szakosztály eddigelé kevés női tagot számlál, de annál nagyobb műerőt bir bennök , mert míg az első előadásban Székely Ivánné úrasszony bemutatta szabatos játékával a drámai szereplésre haj­lamát, Feil Eduardné úrasszony pedig mint „naiv“ sze­replő sok tehetség és nagy buzgalmat tanúsított, addig Harmath Domokosné úrasszony (az „Új embe­rekében mint Metella, a „Czárné foglyáéban mint czárnő) tapintatos felfogása s érzelemdús játékával többoldalú szerepköréről győzött meg, s végül Zayzon Lázárné úrasszony első sikerük­ fellépte után ítélve, a vígjátékok fiatal szerelmes hősnője leend. — Ennyit a női szereplőkről — a férfi tagokról más alkalommal. Az egyesület 3 havi fennállása óta már 2 elő­adást tartott, mondhassuk gyors haladás, de tevékeny­ségnek mégsem sok, mert e két előadást könnyű volt eszközölni Homokay színtársulatának ittlétével, ki színpadát s díszleteit használatra átengedte. De követ­kezőleg ha a lelkesültség s buzgalom nem szerzi meg a szükséges beruházásokat, aligha lehet oly gyorsan szini előadást tartani — (feltéve még ha az eddig ta­pasztalt rendezői gyors és pontos vezetés fokozódik.) E sorok írója élénk figyelemmel kisérte a közmivelő­dési egyesület megalakulását és haladását is kiséren­i s kész annak érdekében lépten nyomon megtenni bár­mit. De az eddigi tapasztalások némi aggodalomra nyújtanak alkalmat, s meg kell vallani — épen az igazgatásban van a baj ! Szerencsére e baj még ki­csiny s könnyen orvosolható : legyen bármily nagy a lelkesültség a tagokban s bármennyire elismerő és buzdító a közönség pártfogása — ha az igazgatóság nem fejt ki több erélyt az egyesület ügyei vezetésé­ben , úgy bizonyára menthetetlenül megsemmisül. — Nem c­élom a támadás, csupán az ügy érdekében teszem felszólalásomat az egyesület iránti szeretetből, mert az egyesület czéljának valósulását szívemből óhajtom, hogy ne csak hangzatos szavakban hirdesse nagy czélját, hanem tettekben mutassa meg életképes­ségét s tevékenységét, legyen egy példás intézet, melyre büszke tehessen K.­Vásárhely. A felelőség pedig az igazgatóságot terheli, valamint a dicsőség is első­sorban őt illeti. Óhajtandó, hogy a­kik az egyesület élén állnak, azok fejtsenek ki több ügybuzgóságot, ne lankadjanak a kitartásban a kezdet nehézségeivel megküzdeni, a szakosztályok ruháztassanak be a szükséges kellékek­kel, különösen a színi szakosztály vezetése és beren­dezése legtöbb figyelmet igényel, de attól legtöbbet is való rohamos lüktetését, mely átzajlik a test különböző részein s ég felé készüi emelkedni a hajszálakat, ha övéinek : a férj a kedves nőnek, az apa gyermekének s viszont a gyermek nemzőjének, a jegyes kedvesének megbántását látja, hallja, vagy csak sejdíti is ? Az ősi erkölcs szikráját még ápoló kebel nem döbbent-e meg, ha látta a szentségtelen kezet azon he­lyen áskálni, néhány rozsdás pénzdarabért, az anya­giasság hitvány eszközeiért, mely hely a honfoglaló apák, a barezi leventék vére által az ihlet belkévé szenteltetett? Nem lobbanunk-e méltó haragra, ha egy — bár külsőleg igénytelen keveset mutató, de a hozzá fűzött emlékek, a lények hosszú sorozata s az ezekből keblünkbe keltett érzések által, mintegy a csoda, a varázs legszentebb emlékéül állított szobrot látunk garázda kezekkel beszenyettetve s ősiségében megcsorbítva ? Nem folyamodunk-e a visszatorlás esz­közéhez, ha egy csonka bajnokot látunk bántalmaz­­tatni, kiben épen vérünk, rokonunkra ismerünk ? Ha csak ily, majdnem egyéni méltatlanságok is ennyire felizgatnak bennünket, mennyivel méltóbbnak, mennyivel nemesebbnek kellett lenni azon férfiak fellobbanásának, azok haragjának, kiket a felszólítás ért s akik kelet rendbontó népének megjelenésével már előre látták a sírokat feltörni s azok mélyeiből a hő­sök csontjait a felszinre hányva, örök álmokban hábor­gattatok Midőn látja a várakat ősei dicsőségének a néma tanúit leromboltatni a lelkes magyar amazon, leveszi a rozsdamart vasat a hősök komoly képei mel­lől, átnyújtva egyetlen sarjadékának e szavakkal: Két édes anyád van: egyik, ki­létet adtam neked, ápolta­lak anyai szárnyam alatt, védtelek, a világ pillanatnyi kést nyújtó gyönyöreitől; a másik hazád, mely földet adott,hogy felnevelhettelek,mely szivedbe oltá az érzések legszentebbikét, a hazaszeretetet s megtanított ezért élni, vagy halni. — Most e haza — mindnyájunk édes anyja veszélyben van. Menj tehát, életedet és karod­­ajánld fel az anya életéért, mely nélkül, ha engem védenél is meg a haláltól, az étet, melyet oltalmaztál, szánandóbb, keserűbb lenne a halálnál. Menj, de in­kább a hazádért add utolsó csepp véred, mintsem megbecstelenítve bókot, vagy lánczot hagynál lábadra tétetni. És átveszi a fiú a kardot lángoló arczc­al. de

Next