Nemere, 1876 (6. évfolyam, 1-108. szám)
1876-01-26 / 8. szám
etem szaporátlansága fölött, lehetetten észre nem venni, miként terjednek mindinkább az egyes nyelvszigetek, az egyes nemzetiségi elemek — és minthogy mindinkább az anyanemzet, a magyar. Számtalan értekezlet jelent már meg efelől szaklapokban, napisajtó-, majd folyóiratokban, törvényhozó s más tudományos körökben lön vizsgálva a gyermekek nagy halandóságának oka, majd régebben a budapesti kir. orvos-egyletnél egy műe jön pályázat nyitva, melynek föladata leendett: a gyermekek nagy halandóságának okát földeriteni s azon okok elhárítására a czélszerűbb eszközöket s módokat kimutatni. Bár sokkal szakavatottabb tollak fáradoztak e tétel megoldásán, és sok helyes ok jön kimutatva a népesedés akadályaként, mégsem tehettem, hogy elhallgassam azon okokat, melyek tapasztalatom szerint. Úgy a gyermekek nagy halandósága, mint a népesedés akadályai között főszerepet játszanak. Jóllehet ez okok mindannyian egy fő okra: szellemi vadságra, a műveletlenségre vezethetők vissza, mégis mint önállólag szereplő okokat külön pontok alatt fogom fölsorolni. Elsősorban érdemel említést a kedélyek szilajságából kifolyó szivtelenség s a szülei kötelmek nem ismerése, mely meglevő okokat a következő tényekből ismerni föl. Megnősül a parasztlegény legtöbb esetben azért, vagy — mert apja is úgy tett s ez igy szokás ; vagy mert azon leánynak, ki hozzá menne , van egy pár garasa. A leány férjhez megyen, mert borzad a gondolattól, hogy „vén leányának marad, a mert már a szomszéd leánya is férjhez ment, szivükben még azonban nyoma sincs a nemesebb érzésnek ; a kölcsönös vonzódást pedig legfölebb addig érzik, mig szenvedélyöknek és Vénusnak róják le áldozatukat, s ellobogván az áldozat megemésztésére gerjesztett láng, hamuja alatt az undor szikrája rejti el magát, mert kölcsönösen borzadnak a gondolattól: hátha pillanatnyi élvezetek zálogaként egy gyermek jő a világra, kit aztán tartaniok kell ! E gondolat számtalanszor fel-felújul agyukban, a férj attól tart, hogy többet kell majd dolgoznia, a nő pedig gyűlölettel gondol egy nem szeretett férj után viselendő teherre, és gondolatában már emlőjénél fojtaná meg gyermekét, amelyből táplálékát kell nyernie! (Folytatása következik.) Külmészállomány, a puhányoknál takarójuk érdessége, vagy teknőjük, — az izállatoknál a külső kéreg, — a gerinczeseknél az izmokkal betapadt csontok képezik. Minden nagy fokozati különbségek daczára a vérkeringési, légzési, emésztési stb. szerveket illetőleg legnagyobb összhangzat mutatkozik mind a négy állatrendnél. Minden eltérési különbségek szoros vizsgálódás után csak látszólagosak, csupán egyes részek ki nem fejlődésén vagy aránylag más szervek nagyobbulásán alapulnak. Némely szervek feltétlenül szükségesek az életre s az ily szervek bármily alakban is megvannak, ezekhez csatlakoznak más oly alárendelt szervek, melyek az állatfajokat bizonyos viszonyok közt képesítik a nekik megfelelő tehetségekkel élni. A négy állatrend nem egymás felett, hanem csak egymás mellett képzelhető, egy bizonyos gyökérből eredő s négy ágra szakadó fához hasonlóan, melynek a gyökértől legtávolabbi ágai legeltérőbbek. Az állatrendi sorozatban a szabályhoz közelebb álló, tehát alsóbbrendűeken kevesebb a különbség mint a távol állóbb felsőbbrendűek közt úgy egymáshoz, mint a kiindulási ponthoz viszonyítva. Az ember és csimpánó távolabbiak mint a haránt és kerekszájúak a dárdahalakhoz mérve. Az ebrényi idő alatti csigolyaszövetek határozzák meg a fokozati osztályokat. Ott hol az amphioxus tovább nem fejlődik, kezdődik a tok, annak rostos vonalai emebben porczanyaggá s szaggatott vonalakká alakulván. A csontállomány tökéletesebb kifejlődésével lesznek az átalakulás után a hüllők, madarak és emlősök. A halak és hüllők közti átmenet több kihalt gyíkneműeknél fogva kétségtelen. A hüllőknek nagyszámú változatossága mellett is észlelhető a boncttani rokonság ; a száraz- és teknősbéka, a kígyók és gyíkok csontvázainál igen eltérő különbségek vannak, ezek azonban a már meglevő részek erősbb kifejlődésén vagy háttérbe szorulásán alapulnak, a gyiknak jól kifejlett végtagjai p. o. a kígyóknál durványosan vannak jelen. A madarak egy saját, a békaneműekhez hasonlító szabály szerint alakultak. A juraképletben találtatott Solenhofi griff alig hagy afelől kétséget, hogy a madarak legközelebbi szülői a hüllők közt kéréséndók. Az emlősök pedig összefüggnek az erszényesek és foghíjasoknál fogva A vastagbőrűek, a füevő egypatások és kérődzők átmeneti alakokban összefüggnek a füevő, a húsevő ragadozó emlősök a húsevő gyíkokkal , az övlepényesekkel vagy ragadozókkal a tányérlepényesek vagy majmok és ezekkel viszont az emberek állnak legközelebbi boneztani rokonságban. Az összehasonlító boneztan által megállapított rokonsági viszonyok más leszármazási (descendens) elmélet elfogadását lebetlenítik. E rövid vázlat szerint az ősállatok önkénytes nemzés általi keletkezését és a szerves lények egyetlen sejtbeli átalakulásának természeti kiválás külső körülmények stb. folytáni lehetőségét, tárgyilagosan szemlélhetővé tette Darwin, ésannyira hogy többé a fejlődéstan ellenei e természetbölcsészeti igazságok ellen már semmi ellenvetéseket küzdtérbe nem állíthatván. Daruin fejlődéstani elmélete lön az összes természettudományok főirányitója A szerves lények eredete Darvin sejtelmélete szerint. Dr. Egei Józseftől. (Folytatás és vége.) A gerinczeseket ismerteti a lágyrészek közötti csontváz, a központi agycsigolyák és gerinczagy. Ez átalánosságban vázolt isméje a négy állatrendnek. Ez isme teszi érthetővé, mint jut el különböző eszközök által minden nem saját czéljához. A sugarasok és páhányok kevés vagy igen nehéz mozgási képességek mellett szájnyílásuk körül hosszan bambókkal ellátvák, melyek segélyénél a megfogottt tápot szájukba vezetik, az izállatok és gerinczesek keresés, Üldözés,ehát nagy körű helyváltoztatás után élhetnek. A test támpontját a sugarasoknál egy bel- és Jurisics Miklós. — Kor- és jellemrajz. — Vezékelve közelíts ember, ki a viszonyok s a sors változatossága szerint, mint a napraforgó véleményedet változtatod, a szent helyhez, melynek függönyén belől őseid dicsfényben ragyogó képei függnek a kárpiton. Oldozd le saraid, ha a szent szekrényt akarod feltárni, melyben a századok Lírája, a tettekmérlegelése, s az érdemek megjutalmazója Clio szent könyve rejlik: a történelem, mely a hazaszeretet dicső képeit megjelenítve előttünk, megtanít a valódi bátorság, önfeláldozás, áldozatkészség erényeire s megtestesítetten állítva ezeknek hőseit egy Caesar, Árpád, Cédrus, Leonidás, Hunyady, Zrínyi, Szondi, Jurisics s több más jellemekben. Az ihletés e nagy férfiak tette iránt való lelkesültség hevétől átszellemülve emeljük fel a fátyolt e becses könyv lapjairól, s azon korból olvassunk egy fénypontot, midőn kelet vakbuzgó gyermeke, a török apostolául szövetkezett Mahomednek, azon tant akarván megismertetni más nemzetekkel, mely a szenvedélyeknek féktelenül csapongó szárnyat ad, mely a rejtélyek honába is egy oly állapotot hiszen, mely az embert a jellegtől, a méltóságos magatartástól megfosztja s lealacsonyítja a baromig. Azon korból, midőn a vallásokért rajongás sok virágzásnak indult országot, s ezek közt édes Magyar hazánkat is az önkény járma alá hajtva, a fejlődést, az előhaladást a korral gátolta. Az egyetértést a hazafiak közt megszakitá a pártszellem, egyik része az annyit szenvedett hazát a török, a másik meg a német segedelmével akará egységessé tenni. E korból, hol mégis a sok szenvedés közt volt egy-egy kevés öröm, mint sötét éjben a mesésnek nevezett láng, mely az elnyomatás alatt görnyedő nemzetet, egy jobb lét hajnalával kecsegteté . . . . Áradatként özönlött a török sereg féket nem ismerve a Kárpátoktól koronázott s szilaj folyóktól átszeldelt honunk földére, fetiporva az arany kalászoktól hullámzó téreket, kétségbeesést, élmiárt hagyva a lakosoknak, kormos füstölgő üskök közepett. Az 1532-ik ősz eleje ily siralmas helyzetben köszöntött be a Dunántúli rész némely megyéire, mert , igy kívánta a felfuvalkodottság, nagyra vágyás, elbizottság által elkapott török szultán s zászlói fennen hirdették. Egy az ur az égben s égnek kell lenni e földön is. A kicsiny hitü, a gyáva, az áltoliság lánczai alatt görnyedő lélek, még kicsinyszerű veszedelmek előálltával is retteg, nem segít a bajon, fűhöz fához folyamodik, erején felülinek tartván azzal szembeszállni; de nem így a valódi férfi, a tetterős hazafi, a szabadság bajnoka. Jöjjön bár ellene az ellenek hada ; viz vagy tűz ; jöjjön éhség vagy döghalál ; jöjjön a félvilág ellene, nem retten vissza, felfogván az egyesülés, társulás eszméjét, mely szerint, ha egy szabad lélek szembe száll a vészszel, társai megszégyenülve fognak hozzá csatlakozni. Ily — a szó legvalódibb értelmében vett — bátor lelkű férfiú volt Vasmegye egyik nevezetes erősségének: Kőszegnek várnagya Jurisics Miklós. Ő józanan megfontolva a körülményeket, erős akaratának következő kinyomatát adta Vas- s más megyei rendekhez: Kelet vad oroszlánja megizlelte a drága magyar vért, most újra oda hagyta fészkét s jó áradatnyi sereggel magyar hazánkra. Scythák romlatlan ivadéki! Árpád nemzete ! nagy eleid Lehel, Hunyady s Corvin dicső szellemére ne hagyd beszennyeztetni e földet, ahol párduczos nagyjaid halált zúztak elleneinkre! övezz szablyát oldaladra s szenteld meg bátorságoddal, vagy hősiesen elesve temesd magad mellé! Jelenítsd meg nemzetünk reményei előtt vitéz aggság, mint győzedelmekben megőszütt bajnokát! Csatára lelkesítsen az ajk, mely eddig az üdvösség tanát hirdeté, vészharsonává váljék az éreznyelv, mely eddig a hívőket istent magasztalni egybe gyüjté, hogy szivet és lelket hasson a vészhir s csatára tüzeljen ifjút és aggot, kinek van izmaiban erő a kardot emelni. Fegyverre tehát! Boszuljuk meg legyilkolt testvéreink vérét. Ki nem érezte volna a kebel hullámzatát a szenvedélyek árjától felkorbácsoltan, a vérnek ereinkben Egy pár szó a közmivelődési egyesületről. Kézdi-Vásárhely, 1876. jan. 20-án. Indíttatva a „Nemerédnek 1. évi 4-ik számában megjelent közlemény által — a közvélemény és méltányosság érdekében bátor leszek elsősorban a fennt idézett közleményt (közlenek utólagos jóváhagyása reményében) kiegészíteni a következőkben: A közművelődési egyesület második előadásában a megemlítetteken kívül mint szereplők részt vettek: Kósa Mózes, legifj. Jancsó Mózes, Szigeti Károly és Zakariás János urak, Feil Eduárdné úrasszony pedig mindkét darabban szerepelt, kik habár nem elsőrendű szerepekben, de mint műkedvelők éppen azért, szintén úgy megérdemlik az elismerést, annál is inkább, mert mindnyájan kellő buzgalommal töltötték be szerepeiket, továbbá a méltó elismerés érdekében engedje meg közte legalább a nőkről kissé részletesebben szólani. A színi szakosztály eddigelé kevés női tagot számlál, de annál nagyobb műerőt bir bennök , mert míg az első előadásban Székely Ivánné úrasszony bemutatta szabatos játékával a drámai szereplésre hajlamát, Feil Eduardné úrasszony pedig mint „naiv“ szereplő sok tehetség és nagy buzgalmat tanúsított, addig Harmath Domokosné úrasszony (az „Új emberekében mint Metella, a „Czárné foglyáéban mint czárnő) tapintatos felfogása s érzelemdús játékával többoldalú szerepköréről győzött meg, s végül Zayzon Lázárné úrasszony első sikerük fellépte után ítélve, a vígjátékok fiatal szerelmes hősnője leend. — Ennyit a női szereplőkről — a férfi tagokról más alkalommal. Az egyesület 3 havi fennállása óta már 2 előadást tartott, mondhassuk gyors haladás, de tevékenységnek mégsem sok, mert e két előadást könnyű volt eszközölni Homokay színtársulatának ittlétével, ki színpadát s díszleteit használatra átengedte. De következőleg ha a lelkesültség s buzgalom nem szerzi meg a szükséges beruházásokat, aligha lehet oly gyorsan szini előadást tartani — (feltéve még ha az eddig tapasztalt rendezői gyors és pontos vezetés fokozódik.) E sorok írója élénk figyelemmel kisérte a közmivelődési egyesület megalakulását és haladását is kiséreni s kész annak érdekében lépten nyomon megtenni bármit. De az eddigi tapasztalások némi aggodalomra nyújtanak alkalmat, s meg kell vallani — épen az igazgatásban van a baj ! Szerencsére e baj még kicsiny s könnyen orvosolható : legyen bármily nagy a lelkesültség a tagokban s bármennyire elismerő és buzdító a közönség pártfogása — ha az igazgatóság nem fejt ki több erélyt az egyesület ügyei vezetésében , úgy bizonyára menthetetlenül megsemmisül. — Nem célom a támadás, csupán az ügy érdekében teszem felszólalásomat az egyesület iránti szeretetből, mert az egyesület czéljának valósulását szívemből óhajtom, hogy ne csak hangzatos szavakban hirdesse nagy czélját, hanem tettekben mutassa meg életképességét s tevékenységét, legyen egy példás intézet, melyre büszke tehessen K.Vásárhely. A felelőség pedig az igazgatóságot terheli, valamint a dicsőség is elsősorban őt illeti. Óhajtandó, hogy akik az egyesület élén állnak, azok fejtsenek ki több ügybuzgóságot, ne lankadjanak a kitartásban a kezdet nehézségeivel megküzdeni, a szakosztályok ruháztassanak be a szükséges kellékekkel, különösen a színi szakosztály vezetése és berendezése legtöbb figyelmet igényel, de attól legtöbbet is való rohamos lüktetését, mely átzajlik a test különböző részein s ég felé készüi emelkedni a hajszálakat, ha övéinek : a férj a kedves nőnek, az apa gyermekének s viszont a gyermek nemzőjének, a jegyes kedvesének megbántását látja, hallja, vagy csak sejdíti is ? Az ősi erkölcs szikráját még ápoló kebel nem döbbent-e meg, ha látta a szentségtelen kezet azon helyen áskálni, néhány rozsdás pénzdarabért, az anyagiasság hitvány eszközeiért, mely hely a honfoglaló apák, a barezi leventék vére által az ihlet belkévé szenteltetett? Nem lobbanunk-e méltó haragra, ha egy — bár külsőleg igénytelen keveset mutató, de a hozzá fűzött emlékek, a lények hosszú sorozata s az ezekből keblünkbe keltett érzések által, mintegy a csoda, a varázs legszentebb emlékéül állított szobrot látunk garázda kezekkel beszenyettetve s ősiségében megcsorbítva ? Nem folyamodunk-e a visszatorlás eszközéhez, ha egy csonka bajnokot látunk bántalmaztatni, kiben épen vérünk, rokonunkra ismerünk ? Ha csak ily, majdnem egyéni méltatlanságok is ennyire felizgatnak bennünket, mennyivel méltóbbnak, mennyivel nemesebbnek kellett lenni azon férfiak fellobbanásának, azok haragjának, kiket a felszólítás ért s akik kelet rendbontó népének megjelenésével már előre látták a sírokat feltörni s azok mélyeiből a hősök csontjait a felszinre hányva, örök álmokban háborgattatok Midőn látja a várakat ősei dicsőségének a néma tanúit leromboltatni a lelkes magyar amazon, leveszi a rozsdamart vasat a hősök komoly képei mellől, átnyújtva egyetlen sarjadékának e szavakkal: Két édes anyád van: egyik, kilétet adtam neked, ápoltalak anyai szárnyam alatt, védtelek, a világ pillanatnyi kést nyújtó gyönyöreitől; a másik hazád, mely földet adott,hogy felnevelhettelek,mely szivedbe oltá az érzések legszentebbikét, a hazaszeretetet s megtanított ezért élni, vagy halni. — Most e haza — mindnyájunk édes anyja veszélyben van. Menj tehát, életedet és karodajánld fel az anya életéért, mely nélkül, ha engem védenél is meg a haláltól, az étet, melyet oltalmaztál, szánandóbb, keserűbb lenne a halálnál. Menj, de inkább a hazádért add utolsó csepp véred, mintsem megbecstelenítve bókot, vagy lánczot hagynál lábadra tétetni. És átveszi a fiú a kardot lángoló arczcal. de